Dupla púpcsonk pergőtűzben. A vak dromedár nem megy Medinába XIII.

Egy meg egy legenda nem-elegendő karakterszámú búcsúztatása ez. Emlékezés, mint emlékeztető. Meglépett kettő, megint, igen, immár ők is a vak dromedár púpjában lögybölődnek múlhatatlan gyászmunícióként. Fekete Ádám két nagy ütős-ikonjára kívánja felhívni a „néma pen-pal” soha nem túl kései figyelmét.

Kedves B.!

Két dobos halála mindent kiszorít mai táviratomból. Megrázott, amikor megtudtam, milyen hirtelen, ráadásul milyen gyors egymásutánban dobbantottak hőseim: Sven-Åke Johansson és Louis Moholo Moholo. Zsinórban, mondhatni. Szinte fej fej mellett. Biztosan hallottad őket, még ha esetleg nem is figyeltél fel náluk. Sven-Åke nyolcvanéves kora fölött is jócskán aktív volt, betegsége ellenére több lemeze jelent meg még idén is; Bandcampen hallgathatóak, rendelhetőek. Louis neve már egy ideje nem volt a szemem előtt, csak amikor régebbi anyagait – az elévülhetetlen Spirits Rejoice-t vagy az Iréne Schweizerrel felvett (brutális) duó-albumát – elővettem; erre a zongoristanő tavalyi halála adott utoljára szomorú okot. A teljes nickelsdorfi Konfrontationen fesztivált az ő – mármint Iréne – emlékének szentelték. 

Róla vajon megemlékeztem-e valamelyik hajdani levelemben, Brötzmann, Gayle, Alcorn, Miller és ki tudja még kik mellett? Betessékeltem-e őt is ebbe a rezegve mozgó, rozoga, kúp alakú púpba?

Johansson és Moholo a legpregnánsabb free anyagok ritmusszekcióiból kerültek a jazz- és szabadzene-hallgatók köztudatába. A svéd dobos a Machine Gun dupla-kvartettjébe kvártélyozva tűnt fel, ő lett Han Bennink perkusszív ellenpárja (de már Brötzmann első trió-lemezén is ő felelt a golyószóró-ropogású dobolásért, ’67-ben). Louis pár évvel korábban és pár ezer kilométerrel odébb, Cape Townban megalapította a Blue Notes együttest (nem azonos a kiadóval!), majd csapatostul Európába menekült a Dél-Afrikában elhatalmasodó apartheid borzalmai elől. Brötzmannék nem hiába ajánlják a Fuck de Boere programadó számát a Blue Notes-bőgős Johnny Dyaninak; a kifejezés az ő búr-ellenes felkiáltásaként vált kontinenseken átívelő szállóigévé, ami miatt végül is Moholóékkal együtt (Feza, Pukwana, Moyake, McGregor) kikényszerült az anyaországból! 

Dyani később Koppenhágában kötött ki.

Mindebből láthatod: a free, mint mozgalom, kölcsönös szolidaritásra, egymásért való síkra-szállásra, valamiféle anti-militáns partizán-öntudatra épült. Érdekes volna ebből a szempontból (polgárháború és száműzetések, kitoloncolások és tömegbe-lövetések lencséjén keresztül) vizsgálni a két nagy öreg pergődob-kezelésének hasonlóságait és különbségeit, egészen a mozgalom kezdeteitől. Összemérhetnéd dobpergés-esztétikájukat, és kivesézhetnéd, miképp viszonyultak például a marchinghoz, meneteléshez, vonuláshoz, békehadtestek kivezényeléséhez, meg a katonazenéhez úgy általában abban a népirtással és kolonizációval terhes miliőben. Abban. De most mégse menj bele! Csak elszomorodnál, pláne ha végül atomtöltetek röppályáit kezdenéd a szabad improvizációs etika mentén elemezni, vagy – kis időugrással – drónvezérelt légicsapások szonorikus távolába sodródnál. 

Louis Moholo Moholo

Annyi mindenesetre elmondható, hogy Johansson improvizációs (és kompozíciós) érdeklődése már a hetvenes években az abszurditás és egyfajta mozaikosság felé fordult, míg a dél-afrikai gyökereitől soha el nem szakadó Moholo zsigeri spiritualitást és összetartozás-tudatot juttatott érvényre; játékát – elementáris érzelmi hatótávolságával és közösségteremtő hangzólélektani erőterével – mintha a helyrezökkenés, a visszatérés engesztelhetetlen vágya hajtotta volna végig. Dalait a révületig (és gyakran rémületig) fokozódó ünnepélyesség, valamint a minden fájdalmon felülkerekedő szertartásosság biztonsága jellemzi; földúsulás és megbicsaklás, túltöltődés és kiürülés körülötte mindig dinamikus összhangot teremt, repetitív ingamozgása gyászt és diadalt, temetést és menyegzőt gyönyörűségesen és a lehető legigazabbul fűz össze. (Ehhez hallgasd meg a You Ain't Gonna Know Me 'Cos You Think You Know Me harcias himnuszát: micsoda imbolygóan súlyozott, mégis tökéletes balanszot és két-lábbal-a-földön-állást sugárzó groove!)

Januárban jött szembe a Sven-Åke Johansson Quintet Stumps című lemeze a Trost Records kiadásában. Azonnal az éves jazzlistám élére került, azóta is tartja magát. A dobos maga is kamarazenekari magnum opusnak nevezi a Stumpsot, és igaza van: mintha minden humora, életismerete benne lenne. Az amputált kopogósság és az autisztikusan aprólékos swing-monotónia (hoppá!), valamint a hangtönkök sivalkodásainak rendszere egyszerre tébolyítóan vicces és… kegyetlen… ül, vicces? Vagy? A pergőre zuhanó verőfej megjósolhatatlanul, lehengerlő esetlenséggel érkezik a kissé megereszkedett (lehangolt) dobbőrre, és csak úgy ímmel-ámmal illeszkedik a lassanként terpeszállásába csúszó ütemhez. A cintányér bizonytalan, lámpalázasan halad, torpan, bököd. Olyan az egész, mint egy csak félig félresikerült cirkuszi mutatvány kísérőzenéje, egy diszfunkcionális trupp érthetetlen (atrófiás) műsorszáma. A témában hadirokkantak mankókopogását, lábcsonkok és fejcsonkok, dallamcsonkok és ritmuscsonkok szteppjét hallom: aszinkron-tipegésük, mint botladozó túlélőké. Rúdugrás, billenés, bólintás, bélhúr-pengés, tülkölés, el-eldurranó start-pisztoly, ütlegek: mind egy-egy ok nélküli incidens, karambol, búvárbaleset; idegenszerű lebegősségük mintha egymásról leműtött, valaha kommunikáló, most azonban végleg funkciójukat vesztett, leselejtezett és kupacba hányt, random intenzitások kavalkádja volna: röhejes, ernyedt, zsibbadt, élettelen végtagok tánca, amint álmatag fantomokként még mozogni próbálnak. 

Minden hirtelen elgyengülés, kóbor merevedés, vétlen összegabalyodás tapintható, amint az idős (mindig a lehető legtüchtigebben öltöző, öltönyös-csokornyakkendős) zenekarvezető-gentleman ördögi porondmesterként ösztökéli a lábatlanok karát (a kibocsátott, kisajtolt, kiebrudallt hangokét). Van ebben valami macabre, akárcsak a témák közé türemkedő improvizációkban (csodásabbnál csodásabb szólisták lakják ezt a cirkuszt!): szólóik egyszerre temperáltak és mániásak, amplitúdóik azonosságai, valamint jól fésült szeszélyeik és rigolyáik, darabosságuk szakasztott olyan szövetet teremtenek, ami számomra becketti magasságokba röpíti ezt az öttagú vállalkozást. És aztán mindig újra: a téma! Felfejlődnek és embergúlába rendeződnek a rokkantak, egymást tartják a minduntalan önmagukba-roskadók.

Mit szólna ehhez a csonkolt rén, a vak dromedár unokaöccse?

Sven-Åke Johansson

Még két szó az Iréne Schweizer & Louis Moholo-lemezről. Nincs lélekemelőbb! És: micsoda elemi erővel hat itt a nagybőgő hiánya! Hogy basszus híján a két játszó leföldeletlen forrongását figyelhetjük a maga szikárságában, védtelenségében. Lecsupaszodottabb és harciasabb is így a játék, tele éles, szaggatott, szinte sistergő hangokkal, pergőtűzzel, trillával. Moholo percekig egyetlen ütemet verklizik szélvészkezekkel, mintha csontport kavarna, miközben azt üvölti, hogy „Free Mandela!”; ez a habarcsoló masszivitás különben csak látszólag ellenpólusú, a mélyén nagyon is rokon a Stumps megmetszett lendületével.  

A bőgőhangok hiánya röntgensugárként világítja át Iréne és Louis mennyei összjátékát. 

Vajon nem Johnny Dyani ontja ott ezt a belső fényt? Nem Johnny „Mbazi” Dyani hiányzó bőgője körül forog minden ezen a felvételen, aki három héttel azelőtt esett kómába Nyugat-Berlinben, hogy aztán tíz nappal később végleg távozzon az élők sorából, több tízezer kilométerre a szülővárosától? 

Gondol rád,

a vak dromedár