„Pubokban játszottunk, aztán hirtelen a Hyde Parkban találtuk magunkat a Rolling Stones előtt” – The Last Dinner Party-interjú

Az idei Sziget egyik legjobban várt koncertjét a barokkpopos The Last Dinner Party adta, akikkel gyors sikereik és apukás ízlésük mellett arról is beszélgettünk, hogy milyen jófej volt velük Brian May, és miért lesz olyan az új lemezük, mintha egy elveszett album lenne a hetvenes elejéről.

Az elmúlt évek egyik legszimpatikusabb sikersztorija a Last Dinner Party-é volt a brit mainstreamben, akik azzal lettek híresek, hogy reneszánsz ruhákban játszanak egészen fülbemászó, klassz, időtlen barokkpopot, amiről egyszerre juthat eszünkbe Kate Bush, David Bowie, a Queen, néha az ABBA, máskor meg a Florence + the Machine. Teátrális fellépésükre nagy hatással volt Sofia Coppola Marie Antoinette-je és a vég nélküli Tumblr-ezések, de közben érződik az is, hogy ennek az öt lánynak megvan a saját világa, amit olyan tudatosan építettek fel a klipektől a fotókon át a koncertekig, ami itthonról például a Carson Comától lehet ismerős – amelynek perkása ezen a listánkon egyébként már a Last Dinner Party legelső számára is felfigyelt.

A Last Dinner Party a debütlemezük előtt. Fotó: Cal Mcintyre.

Még alig találták ki, hogy zenekart alapítanak, amikor az egyik kocsmázás során összeírtak fogalmakat, színeket, esztétikát, amit a zenekarhoz kötnének, és innen jött a név is, mert kábé olyannak képzelték el az egészet, mintha Oscar Wilde, Grace Jones és David Bowie összejönne egy dekadens utolsó vacsorára a világvégén. Már a kezdeti, kiskocsmás koncertjeiken is fűzőkben és reneszánsz kori ruhákban léptek fel, amire a közönségük is rákapott, a hírük pedig olyan gyorsan terjedt, hogy amikor az egyik koncertjük rajongói felvétele virálissá vált a YouTube-on, szabályos licitverseny alakult ki a kiadók között.

Így történhetett meg, hogy még egyetlen daluk sem jelent meg, amikor leszerződtek egy nagykiadóval (Island), ami pedig beindította a pletyákat, hogy zeneipari fejesek rakták össze a csapatot. Erre erősített rá az is, hogy a Last Dinner Party már nagyon korán nagyon jó lehetőségeket kapott, például felléphettek 2022-ben a Rolling Stones előtt a Hyde Parkban úgy, hogy még mindig nem jött ki egyetlen daluk sem hivatalosan, csak koncerteztek Londonban, '23-ban pedig már önálló európai turnéra indultak. 

Ennek az egész mini-botránynak az iróniájára a Darkness-énekes Justin Hawkins hívta fel a figyelmet, hiszen a Last Dinner Party esetében azt láthatjuk, hogy egy lemezkiadó végre azt csinálja, amire annak idején jó volt, vagyis pénzt fektet egy ígéretes zenekarba. A lányok pedig nagyon okosan tudtak élni a lehetőséggel: két évig tudatosan csak koncerteztek, hogy minél jobban összerázódjon a zenekar és a produkció, és csak azután hozták ki az első dalukat, a Nothing Matterst, hogy felvették az első nagylemezüket (a királycsináló producer James Forddal), így aztán a kirobbanó siker sem helyezett rájuk olyan nyomást, ami alatt esetleg megroppantak volna már a debütlemeznél.

A PRELUDE TO ECSTASY 2024 LEGJOBB LEMEZEI KÖZÖTT A RECORDEREN

A Last Dinner Party közben jókor volt jó helyen is: akkor léptek színre, amikor egymást követték a válságok Covidtól a háborún át az inflációig, ők viszont egy olyan barokkos eszképizmusba csomagolták a zenéjüket, amivel jólesett a nehéz időkben kikapcsolódni. „Ebben a rohadt időben is az abszurdig tolja a glamúrt és a horror-szentimentalizmust és milyen jól teszi: rég volt ilyen vicces vészkijárat a valóságból két háborús és recessziós hír között egy szürreális jelmezbálba” – írtuk a Prelude to Ecstasy című albumukról, ami annyira szép eladásokat produkált, hogy a Years & Years Communion-je (2015) óta a legkelendőbb debütalbum lett Angliában, és a szakmát is megvette kilóra.

Olivia Rodrigo az ő számukat (The Feminine Urge) hallgatta legtöbbet tavaly, áradozott róluk a Sparks és Brian May, aki a brit rockzene új nemeseinek nevezte a lányokat, de a legjobbat mégis a másik példakép, Florence Welch mondta róluk: „A nőiesség finom árnyalatai szinte mindig elvesznek a rockzenében, de amikor láttam, hogy a Last Dinner Party tagjai sifonruhákban játszanak, miközben olyan vadak és szenvedélyesek, azt gondoltam, „ez az!”.

A TLTP októberben hozza ki a második lemezét (From the Pyre), amin továbbgondolták a koncepciót, és a személyes ihletésű sztorikat különféle mítoszokba csomagolva duzzasztják teátrálisra. A Szigeten korinthoszi oszlopok között fellépő zenekar nem a legjobb formáját hozta, mert az amúgy pazar frontemberük, Abigail Morris meg volt fázva, de azért így is megmutatták, mitől olyan jó a zenéjük. Nagyot szóltak az első lemez húzószámai (My Lady of Mercy, The Feminine Urge, és biztos a Nothing Matters is, de az alatt már a Refusedon voltunk), és amikor mind az öten kivonultak a kifutóra, hogy körben állva keményítsenek be kicsit, akkor látszott, hogy még zenekarként is simán lehet látványos, Insta-kompatibilis pillanatokat produkálni egy nagyszínpados koncerten, még ha nem is errefelé halad manapság a popzene. Egy ponton kiderült az is, hogy Abigail a katolikus lányiskolája kórusával járt már egyszer Budapesten, és szerelmes volt a kórusban egy másik lányba, és a Szigeten azzal a jótanáccsal vezette fel a My Lady of Mercy-t, hogy „ne törd össze egy zenész szívét, mert aztán dalt ír rólad”.

A THE FEMININE URGE-ÖT MOSKÁT ANITA IS REPEATEN PÖRGETI

A koncert előtt a grúz-angol származású billentyűssel, Aurora Nishevcivel és a szólógitáros Emily Robertsszel beszélgettünk arról, hogy milyen volt kocsmák után egyből a Hyde Parkban fellépni, hogyan hatott rájuk a Sziget aznapi headlinere, Chappell Roan, és mit tanultak Brian May-től.

Először léptek fel Magyarországon, ráadásul Chappell Roan előtt játszotok, aki állítólag nagy hatással volt rátok.

Aurora Nishevci: Igen, szeretjük a zenéjét, és őt is mint előadót. Nem mintha nagyon hasonló zenét játszanánk, de lenyűgöz, ahogy felépíti a dalait. Meg az a légkör és kapcsolat is, amit fenntart a rajongóival. Ez egy nagyon biztonságos közeg, ami felemeli a queer közösséget. Már kezdetben is hívott drag queeneket minden koncertjére, és dress code-okat is csinált a dalaihoz. Tetszett, hogy felépít egy vizuális világot a zene köré, aztán beinvitál mindenkit, hogy legyetek ti is a részese. Ez elég inspiráló volt számunkra is.

Aurora (szintin) és Abigail Morris a Szigeten. Fotó: Lékó Tamás.

Ti is egy komplett vizuális világot húztatok fel a zenekar köré a reneszánsz ruhákkal és a klipekkel.

Emily Roberts: Minden része annak a világnak, amit építünk. A mi zenénk alkalmas rá, hogy ilyen ruhákban adjuk elő, mert amúgy is teátrális és drámai. Ahogy öltözünk, az egy vizuális reprezentációja a zenénknek. A közönségünk pedig élvezi, hogy részt tud venni ebben, és úgy felöltözni, mint mi.

Aurora: Az előadók, akikre felnézünk, olyan vizuális világot építenek, ami jól passzol a zenéhez. Ez segít megérteni a zenét, és vica versa.

Egyszer azt mondtátok, hogy sokkal kényelmesebb régies ruhákat viselni a színpadon, mint hétköznapit.

Aurora: Számomra ez nem arról szól, hogy pontosan mit viselek a színpadon, mert néha a hétköznapokban is hordjuk azokat a ruhákat, amikben fellépünk. Inkább az átöltözés rituáléjáról van szó. Ha felveszel egy színpadi ruhát, az segít ráhangolódni a koncertre. Olyan, mint egy páncél. Nem olyan értelemben, mint a háborúban, hogy megvéd valamitől, hanem önbizalmat ad, hogy fellépj a színpadra, szórakoztasd az embereket és közben jól érezd magad. Azzal pedig, hogy mit viselünk, mindig kísérletezünk. Volt egy erős kiindulópontunk a ruhákkal és fűzőkkel, de mostanában inkább androgün ruhákat hordunk, és a férfi-női ruhák vegyítésével kísérletezünk. Meg új színekkel is, mert eredetileg a fekete-fehér-vörös volt a színkódunk, de mostanában több földszínt is beleviszünk.

Emily a Szigetes koncerten. Fotó: Lékó Tamás.

A Z generációs sztárok általában rapperek vagy szóló popelőadók. Sokan otthon, számítógépen kezdenek el dalokat írni, és ez hat arra is, hogy milyen zenét játszanak. Nektek miért volt evidens, hogy zenekart csináltok?

Emily: Abigail (Morris énekes) és Georgia (Davis basszusgitáros) ötlete volt, hogy zenekart alapítsanak, és ne szólókarrierbe kezdjenek. A zenekarozás az individualista kultúra ellenpontja, ami felé a popzene is megy azzal, hogy ma már szinte mindenki szólóelőadó.

Aurora: A popzene a társadalom tükre, amiben minden egyre individualistábbá válik és egyre kevésbé közösségi alapúvá. A dolgokért, amikben korábban a hozzád közel álló emberek segítettek, például kivittek a reptérre, vagy vigyáztak a gyerekeidre, ma már valószínűleg fizetsz valakinek. Ez tükröződik a zenében és a művészetben is, ahol teret nyert az individualizmus. Ahogy fogyasztjuk a zenét – telefonon, profilon, képeken keresztül –, az is afelé visz, hogy sokkal egyszerűbb szólóban érvényesülni. Nekünk rengeteg problémánk volt abból, hogy öten vagyunk, például a fotózásokon. „Nem tudnátok összébb állni, próbálunk ebbe a formába (az Insta-képet mutatja) komponálni.” Zenekarba fektetni, zenekart promótálni ilyen apróságokban is nehezebb, mint egy szólóelőadót.

Október közepén jelenik meg a From the Pyre című második lemezetek, aminél nem akartatok beleesni abba a csapdába, hogy szimplán megismétlitek az elsőt. Mit volt izgalmas kipróbálni a másodikon?

Emily: Ahogy telik az idő, változik a zenei ízlésünk, és így a hatásaink is. Én is teljesen mást hallgatok, mint öt éve. Rákattantam például a Roxy Musicra (főleg a korai dolgaikra) és a Genesis progrockos korszakára. A Sgt. Pepperst is sokat hallgattam a Beatlestől. A hatvanas-hetvenes évek gitárzenéje nagyon megfogott, és sokkal jobban értem, mint a mai zenék többségét. Lehet, hogy egy apuka vagyok. (nevet)

A régi progresszív, pszichedelikus és glam rock iránti rajongásod átszivárgott az új lemezbe is?

Emily: Hogyne. A From the Pyre olyan, mintha egy elveszett lemez lenne a hatvanas évek végéről és a hetvenes elejéről. Legalábbis egyes részei.

Régebben egy Queen tribute zenekarban gitároztál. Onnan mit hoztál a Last Dinner Party-ba?

Emily: Talán azt, ahogy Brian May megír egy dalt, amilyen szerepet szán benne a gitárnak, és hogy az hogyan tudja meghatározni egy dal hangzását, és milyen szerepe lehet egy gitárszólónak. Ha pont jó helyre teszed, felemel, és átrepít egy másik érzésbe.

Mint a szólód a Nothing Mattersben?

Emily: Amikor megírtam, nem éreztem ezt, de a stúdióban már úgy voltam vele, hogy igen, ez az, amit el akarok érni egy szólóval. Ez az, amiben Brian May nagyon jó, hogy eufóriát és örömöt okoz egy gitárszólóval, amit szinte énekelhetsz vele.

Brian May az egyik londoni koncertetekre is elment. Milyen volt találkozni vele?

Emily: Rettentő lámpalázas voltam! Mondják, hogy ne találkozz a hőseiddel, de Brian May a kivétel. Elképesztően kedves, és annyira érdeklődő volt irántam, ami nem szimpla udvariasság volt. Tudott róla, hogy a jazzből jövök és játszottam egy Queen tribute zenekarban, szóval utánam nézett. A legtöbben szerintem nem vették volna ehhez a fáradságot. Nagyon érdekes volt beszélgetni vele.

Hogyan hívtad el? Ráírtál az Instagramon?

Emily: Tulajdonképpen igen. Egyik nap úgy voltam vele, hogy írok neki a honlapján, aztán meglátjuk, mi történik.

Általában semmi sem történik ilyenkor.

Emily: Hát igen. (nevet) A PR-osának az email címére írtam, aki mint kiderült, továbbította a személyi asszisztensének, ő pedig Briannek, aki végül válaszolt nekem, és örömmel eljött a koncertünkre.

Jó példa a gyors felívelésetekre, hogy még nem is jelent meg számotok, amikor már a Rolling Stones előtt játszottatok a Hyde Parkban. Azóta kétszer is felléptetek a BST fesztiválon, egyszer Lana Del Rey, idén pedig Olivia Rodrigo előtt. Melyik volt a legemlékezetesebb?

Aurora: Az első előtt 10-12 koncertünk volt összesen és mind pubokban. Onnan hirtelen a Hyde Parkban találtuk magunkat, a Rolling Stones előtt. Az elég emlékezetes volt.

Nem ijesztett meg a színpad és a közönség mérete? Egy kocsma után azért ez elég nagy váltás.

Aurora: De, ijesztő volt, ugyanakkor izgalmas is. Rettentő izgatottak és boldogok voltunk. Következőnek már mi voltunk a kisszínpad headlinerei, idén pedig a második helyen játszottunk, szóval szépen fellépkedtünk a lineup-létrán, és ez jó érzés.

Emily: Mindegyik másért volt jó. Az én kedvencem a Rolling Stones előtti koncertünk, talán egyértelmű, miért. Az volt a legnagyobb koncertünk addig, teljesen őrület volt. Fel kellett vennünk egy stábot, és csak azért a buliért fizettünk egy gitártechnikust, mert ez volt az első alkalom, ahol szükségünk volt rá. Aztán mentünk vissza pubokba játszani.

Aurora: Igen, a menedzserünk mondta, hogy ne szokjatok hozzá. Gyorsan leszállítottak minket a földre. (nevet)

szöveg: Soós Tamás
nyitókép: Eleanora Nishevci (Aurora és Emily a Last Dinner Party prágai koncertjén)