Már vénülő kezekkel. A Manic Street Preachers és a Primal Scream új lemezei

Kész csoda, hogy negyven év, megannyi öröm és bánat után az Egyesült Királyság két nagy rockzenekara még velünk van, és új lemezeket készít. De vajon a létezés puszta tényén túl is van minek örülni? Ez az írás először a Recorder magazin 122. számában jelent meg.

Emlékezet nélkül nincsen értelemesen szervezett élet, amiből viszont sajnos még nem következik, hogy a hosszú távú memória valamiféle boldogabb létezés alapja lenne. Mindazok például, akik emlékeznek rá, mi mindent (legfőképp: miféle ígéreteket) takart harminc évvel ezelőtt a Cool Britannia fogalma, és ezt összevetik a mai viszonyokkal, gyaníthatóan pillanatok alatt a sírás közelébe transzportálják magukat, akár arrafelé élnek, akár máshol – hiszen a fájdalmas analógiák enyhén szólva számosak. A korszak leírására használt hurráoptimista kifejezés magában foglalt lényegében minden érdekesebb korabeli törekvést a Munkáspárt megújításától a Blur/Oasis-vitán és Danny Boyle filmjein át a Spice Girlsig. Mivel pedig boldog befogadói attitűdjével ez a magához ölelés természetesen Skóciára vagy Walesre is kiterjedt, most a Primal Scream és a Manic Street Preachers példáján elég jól megfigyelhetjük, mit is kezd két kreatívnak és a változásokra felettébb érzékenynek megismert társaság ezzel a végül erősen lefelé ívelővé vált történettel.

Persze, nézőpont kérdése az egész. A Cool Britannia meghatározó alakjai például szinte még mind köztünk járnak – és aki azt képzeli, hogy ez azért önmagában még nem túl sok, gondoljon mondjuk az óceán másik felén egykor ezzel párhuzamosan nagy hullámokat keltő grunge-mozgalom kisebb temetőnyi hősi halottjára. Másrészt olyan öntudatos, az életben tartásra érdemes hagyományokat lelkesen ápoló, egyúttal azonban az újra mindig rokonszenvesen nyitott zenekarok nélkül, mint a Primal és a Manics, úgy általában, globálisan is nehezen elképzelhető az eleven rockkultúra. 2025-ben viszont legnagyobb bánatunkra immár hozzá lehet tenni, hogy összességében ez már velük is nehezen elképzelhető.

A múló idő, a hanyatlás, a csalódások összproblémájára a két zenekar egyébként nem meglepő módon homlokegyenest mást válaszokat ad legfrissebb lemezén. Tulajdonképpen magukat adják: a Primal Screamnek ez már a sokadik fickós próbálkozása, amelyen (szigorúan a zenei oldalt, és nem a szövegeket nézve) megpróbál nem tudomást venni a realitásokról – másfelől pedig azt a tánczenével érintkező szálat is tovább gombolyítja, ami a zenekar egyik fő jellegzetességét adta a hőskorban. Most azonban nem az acid-house (mint a legendás Screamadelicán) vagy az agresszívabb, zajosabb elektro (ami a nem sokkal kevésbé korszakos XTRMNTR-t meghatározta) mai megfelelőjét kereste ki Bobby Gillespie énekes-éceszgéber, pedig ez lett volna logikus, hanem a Motowntól a diszkókorszakig ívelő fekete r&b-tradícióhoz kívánja hozzátenni társaival a magáét. 

Ha azt mondom, mérsékelt sikerrel, akkor ennek biztosan nem a hozzáértés, a jó ízlés vagy az arányérzék hiánya az oka. Stílusimitációnak a Come Ahead döntő része első osztályú – a gondok a következő szinteken jelentkeznek. Nem kell ugyanis igazságtalanul (a nyíltan megidézett és amúgy szinte bárki által beérhetetlen) Curtis Mayfield klasszikus lemezeiig hátrálni, hogy belássuk, mennyire laposak és alacsony energiaszintűek ezek a számok. Egyszerűbb, ha csak a Daft Punk utolsó dobására, a Random Access Memoriesra gondolunk, amelyen hasonló stiláris forrásból merítve ha újat hozni nem is, örökzöldnek tűnő slágereket mindenképpen sikerült a zenészeknek összekalapálni. A Come Aheadnek ellenben, tartok tőle, már a halványuló nyomát sem lehet majd kivenni az úton néhány hét után.

Az apokaliptikus közéleti hírek és a téli sötétség is hozzájárulhat, de a Manic Street Preachers attitűdje ezúttal mindjárt a starttól sokkal őszintébbnek érződik – bár persze ők mindig is komoly fiúk voltak, úgy a kilencvenes évek alternatív mozgolódásainak egyik csúcsát jelentő The Holy Bible-ön, mint a jó tíz évre rá a nagy terekre elgondolt hard-rocknak még egy utolsó szép jutalomkört biztosító Send Away the Tigersen. Ahogy minden kulturális nyitottságukkal együtt persze jóval konzervatívabbak is: amivel csak oda akarok kilyukadni, hogy elvben sokkal felkészültebbek mindarra a nehézségre, amivel az 50 feletti rockzenészeknek újra és újra meg kell küzdeniük. A Manics nem szokta rosszul venni az akadályokat: pályája kései szakaszában a Primal Screammel ellentétben újra és újra sikerült a választott céltábla kellős közepébe találniuk, legnagyobb erővel talán a Futurologyn, tíz évvel ezelőtt, ami legegyszerűbben az apuka-rock és a mindenféle poszt-punk törekvés meseszép, megfelelési kényszerektől lenyűgözően mentes fúziójaként jellemezhető.

Az elképzelés valami hasonló lehetett a Critical Thinking előtt is: a sok szívfájdalom – a messze távolodó ifjúság, a világ állapota és a gyorsuló idő emelkedő sebessége felett érzett bánat – nyílt felvállalása, de úgy, hogy közben a popból, az újhullámból vagy a krautrockból korábban is bátran és tehetségesen merítő zenekar a lehetőségekhez képest frissen tartsa a maga amúgy elég egyenes, tehát régi vágású (tehát divatjamúlt) rockzenéjét. Kár, hogy kicsi, de tényleg csak nagyon kicsi túlzással azt lehet mondani, hogy e papíron rokonszenves koncepció a nyitódal öt vagy hat percéig képes csak realizálni mintegy önmagát. Ha nagyon akarjuk, és nagyítóval vadászunk a bizakodásra okot adó jelek után, akkor lehet azért még találni egy-egy villanást (ezek érdekes módon kivétel nélkül olyan tételek, amelyeket nem James Bradfield, a zenekar voltaképpeni énekese, hanem a másik szellemi vezér, Nicky Wire basszer énekel a maga jóval bizonytalanabb, de épp ezért különösebb, figyelemfelhívóbb rezgéstípusú hangján), de a legerősebben a nyolcvanas évek végét megidéző, tatás rádiórock még akkor is halálosan bágyasztó, ha valaki a tulajdonképpeni célcsoportba tartozik, amelynek tagjain ezekkel a hangsorokkal akár a nosztalgia, akár a melankólia gombjai elvileg simán benyomhatók. Abba pedig, hogy negyven (vagy pláne harminc) életév alatt milyennek hangozhat ez a lemez, a klinikai depresszió veszélye miatt inkább jobb, ha bele sem gondolunk.

Ezzel pedig bezárul a kör, ami a köröknek sajnos régóta szokásuk: noha őszintén megsüvegelendő úgy a Manic Street Preachers, mint a Primal Scream törekvése, hogy túlságosan is számos pályatársukkal ellentétben ne váljanak önmaguk múzeumává, a kor (az, ami odakint történik, és az is, ami legbelül) és a választott műfaj (minden unortodoxiával együtt: a gitárzene) találkozásából valahogy mégis csak olyasmi tudott születni, ami aztán pontosan ugyanabba a poros garázsba parkoltatható. Hiába beszélünk pár hetes-hónapos lemezekről, ezeken az albumokon valami régit, valami elmúltat, valami, még leírni is keserű érzés, már érvénytelent hallunk. Az aktuális és a kortalan kategóriái között húzódó szomorú, szürke senkiföldje gondosan megformált, de már világrajövetelükkor élettelen hangjait.