Japán fővárosa a világ egyik legnagyobb és legváltozatosabb klubszíntere, ami egyszerre sokszínű és belterjes, ahol az elképesztően izgalmas kínálatért cserébe el kell viselnünk az italkuponokat és át kell verekedni magunkat a jegyelővétel és a programkínálat útvesztőjén. Nézzük Tokió klubjainak legfontosabb sajátosságait, melyek arra is magyarázatot adnak, hogy hogyan képes egyetlen városban ennyi koncerthelyszín egymás mellett létezni és fennmaradni! Ez a cikk először a Recorder magazin 123. számában jelent meg.
Japán évtizedek óta stabilan a világ második legnagyobb zenei piaca, mindezt úgy, hogy az ország népessége csak a harmada a listát vezető USA-énak és a globális közönségnek termelő Amerikával ellentétben Japán ezt az eredményt szinte kizárólag a belső piacból hozza össze. Ráadásul döntő többségben hazai előadókból. A jelenség okai nagyon összetettek, de nagy szerepe van benne annak, hogy a japánok híresen elkötelezettek, valamint annak is, hogy náluk valahogy nem jellemző, hogy "kinőnének" az aktív zenehallgatásból és a koncertre járásból és utóbbinak az egyik alappillére (avagy következménye, attól függ honnan nézzük) az ország megdöbbentő méretű klubhálózata. Csak az egyébként is a zeneipar abszolút központjának számító 14 milliós gigaváros Tokióban 200-nál is több klub működik, nagy részük a 100 és 2000 fős befogadóképesség közti spektrumban, de akadnak köztük kis zenés kocsmák és DJ-bárok, valamint több tízezres arénák is. Ezek nagy részében a hét minden napján történik valami, gyakran négy-öt fellépővel, ráadásul, habár a város maga óriási, a klubok nagy többsége a belső pár kerületben található, néha szó szerint egymás hegyén hátán.
 |
| The Spellbound az Ex Theater Roppongiban | Fotó: Frank Olivér |
Az első nagy kihívás ebben a szinte felfoghatatlan kínálatban megtaláli a számunkra érdekes programokat. Amihez nem nagyon kapunk semmiféle mankót: nincs központi programgyűjtő oldal, a Facebook soha nem tudta igazán megvetni a lábát Japánban, így ott szinte semmihez nincs esemény, a legtöbb klub weboldala csak japánul van, sok köztük ráadásul elavult és átláthatatlan is, magukról a koncertekről, bulikról pedig sokszor alig van rajtuk használható infó.
Hogy hogyan talál meg bárki bármit ebben a látszólagos káoszban? Kivülállóként csak nagyon körülményesen, de ha valaki kicsit is belefolyt egy-egy színtérbe, akkor már szinte megkerülhetetlenek a koncertes hírek: az előadók, klubok, szervezők Istagramon, Twitteren, esetleg TikTokon non-stop tolják az infót a közelgő eseményekről, de a promó közelsem költözött teljesen az online térbe és mindmáig meghatározó része egy olyan dolog, ami nálunk már szinte teljesen kiment a divatból: a szórólapozás. Ebben maguk a helyszínek is segítenek. Gyakorlatilag minden klubban van egy állvány, ahol bárki otthagyhatja a flyereit, akkor is, ha azok másik klubot hirdetnek, de emellett a kapcsolódó koncerteken személyesen is megy a szórólapozás. Ezek a tényezők mind határozottan erősítik azt az érzést, hogy a helyi underground színterek mennyire aktívak és összetartóak.
 |
| Flyerek a Fever klubban | Fotó: Frank Olivér |
De ezen túl is gyakoriak a klubok közti együttműködések, például számos olyan egy-kétnapos showcase fesztivál van, ahol akár öt-tíz hely is összefog ugyanarról a környékről, nagyszerű bemutatkozási lehetőséget nyújtva a húzónevek mellé meghívott kisebb, feltörekvő előadóknak. Ehhez persze kell az is, hogy több, hasonló karakterű helyszín legyen egymáshoz közel, de szerencsére az évek alatt kialakultak a városban jól elkülöníthető, műfajspecifikus gócpontok, melyek köré klubok egész sora települt. Az amúgy vintage ruhaboltjairól híres Shimokitazawa például a Japánban mindmáig példátlanul erős indie-rock színtér otthona bő egy tucatnyi, nagyrészt erre a vonalra koncentráló hellyel. A legnagyobb központoknak azonban az éjszakai életéről ismert két nagy, belső kerület, Shinjuku és Shibuya számít. Shinjuku a punk, hardcore, underground metal és az extrém zenék otthona olyan legendás klubokkal, mint az Earthdom, az Antiknock vagy az úttörő, 1971-ben nyitott Loft, Shibuya pedig többek közt az elektronikus zenék legfőbb epicentruma, olyan kisebb-nagyobb klubokkal, mint a Womb vagy az Enter.
 |
| Hone Your Sense koncert a Cyclone klubban | Fotó: Frank Olivér |
A városban egyébként jellemzően két fajta helyszín van. Az egyikbe azok tartoznak, melyek egy-egy szűkebb-tágabb műfaj otthonául szolgálnak és a techno-, jazz-, hiphop- vagy éppen reggae-klubok és DJ-bárok mellett ezek közt akadnak olyan egészen specifikus alműfajokra koncentráló helyek is, mint a Cyclone (metalcore/deathcore), a UFO (pszichedelikus és experimental rock), vagy a garage rock és rockabilly pár éve nyílt szentélye, a Top Beat Club. A másik csoportba pedig persze az olyan klubok tartoznak, ahol nincs kialakult irányvonal, bármire ki lehet őket bérelni és míg ezekből városszerte is számtalan található, a legjelentősebb központjuknak egyértelműen Shibuya és az ezen belül az éjszakai élet központjának számító Dogenzaka nevű rész számít. Itt pár percnyi járótávolságon belül több klub és koncerthelyszín található, mint a világ szinte akármelyik városában összesen. Van, hogy egyetlen kereszteződésben hét különböző, 200 és 1500 fő közti klub (köztük a város egyik legjobb helye, a Club Asia) sorakozik egymás mellett... és felett. Ugyanis a felfelé terjeszkedő helyi építészet sajátosságai miatt gyakran előfordul, hogy a klubok nem a megszokott földszinti-alagsori szinteken vannak, hanem emeleteken és erre is Shibuyában van a legextrémebb példa: a Club Asiától alig pár saroknyira van az épület, ahol az alagosorban levő Chelsea Hoteltől kezdve a felső két szintet elfoglaló R-Lounge-ig hat különböző, más-más közönséget becélzó, kb. kétszáz fős klub van.
 |
| R-Lounge, Aube, Milkyway, The Game, Star Lounge, Chelsea Hotel | Fotó: Frank Olivér |
De akadnak további érdekes sajátosságok is. Például az, hogy míg a nagyobb, aréna-kategóriás előadók persze itt is jellemzően önálló koncerteket adnak, a kis- és középkategóriás zenekaroknál a "headliner + egy-két előzenekar" felállás helyett sokkal inkább jellemző, hogy több, általában három-hat zenekar játszik teljesen egyenrangúként, egyenként harminc-negyven perces szetteket. Vagy az, hogy mivel a gigantikus város minden negyedében akadnak klubok sokszor fix, környékbeli törzsközönségekkel, a zenekarok simán meg tudják csinálni, hogy úgy adnak akár hetente koncerteket Tokióban, hogy minden alkalommal szinte teljesen más nézők előtt játszanak. De külföldi zenekarok is „turnéznak" úgy, hogy ki sem mozdulnak a városból (mint például a magyar ANEZ duó is tette 2014-ben, amikor egy hét alatt négy, Tokió különböző szegletében található klubban léptek fel).
Egy másik dolog, ami általában meglepi a külföldről érkezőket, az a korai kezdés. Míg az éjszakai bulik csak tizenegykor vagy éjfélkor startolnak, a koncertek már jellemzően délután öt és hét között elindulnak és este tízre szinte mindenhol vége is van az élőzenés sávnak. Ennek a fő oka az, hogy Tokióban - egy világvároshoz képest amúgy eléggé megdöbbentő módon - nincsen semmilyen éjszakai tömegközlekedés, így a zárást úgy kell időzíteni, hogy ne csak a közönség, de a klub személyzete is simán hazaérjen még az utolsó metrókkal és buszokkal. Ennek viszont több érdekes vonzata van, elsősorban az, hogy így, a korábbi hazajutásnak köszönhetően, sokkal inkább belefér az embereknek a koncertrejárás hétköznapokon is, amit sokan ki is használnak és munka mellett is simán heti három-négy alkalommal lenéznek valamelyik klubba. Viszont mivel sokan egyenesen a munkahelyükről érkeznek a pont a vacsoraidő közepére eső koncertekre, az utóbbi években egyre gyakrabban találkozni a kis klubokban olyan eseményekkel, ahol a színtérről vagy kis helyi éttermekből érkező szakácsok dobnak össze kaját a közönségnek a bárpult mellett.
 |
| Merch és curry a Milyway klubban | Fotó: Frank Olivér |
És ha már bárpult, akkor azokhoz is kapcsolódik egy jellegzetesen japán jelenség: a méltán népszerűtlen drink ticket-rendszer, aminek a lényege, hogy a még a legkisebb klubokban is eléggé drága, átszámítva 6000-7000 forint körülről induló belépők mellé kötelezően kell venni egy, a bárpultnál beváltható, nagyjából 1500 forintos italkupont is, amivel a hely bebiztosítja, hogy senki nem kerüli el a pultot. Ez mondjuk csak egy kisebb, megszokható kellemetlenség, külföldiként ennél sokkal nagyobb kihívás a jegyelővétel, ahol megint előkerül az, ami a promónál is, hogy mind a zeneipar, mind a klubszíntér egy belterjes módon is nagyon jól működő rendszer és emiatt nem igazán számolnak a nem japán közönséggel: amikor pár éve, a jegyüzérek elleni harc részeként minden nagyobb koncertjegyes cégnél telefonszámhoz kötötték a belépőket, ezt limitálták a japán számokra, így gyakorlatilag lehetetlenné téve az elővételt a külföldről érkezők számára. Habár macerás tud lenni, kisebb koncerteknél ezt még ki lehet játszani a szervezőkön vagy fellépőkön keresztül történő jegyelővétes feliratkozással, de a nagyobb helyeken ez nem opció és maximum eléggé költséges kerülőutakon lehet elővételben jegyeket szerezni.
Akadnak tehát problémák és buktatók, de a tokiói klubszíntér ezzel együtt is egy olyan elképesztően sokszínű, számtalan párhuzamosan létező, aktív és pezsgő alszíntérből felépülő közeg, amiben mindenképpen megéri elmerülni egy ottani látogatás során. És ez különösen igaz a szakmabeliekre, akik a koncertélmények mellé számos hasznos tapasztalatot is szerezhetnek arról, hogy egy ilyen méretű klubhálózat hogyan tud az underground szinttől az arénás helyekig ennyire jól és olajozottan működni.
Frank Olivér
A Club Asia Shubuya központjában:
Kinoco Hotel a Shindaita Feverben:
A legendás Budokan sportcsarnok, ahol egy szólókoncert státuszszimbólum a helyi előadók számára:
Az aréna kategóriás helyeket sokszor inkább a beépíthető helyek tekintetében jobban álló, Tokió körüli nagyvárosokban találunk, ezek közül az egyik a Pia MM Arena Yokohamában:
Flyer gyűjtemény az Earthdom falán:
Fight It Out az Antiknockban:
És ugyanaz élőben:
