"Mindig messzebbre megyek, mint kéne" - Mikee Mykanic-interjú

A legviccesebb szójátékokat a magyar rapben Mikee Mykanic írja. Nehézfame című, a nagy öregek és a fiatalok generációjából is számos vendéget felvonultató új lemeze apropóján beszélgettünk arról, hogy melyik klipje miatt jelentették fel garázdaságért, a drogokkal járt szar keringőről, hasznos üzenetekről és arról, hogyan kerüli el a kiégést. Ez az interjú először a Recorder magazin 125. számában jelent meg.

Szerinted mitől igazán jó egy szójáték?

Azt tudom megmondani, én mit keresek egy szójátékban: azt, hogy ne menjen át a cringe kategóriába, mert az nagyon könnyen megtörténhet. A szójáték nem szóvicc. Másrészt kockázatot kell vele vállalni, és nem szabad érte bocsánatot kérni. Ugyanez igaz egy jó csattanóra is. Én legalábbis így működök. Kicsit mindig messzebbre megyek, mint kéne, de ettől működik, mert más ezt nem írná le. Igazából mindig meglepődöm azon, hogy ezeket a dolgokat még nem találta meg valaki. Sokszor rá is keresek a Google-ön, hogy létezik-e már, és ha nem, akkor le merem írni.

Úgy képzellek el, hogy folyamatosan kattog az agyad, és bármelyik pillanatban előkaphatod a telefont, hogy felírj egy ötletet.

Ez pontosan így történik. Mindig kerestem ezeket a dolgokat, és már mára így alakultak ki az idegpályák az agyamban. Hallok valamit, asszociálok rá, és már egyből dobja is az agyam. Nagyon sokszor rosszak ezek, sokszor ki kell dobnom. Ez fontos szerintem egy zenésznél, hogy lássa magát kívülről, hogy ez ciki, vagy ez még befér, releváns, vagy egyáltalán ez kell-e, hogy érdekeljen minket.

Ezekből a jegyzetekből hogyan állnak össze szövegek?

Ezeket úgy képzeld el, hogy sokszor például a rímeket és a csattanókat írom le struktúra és belső tartalom nélkül. Tehát azt tudom, hogy mi lesz a vége, és utána szerkesztem olyanra, ami majd a beaten jó lesz. Mondjuk a Kutyadokis ilyen, ami olyan kettesekből van összerakva, amik hirtelen jöttek és leírtam őket. A Hicskok Freestyle viszont egyenesen a beattel párhuzamosan született: jött két sor, odafutottam a mikrofonhoz, felvettem a dobkezdeményre. Fontos nekem, hogy spontán legyen, ha túl sokat ülök egy szövegen, akkor van, hogy inkább kidobom. Aztán vannak olyan számok, mint a Love Story, a Dopping, az Autó vagy a Taka, amikor hirtelen jön egy ötlet, és elkezdi fosni az agyam az azzal kapcsolatos képeket és szójátékokat és összefüggéseket. Ezek kábé egy nap alatt össze is szoktak állni; főleg ha van egy beatem, akkor magát írja meg a szám. De ez a ritkább, mert itt az a lényeg, hogy találjak egy olyan témát, ami megcsap.

Hogy megy a mesterségbeli része a beatre rászerkesztésnek?

Ha mondjuk 140 BPM-en dolgozok, az teljesen más metódus, mint egy 90 BPM. Ha becsukom a szememet, elindítok magamban egy 90-es BPM-et, meg tudok úgy írni egy szöveget, és később akár alá lehet rakni egy kész alapot. A trapnél kell egy beat, tudnom kell, hol törjem meg a szavakat, hol flow-zzak. Szerintem ez nehezebb, ráadásul több szöveget is kell írni, kábé dupla olyan hosszú egy sor. Általában azt keresem, hogy tudjak játszani. Meg tudnám csinálni, hogy kérek tíz olyan alapot, amire becsukott szemmel is megírom a szöveget, de nem akarom, hogy ez az egész átcsapjon egy melóvá. Ezért témákban is és beatekben is elég eklektikus maradok. Szeretem magamnak feldobni a labdát, ettől maradok éhes. Kell, hogy legyen egy saját stílusod, és az legyen hangos, de ha nem változol, ha nem hívod ki magadat minden egyes cuccal, az unalmas.

De több lenne a megjelenésed.

Pontosan. Tudnám szarni az olyan zenéket, amiket elvárnának tőlem, de lehet, hogy akkor már kiégtem és abbahagytam volna. Én ezt nagyon szeretem csinálni, annyira örülök, hogy ebben megtaláltam magam, hogy nem akarok két év múlva nyugdíjba menni. Nehéz volt eljutni idáig, és imádom, hogy ezt csinálhatom. Ezt mindig egy fasza játéknak fogom fel. A mai napig olyan éhes tudok lenni egy-egy projekt közben, hogy a producerrel konkrétan felállunk és ökölbe szorított kézzel ordítozunk, és ennyi választ el minket attól, hogy ne szaladjon el egy pofon. Egyébként az irammal kurvára bajom van, ezzel tény, hogy csinálni kell valamit. Mondjuk ott van Kendrick Lamar, aki öt évig kussban volt, aztán milyen bombát dobott. Végre visszahozta ezeket a nagyon szétoltós, szójátékos őrültségeket, amit egy kicsit hiányoltam.

Szerintem amúgy akkor igazán jó egy szójáték, ha egy hangzásbeli egybeesésből, hasonlóságból indul, de aztán kiderül, hogy az összekötött dolgok között tényleg lehet kapcsolat.

Így van. Én inkább fordítva nézem ezt, hogy mi az, ami rossz. Erre van egy erős radarom, Rapülők-radar.

Az, hogy az Ujjal bumm lemezcím milyen jó, sokára esett le, vagyis az, hogy két dolgot is jelenthet: vagy azt, hogy olyan jó vagyok, hogy ujjal is le tudlak lőni; vagy azt, hogy ezek csak szövegek, nem igazi lövöldözés.

Ezt imádom, amikor plusz dimenziók jelennek meg. Nagyon sokszor úgy jön egy ilyen szójáték, hogy van akár három értelme is, viszont mire kijön a zene, már én is elfelejtem. Mire megcsináljuk, utómunkázzuk, már én is hallgatóként viszonyulok hozzá, és akkor esik le, hogy ja tényleg, ez is ott van benne. Az Ujjal bummban amúgy az is benne van, hogy a borítón a saját fejemhez tartom az ujjam, mert igazából önmagamat is bármikor megsemmisíthetem a szövegeimmel. Amikor kiadok egy számot, mindig kockáztatom a saját karrieremet, mert nyilván vannak elvárások, és nem biztos, hogy azoknak kell megfelelni, sőt, én általában nem is szoktam megfelelni. Ezért is érnek sokszor még a saját fanjaimtól is támadások. Igazából minden egyes trackkel önmagunk pályáját és személyiségét kockáztatjuk, főleg ha erősek a szövegek.

Még meg lehet botránkoztatni az embereket? A Lángol a templom alatt is főleg lelkes kommenteket láttam.

Figyelj, azért engem beperelt az egyház. A rendőrség kopogtatott nálam, átadtak egy levelet, megvádoltak garázdasággal. Az őrsön meg nevetett a rendőr, mondta, hogy nem értik, hogy mi történik, mert nem látják a klipet, mert addigra lebluröltem a videót a YouTube-on. Ráparáztam igazából, hogy Jézusom, mi ez, de annál is inkább bele akartam állni. Ezért is forgattam egy másik klipet, egy koncertvideót, hogy valamilyen formában fent legyen. A végén garázdaságot kaptam, de mivel büntetlen volt az előéletem, ez nem járt semmivel. De ahogy megkaptam a papírt, hogy vége az ügynek, azonnal visszaraktam az eredeti videót.

Szóval nem az embereket botránkoztatod meg, de nem tudhatod, hogy holnapután mi fog beleférni. Például a Nehézfame borítójának a tervezésekor nem tudtuk még, hogy mi lesz az új drogtörvény. Kimondod, hogy „kábítószer”, és elvisznek? Elég egyértelmű lett már a borító is amúgy, nehézfémből csináltunk egy gubát. Mondtam, hogy mi értelme az egésznek, ha legalább addig be nem szólunk, amíg tudunk. De voltak azért parák.

A Nehézfame címnek hány értelme van?

Az egyik a heavy metal, mert kemény ez a cucc; a másik értelme, hogy nehéz a hírnév, tényleg megcsinálja az embert. Engem is megcsinált, pedig nem jött olyan gyorsan és hamar, mint a mai srácoknak. Huszonéves korom végén jött az igazi áttörés, akkor már volt kialakult személyiségem, nem tudott eltorzulni annyira, de én is érzem tíz év után, hogy azért megcsinál a dolog. Végül ott van az is, hogy egyre nehezebb híresnek lenni, mert befogják lassan a pofánkat. Már nem mondhatod azt, amit akarsz, lásd Pogány Indulót. Igazából a Tóth Gabiknak, Muri Enikőknek egyszerűbb. Remélem, nem sokáig.

A Stopban azt mondod, hogy „nincsen logika vagy hasznos üzenet”.

Ez irónia, itt pont az a lényeg, hogy lásd már meg, hogy van itt hasznos üzenet. Persze a Stopot úgy is meg lehet hallgatni, hogy egy party track, csak simán elszívsz rá egy cigit. De meg tudom közelíteni mélyebbről is. „Arra tanítottak, hogy ha elkezdtem, fejezzem be / De akármibe kezdtem is bele, mindig rám szóltak, hogy fejezzem be” – ez az egész gyerekkorom, a tanáraim. Régebben nem tudták kezelni az ADHD-t és én voltam az őrült hülyegyerek, akivel nem bírtak. Akármit elkezdtem magamtól, akármi érdekelt volna, azt belém rekesztették – nem a szüleim, hanem az intézmények. Ezekbe az apró vicces dolgokba mély személyes dolgokat raktam, még ha ez nem is tűnik fel először. Jóval többet merítettem a saját dolgaimból, érzéseimből ezen az albumon, mint korábban.

A Feláll a szívem elsőre olyan, mint egy szerelmes szám, és azt gondoltam, hogy „á, nem mert írni egy rendes szerelmes számot”. Aztán rájöttem, hogy…

Ez egy toxikus kapcsolatról szól a kábítószerrel.

De ez nem elsőre esett le.

Igen, pont ezt akartam. Én igazából nem egy durva testi függőségnek élem meg ezt az egészet. Egy ilyen szar, toxikus keringő, mert bármikor le tudom tenni, és vannak időszakok, amikor leteszem és sehol semmi – és vannak időszakok, amikor egyszerűen nem bírom ki máshogy, nagy a hajtás vagy kivagyok idegileg, és akkor viszont azt veszem észre, hogy „már megint itt vagy, te kurva”. Sokat beszéltem erről Zenkkel az NKS-ből, és ő mondta is, hogy de jó, hogy ebbe a trackbe hívtál be. Egyrészt a címet is együtt találtuk ki egy bulin, a másik meg az, hogy neki egy nagyon hosszan tartó keringője volt, de már nagyon régóta tiszta. Annyira jót írt rá, imádom a verzéjét abban a számban.

 „Azt mondták, nem viszem semmire" (Kutyadokis) – mikor láttad először, hogy mégis viheted valamire?

A Vijjumináti lemez után éreztem először, hogy ebből lehet valami komolyság, de persze akkor még nem volt semmi, és azt sem tudtam, hogy ebből normális pénz lehet-e valaha. Pont két korszak között voltunk, a hanghordozókról váltottunk a digitális letöltésre, nem volt még Spotify, nem fizettek semmiért, mindenki töltötte le a cuccokat. Annyira lent voltak az árak, hogy ez tényleg csak ábránd volt évekig, nagyon kitartónak kellett lenni.

interjú: Rónai András
fotó: Dinya Magdolna