„Kicsit beleőrültem abba, hogy elmentem a végsőkig a zenében” – John Maus-interjú

Magyar családjáról, a túltolt tudatmódosításról, visszatérő lemezéről, és arról is beszélgettünk budapesti koncertje előtt John Mausszal, hogyan élte meg, hogy Amerikában pár évre eltörölték.

Az 1980-as születésű John Maus egy rövid ideg az Animal Collective-alapító Panda Bear billentyűse is volt, de könnyűzenei pályáját az Ariel Pink’s Haunted Graffiti projektben kezdte, harmadik lemezével pedig lepipálta barátját: a We Must Become The Pitiless Censors Of Ourselves a Recorder 2011 legjobb lemezeit összegző, év végi listájára is könnyedén felkerült. Maus zenéje „valahol a Végtelen történet képzeletbeli felnőtt verziója, a Joy Division, a nyolcvanas évek darkos szinti-popja és az űrben játszódó gagyi sci-fik között, azoktól nagyjából egyenlő távolságra helyezkedik el. 2011-ben az amerikai indie popban mindenki a nyolcvanas évek korábban cikisnek tartott hangszíneivel játszott, és ez egyszerre a legeredetibb, legautentikusabb, legviccesebb és legmegrázóbb módon John Mausnak ment” – írtuk kritikánkban.

A szintis-gótos-posztpunkos-lofi zenét játszó Maus pályaképe sem mindennapi, ezt így összegeztük 2017-es lemezéről, a Screen Memory-ről szóló kritikánkban: „John Maus összerakott egy rakás magánkiadású felvételt (ezek nem rosszak), majd két földalatti, alig ismert, rendesebb nagylemezt (ezek nagyon jók), aztán kiadott két albumot, amelyekkel nagy kultusza lett (az egyik zseniális stúdiólemez, a másik szuper resztligyűjtemény).

Mindezzel 2012-ben hagytuk magára hősünket, aki ekkor elment befejezni a doktoriját politikai filozófiából. Meg épített pár modulár szintit, amikkel felvette új albumát. A negatív emléket elfogadhatóbbal elnyomó screen memory pszichológiai szakkifejezés elég pontos erre a sokrétegű, mégis egységes, maszatolós anyagra, amit minden korábbinál erősebben lengi be a Maus szerint rá amúgy közvetlenül nem is ható nyolcvanas évek szelleme. Oké, egy Cure-lemezen soha nem szerepelhetett volna annyira röhejesen karikatúraszerű előadás és sor, mint itt a síri hangon ismételgetett „a háziállataid el fognak pusztulni”. Amilyen komoly, annyira vicces, mint az LP és Maus maga.”

John Maus. Fotó: Paul Maffi.

Az egy évvel később megjelent Addendum egyfajta könnyedebb kiterjesztése volt a Screen Memoriesnak. Azóta viszont nem nagyon lehetett találkozni vele: 2018 nyarán, a Maus-turné lettországi koncertje előtt, mindössze 30 éves korában elhunyt testvére, a zenekarában basszusgitáron játszó Joseph Maus, akinek halálát diagnosztizálatlan szívbetegsége okozta. Amerikában pedig azért keveredett botrányba, mert Ariel Pinkkel együtt kilátogatott a 2020-as elnökválasztás utáni Trump-tüntetésre, ami a Kapitólium ostromához vezetett. Bár a zavargásokban egyikük sem vett részt, és Maus a Bibliát idéző, rejtélyes Twitter-üzenetekben határolódott el mindenféle szélsőséges eszmétől, pár évre így is nemkívánatos személy lett sok helyen. (Csak új lemeze sajtóanyagában jegyzi meg, hogy a filmrendező Alex Moyerrel találkozott Washingtonban, akinek zenét szerzette volna az új filmjéhez; Moyer kötelességének érezte, hogy forgasson a tüntetésen, Maus pedig elkísérte.)

Maus most hét év után, a szeptember 26-án megjelenő Later Than You Thinkkel tér vissza, miután tavaly lenyomott már egy európai turnét, köztük egy forró hangulatú A38-as bulival. Az amerikai zenésznek magyar kötődése is van, ami nem merül ki annyiban, hogy az egyik száma szólt Kis Hajni remek filmjében, a Külön falkában: felesége a Karádi Krisztina néven született, absztrakt festőként és grafikusként ismert Kika Karadi. A lemezmegjelenés előtt Maus Budapestre is visszatér, szeptember 9-én játszik az Akváriumban, ennek apropóján beszélgettünk vele.

Gyakran jöttök Magyarországra?

Az apósom Egerben él, és néha meglátogatjuk őt, de sajnos nem jövünk olyan gyakran, mint szeretnénk.

Megtanultál kicsit magyarul? Tavaly magyarul invitáltad a hazai rajongókat a koncertedre azzal a szöveggel, hogy ha nem jönnek el, csak az apósod lesz ott a barátaival.

Ott is volt a barátaival. (nevet) Nem tudom, hogy tetszett neki a koncert, de bevallom, csaltam, mert megkérdeztem a feleségemet, hogy mit írjak ki. Nem Google Translate-et használtam, mert azt kiszúrtátok volna biztosan. (mosolyog) Krisztina kb. 11 éves szinten beszél magyarul, mert annyi idős volt, amikor eljött Magyarországról. ’86-ban vándoroltak ki Amerikába, amikor még dúlt a hidegháború, és át kellett szökniük a vasfüggönyön.

Bárcsak tudnék magyarul! Teljesen egyedi nyelvnek tűnik számomra, ami a többi európai nyelvtől is radikálisan eltér. De én már túl öreg vagyok, hogy megtanuljak új nyelveket. Mint minden buta amerikai, én is csak angolul beszélek. (nevet) Mentségemre szóljon, hogy amíg ti vezettek tíz km-t Európában és egy másik nyelvterületre értek, mi négy napig vezethetünk, és még mindig angolul beszél mindenki körülöttünk.

Hogyan élted meg, hogy Amerikában kvázi eltöröltek pár évre?

Kínosan érzem magam az egész miatt, és azt kívánom, bárcsak egyértelműbben fogalmaztam volna annak idején. Úgy tűnik, hibásan feltételeztem, hogy az alapján, amit az évek során csináltam és interjúkban mondtam, az emberekben legalább felmerül annak a lehetősége, hogy nem igaz, amit mondanak rólam. De most már nem tudok semmit se csinálni. Megpróbálhatom elmagyarázni interjúkban, hogy nem támogatom, ami ott történt, de ez az egész valószínűleg már el fog kísérni az életemben.

Mennyit ártott ez a karrierednek?

Nem tudom. Egyszer lemondták egy fellépésemet, és előfordul, hogy próbálok összehozni valamit, amire az a reakció, hogy „mi nem dolgozunk reakciósokkal”. Mire én azt mondom, hogy oké, én se akarnék egy reakcióssal dolgozni. Mit tehetnék? Szégyellem magam, de nincs más opcióm, mint menni előre.

Hét év után adsz ki új lemezt. Miért most térsz vissza?

Nekem nem tűnt hét évnek. Annyi minden történt a világban, ott volt a Covid, a személyes dolgaim, plusz kétszer is költöznöm kellett. Sokáig nem volt egy nyugodt helyem, ahol dolgozhatok, és amikor lett, nem voltam benne biztos, hogy mit csináljak. Kísérleteztem egy csomó dologgal, de végül visszatértem a hagyományos módszerhez, ami párszor már bevált, és mire megírtam a lemezt, eltelt egy csomó idő.

Mi mindennel kísérleteztél?

Amikor elkezdődött a GPU/DeepNet AI forradalom, aminek a buborékjában most élünk, és megjelent a Google Deep Dream és ezek a konvolúciós neurális hálózatok, és először láthattunk generatív „mesterséges intelligenciát”, arra gondoltam, hogy ezt biztos lehetne valahogy a zenében is használni. Beszereztem a TensorFlow-t, és egy olyan számítógépet, amin tudtam vele dolgozni, és próbáltam betanítani pár zenével, hogy megnézzem, tud-e generálni érdekes hangmintákat. Tulajdonképpen ennyi történt, fura hangmintákat generáltam, aztán az AI hirtelen ott lett mindenhol, én meg elszalasztottam a pillanatot, amikor még érdekes lett volna a kísérletem. Ma már senkit se érdekel, ha létrehozol valamit AI-jal. A YouTube-ra azért feltöltöttem pár számot a tavalyi turnén, amikben van pár minta azok közül, amikkel játszottam.

Örömteli folyamat számodra a dalszerzés?

Igen. Amikor úgy tűnik, hogy kitaláltál valami érdekeset, az jó érzés. Most kikötöttem magamnak, hogy hetente meg kell írnom egy dalt, és jó érzés volt, hogy minden héten létrehoztam valamit. Pár hónapig csináltam ezt, amíg lett 40 dalom, és kiválogattam a legjobbakat az albumra.

Régi ötleteket is felhasználtál az új lemezen, amiket régen rossznak tartottál. Átdolgoztad őket, vagy idővel változott a véleményed?

Tíz éve még sokkal kritikusabb voltam magammal, és úgy éreztem, hogy minden szar, amit csinálok. Tényleg mindent utáltam. Van egy csomó merevlemezem félig befejezett dolgokkal tíz évvel ezelőttről, és amikor minden héten próbáltam csinálni valamit a pincestúdiómban, néha beletúrtam ezekbe. Tulajdonképpen a tíz évvel ezelőtti önmagammal kollaboráltam, és továbbgondoltam úgy a dalokat, ahogy tíz éve talán nem tudtam volna.

Az akkori énem utálna ezért… De van egy angol klisé: „Ne hagyd, hogy a tökéletes a jó ellensége legyen!” Valami ilyesmiről volt szó itt is. Korábban kicsit beleőrültem abba, hogy elmentem a végsőkig a zenében – a Screen Memories-zal tényleg a falig –, aztán persze mindenki leszarta. Aki meghallgatja a lemezt, nem tudja megmondani, hogy te otthon szétszedted darabjaira az agyad, hogy kitalálj valami újat. Sokkal inkább úgy hangzott, mintha el lettem volna szállva. Ma már nyugodtabb vagyok, és talán érettebb is. Ebben megvan az a veszély, hogy a zene nem lesz annyira új vagy meglepő, de azt gondolom, hogy végül jól működött a módszerem.

Hogyan mentél el a Screen Memories idején a falig?

Építettem egy csomó szintit, és mindenféle tudatmódosító anyaggal is kísérleteztem. Bármivel, amiről úgy gondoltam, hogy adhat egy zenei ötletet, vagy átléphetek vele valamilyen határt, amiből inspirációt nyerhetek. Ennek az lett a vége, hogy elkezdtem szétcsúszni. Ősrégi sztori ez a művészetben. Ha a művészetet helyezed mindenek fölé az életedben, akkor végül tönkreteszed magadat, és azzal tönkreteszed a művészetedet is. Sokan végigmennek ezen az úton. Elmennek a határig, mert úgy érzik, hogy meg kell érinteniük a napot, csak úgy tudják elérni a lehetetlent, aztán kiégnek. A saját hibámból kellett megtanulnom, hogy vannak magasabb igazságok is az életben a zenénél, és azokat kell követned, és az a zenédet is jobbá teszi. Amikor 27 éves voltam, azt gondoltam, hogy a világon a két legfontosabb dolog a zene és a politika. Ma ez már nincs így.

A We Must Become the Pitiless Censors of Ourselves című lemezedről azt mondtad, hogy a tökéletes popdalt kerested rajta. Ez is egyfajta határfeszegetés volt?

A határfeszegetés inkább a Screen Memories időszakára volt jellemző, de már a Pitilessnél elkezdtem szétesni.

Manapság mitől lesz egy popszám tökéletes számodra?

Ez nehéz kérdés. Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, hogy az elmúlt húsz évben a mainstream popzene beolvasztott párat a zenei felfedezések és ötletek közül, amiket a hozzám hasonló zenészek kiástak az undergroundban akár már 2011-ben. Mindig is a perifériáról hívtak producereket, akik ismerik az újításokat, és az underground / indie ötletek szépen beszivárognak a slágerlistákra is. És nincs az az isten, hogy egy csávó a pincéjéből versenyezni tudjon egy egész épületnyi dalszerzővel és producerrel, meg azzal a sikerrecepttel és algoritmussal, amivel a tökéletes popdalokat írják. Nem nagyon hallgatom a mai mainstream popzenét, de amikor igen, mindig azon gondolkodom, hogy mitől olyan tökéletes, és ha az, akkor mi bajom van vele mégis? Nem tudom pontosan megmondani, de kábé az, hogy nincs benne semmilyen emberi hiba; olyan, mintha egy gép csinálta volna az egészet. Kamu, totál kamu. Ma a popzenének inkább arról kéne szólnia, hogy megpróbálj létrehozni valamit, ami használja ezt a nyelvet és ezeket a konvenciókat, de egy kicsit másképp, hibásan, amitől az egész emberivé válik, és nem lesz egy áramvonalas termék.

Milyen zenéket szeretsz, hallgatsz mostanában?

Tavaly csináltam egy playlistet az NTS rádiónak azokból a zenékből, amiket az elmúlt években sokat hallgattam. Szeretem nagyon a chiptune zenéket a 80-as évekből. Azok a srácok, akik a SID chipen, vagy az NES chipen dolgoztak, nagyon érdekes zenéket csináltak. Zenesulis geekek voltak, és figyelembe kellett venniük a chip korlátait, amiből nagyon érdekes dolgok születtek. Geoff Follin, aki nemrég halt meg, egy legenda, Rob Hubbard szintén. Sokat hallgattam egy alig ismert progresszív zenekart, a Protost, illetve Chrome-ot, akik elég király zajokat gerjesztenek gépekkel. A legsúlyosabb pszichedélia, amit el tudsz képzelni. Aztán pörgettem sok library musicot, amit a chiptune-os arcokhoz hasonló geekek csináltak, csak király stúdiókban és leginkább reklámokhoz meg híradókhoz, és elég elszállt cuccok is vannak köztük.

Öt év kihagyás után tavaly tértél vissza a koncertezéshez, és az egyik első bulid az A38 Hajón volt. Milyen érzés volt újra turnézni?

Jó volt. Egész jók voltak a nézőszámok az én szintemen, a magyar koncert meg király volt, mert egy hajón léptünk fel. Nem vagyok olyan szinten, hogy tudnék fényhow-t vinni magammal vagy bármit, szóval inkább punkban nyomom, és csak én vagyok a színpadon. Lehet, hogy nagyobb klubokban ez annyira nem jön át, de a közepes méretűekben elég jók voltak a visszajelzések.

John Maus 2017-ben. Fotó: Martyn Goodacre.

Nagyon energikus vagy a színpadon, az egész testeddel headbangelsz, a fejedhez vered a mikrofont, futsz le-föl a színpadon. Honnan jön ez az intenzitás?

Punk-rock zenéken nőttem fel, és ott az volt az alapmentalitás, hogy a színpadon bele kell adnod mindent, amid van. A rock ’n’ roll vagy a punk buliknak valamennyire neccesnek kell lenniük, hogy alá tudd támasztani azt, amiről a zene is szól, hogy valami nincs rendben a világgal. Én is valami hasonlót próbálok csinálni.

Volt egy időszak, amikor zenekarral léptél fel. Az miben volt más számodra?

Ugyanazt csinálom a színpadon zenekarral is, mint ha playbacket használok. És pont ugyanannyira izgultam a zenekarral is a koncertek előtt. Kérdeztem rajongókat, akik látták mindkét felállást, és volt, akinek a karaokés tetszett jobban, mert az konfrontatívabb és érdekesebb, és volt, akinek a zenekaros, mert abban meg több az élő zene.

Egy szál laptoppal állsz színpadra, és manapság a mainstream popzene is ebbe az irányba megy. Charli XCX szintén egyedül állt ki a Sziget Nagyszínpadára, csak egy operatőr keringett körülötte. Régen a playback szitokszó volt, mindent élőben kellett játszani, ma viszont már inkább azon van a hangsúly, hogy az előadó együtt bulizzon a saját közönségével, és legyen körülötte egy látványos show. Te mit gondolsz erről?

Amit én csinálok, az ennek a ronda tükörképe. A következő lépés az, hogy a nagyobb helyeken legyen velem is kamera, legyenek videók, hogy az emberek jobban lássák hátul, hogy mi történik a színpadon. Ha nagyobb fesztiválokon játszol, a hátul állók nem látják, hogy csak színlelsz-e. Egy élő zenekar tényleg fantasztikus tud lenni, az élő zenét, amikor a hibák is a zene részévé válnak, nem tudod helyettesíteni playbackkel. Ugyanakkor én a lemezt is egyedül vettem fel, én játszok mindenen, ezért egyedül is lépek fel. Ha zenekarral csinálnék lemezt, akkor biztos azzal is koncerteznék.

CHARLI XCX PRIVÁT BULIT TARTOTT A SZIGETEN ÉS MEGHÍVOTT RÁ MINDENKIT

Melyik három számodat ajánlanád annak, aki még nem hallotta a zenédet?

Hú, jó kérdés! Az első lemezről, a Songsról a Time to Die-t, mert abban ott van kvintesszenciálisan, amit szeretnék csinálni. A másodikról, a Love Is Realről a Do Your Bestet mindig is szerettem, mert abban van egy jó bemondás, a Pitiless Censorsról pedig a Streetlightot, mert az továbbvitte a zenémet abba az irányba, amibe vinni akarom. Élőben pedig azok működnek a legjobban, amik a közönségnek a kedvencei, a Bennington vagy a Cop Killer, mert azokat mindenki énekli.

John Maus
Helyszín: Akvárium Klub
Időpont: 2025. szeptember 9. (kedd) 20.00-22.00
Belépő: 9900 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Martyn Goodacre