„A Müpában egyszer megszületik, aztán soha többé” – Saya Noé-interjú

Saya Noé törzsi ritmusokkal, különleges ázsiai hangszerekkel és táncosokkal idézi meg malajziai gyerekkorát szeptember 24-én a Müpában. Az egyik legtehetségesebb fiatal hazai énekes-dalszerzővel a Kuala Lumpurban töltött éveiről, a Sofi Tukkerrel való találkozásról, a folyamatos kihíváskeresésről, és a popzenei koncertek jövőjéről is beszélgettünk.

A Müpában a Malajziában töltött gyerekkorodat idézed meg egy összművészeti előadáson. Hogyan kell ezt elképzelni?

Egy ilyen koncepció már évek óta csiklandozza a fantáziámat, amiben a múlt, a jelen, a jövő, a család, a barátok, az inspirációk és egyéb kreatív források is megjelennek. A legegyértelműbb forrás a Malajziában töltött tíz évem, ahová úgy kerültünk, hogy a szüleim komolyzenészek, és meghívást kaptak az ottani filharmonikus zenekarba. Ez egy-két éves próbaútnak indult, de annyira jól éreztük magunkat, hogy újra meg újra szerződést hosszabbítottak és végül tíz év lett belőle. Közben a trópusi levegővel szívtuk magunkba az ázsiai kultúrát is, nekem pedig kicsiként teljesen természetes volt, és egyáltalán nem éltem meg kultúrsokként, hogy az emberek másképp öltözködnek, más nyelvet beszélnek, és sokféle zene szól körülöttünk.

Milyen helyi zenei és kulturális impulzusok értek Kuala Lumpurban, amelyek akár a zenédbe, akár ebbe az előadásba beépültek? Az egyik dalodban játszottál például sapén.

A zenei hatások elsőként az iskolában értek, ahol becsempészték a helyi kultúrát az oktatásunkba. Énekzeneórán nem csak furulyán játszottunk, ami gyakran a gyerekek első hangszere, hanem ki tudtuk próbálni az összes gamelán hangszert, ami egy perkusszív hangszercsalád ebből a régióból. Imádtuk ütögetni ezeket a gyönyörű, hatalmas, fából készült dobokat, amik esztétikailag is lenyűgöztek, vagy épp kipróbálni a gongokat. A szüleimnek köszönhetően sok időt töltöttem a filharmonikus zenekarban is, amely úgy próbálta bevonzani a helyi közönséget, hogy Beethoven, Csajkovszkij vagy épp Bach után minden héten más-más helyi kultúrát és hangszervilágot mutattak be, például egy japán érdekes hangszert, egy maláj gamelánt, vagy egy kínai operaénekest. Gyerekként persze nem mindig tudtam, mit látok a színpadon, de tudat alatt gyűltek ezek a hatások.

Saya Noé kiskorában.

Sokat utazgattunk is a térségben, elmentünk például Borneón Sarawakba, ahol a bennszülöttek a sape nevű húros hangszert készítik. Rengeteg faszobrot készítenek ott, és sokszor vittünk ezekből ajándékba családtagoknak, vagy csak néztük, ahogy készülnek az alkotások. Nagyon sok kedves emlékem kötődik oda, mert az öreg nénik és bácsik a szárnyaik alá vettek, és megmutatták, hogyan kell faragni, vagy csak játszottam egy kis majommal. Voltunk Thaiföldön is sok kisebb faluban az észak-keleti térségben, Laosz és Vietnám közelében, ahol nagyon érdekes kultúrával rendelkező törzsek élnek, például a hosszúnyakú törzs, amelyben a nők minden évben kapnak egy karikát, amitől egyre hosszabb lesz a nyakuk, és ha levennék, meghalnának. Ahány törzs és ahány falu, annyiféle kultúra Ázsiában. A zenei ízlésük nagyon más, mint az európai, és mi nem tudjuk feltétlenül értelmezni, de értékelni igen. Én sem mindig értettem, hogy mi történik körülöttem, de éreztem, hogy ez valami más és különleges, ami bővíti a látókörömet.

Saya Noé egy sapéval

A zenédben hogyan csapódik le ez a sok hatás?

Tudat alatt. Nagyon sokszínű volt az az inspiráció, amit gyerekként kaptam, és amikor elkezdtem rajzolni, énekelni, alkotni, ömlöttek belőlem a dolgok. De ezek nem tudatosan, inkább intuitíven jönnek elő. Nem feltétlenül gondolkodom azon, hogy azt az észak-keleti thai ritmikát ötvözöm a gamelánnal, de azért kicsit nyugatosítom, mert nem szeretném, hogy világzene legyen belőle. A müpás koncert sem lesz hagyományos értelemben vett világzenei előadás. Inkább az volt a célom, hogy izgalmas vendégzenészeket hívjak, akik a saját ízlésükből és zenei múltjukból merítve játszanak és improvizálnak, és ezekből a zenei találkozásokból megszületik egy érdekes minőség. Jön egy kedves barátom, aki szitáron játszik, én a sapét hozom, az unokatestvérem a didgeridoo-t és fúvós meg ütős hangszereket, és jön egy tehetséges perkás is, aki a monoton, mantrás alapot adja a zenéhez. Ahogy éneklünk, a hajlításokkal kicsit már átalakítjuk a műsor hangvételét, és ehhez jön még hozzá az elektronika, ami ismerős lesz már a számokból.

Nem is olyan fontos a sláger. Kritikánk Saya Noé második lemezéről

Azt szeretném, hogy mindenki megtalálja magát és kiadja, kijátssza magából az őseit ebben a zenében. Nem tudom még, mi fog kisülni az egészből, mert nem csináltunk még ehhez foghatót, és sok lesz az improvizáció is, meg az olyan elem, ami a Müpában egyszer megszületik, aztán soha többé. Ettől lesz gyönyörű, de ettől stresszes is, mert nehezebb rá készülni. Mi programzenéhez vagyunk szokva, megvan, hogyan és milyen BPM-n szól a szám 3 percig, és maximum 4 ember van a színpadon. Ehhez képest most leszünk 11-en, olyan hangszerekkel, amikkel még életünkben nem dolgoztunk, és a szokásosnál is több táncossal az MD Táncstúdióból, akik egy új szintre emelik a produkciót.

Saya Noé. Fotó: Berényi Kitti / Kittiphoto.

Te már eleve sokféle formában játszod a dalaidat: voltak akusztikus szólófellépéseid, van szóló live acted, zenekaros felállásod, a Twitchen pedig looperpedállal építed fel a dalaidat.

Most pedig elkezdtem dj-zni is. :D

Ezt egyszerűen az élet hozta így, vagy ahhoz, hogy megőrizd az élő viszonyt a dalaiddal, fontos volt, hogy mindig csavarj rajtuk egy kicsit?

Ebben biztos benne van, hogy könnyen unatkozom, és igyekszem elkerülni, hogy túl monotonná váljon, amit csinálok, és elveszítsem a gyermeki örömöt a zenélésben, vagy kiégjek és abbamaradjon a fejlődésem. Én mindig megijedek attól, ha már nem izgulok, amikor felmegyek a színpadra, mert az azt jelenti, hogy túlságosan automatikussá vált, amit csinálok. Nagyon fontosnak tartom, hogy folyamatosan újabb kihívások elé állítsam magamat, és ez abban is megmutatkozott, hogy sokféle verzióban játszom a dalaimat. Néha kicsit belebolondulok, hogy próbálok elvonatkoztatni az eddigi öt verziótól, hogy a hatodikat megszüljem, de amikor kész van, sose bánom meg, mert a végeredmény tök jó lesz.

Ezt a Twitch hozta ki belőlem anno, amin egy szál akusztikus gitárral kezdtem el játszani a dalaimat, aztán lett egy Ableton pushom, és elkezdtem loopolni, felépíteni a dalokat, mert a streameken időm volt, mint a tenger, és tudom, mennyire élvezik az emberek, hogy láthatják folyamatában megszületni a dalt. Egy koncerten fél-egy órád van, hogy megmutasd magad, a Twitch viszont egy sokkal lazább, intim környezet, ahol a folyamat, a kulisszák, az emberi faktor az érdekes. Így alakult ki, hogy a dalaimnak lett egy akusztikus és egy loopos verziója is. Aztán amikor kijött az első lemezem, a Museum of Sins, a Twitch-közösségemmel együtt kitaláltuk, hogy milyen jó lenne egy közösségi showcase-t meghirdetni, amin bárki részt vehet, aki csinál valamit, egy festményt, egy rajzot, egy remixet, vagy bármilyen alkotást valamelyik dalból. Így született csomó remix a dalaimhoz, az Iodine-hoz például a koproducerem, Biksi Gábor is csinált egyet just for fun, ami annyira megtetszett, hogy az lett az első hivatalos remixünk, és a mai napig játszom a solo live actemben.

Utána felkért a Petőfi Akusztik, hogy csináljunk egy műsort letisztult, zongorás felállásban, amire szintén áthangszereltük a dalokat, és a következő évben egy csomó helyre meghívtak ezzel minket. Aztán megkeresett a Várkert Bazár, hogy csinálnak egy Electronic Lounge sorozatot, és van-e ide passzoló szettem. Mondom nincs, de csinálok, és ötvöztem a Twitchen használt loop setupomat és a remixeket. Szóval az élet folyamatosan nyitogatta előttem az ajtókat, én meg csak akkor mondok nemet egy felkérésre, ha úgy érzem, hogy az nem szolgálja a fejlődésemet. Igyekszem nem félelemből nemet mondani. Az imposztor-szindrómám mindig előjön, ha olyasmi van, amit még nem csináltam. Ilyen a müpás koncert is, ami biztos rengeteg nehézséggel fog járni, de közben hozni fog olyat, ami aztán előreviszi a produkciót.

Az imposztor-szindrómádat meg tudod szelídíteni valamennyire, ahogy fejlődsz, kapsz díjakat, és gyűlik a tapasztalat, amitől látod, hogy ha jön egy necces szituáció, azt meg tudod oldani?

Egy-két év távlatából visszatekintve mindig látom, milyen gyümölcse lett annak, hogy belevágtam valamibe, de a jelenben mindig dolgozik bennem az imposztor-szindróma. Mindig azt érzem, hogy túlvállalom magam, és 60 dolgot próbálok egyszerre csinálni, aminek az a hátránya, hogy nem érzem, hogy bármiben is tökéletes lennék. Jó, nyilván nincs olyan, hogy tökéletes, de nem tudok virtuóz akusztikus gitáros, vagy virtuóz looper lenni, se Slash-szólókat nyomni elektromos gitáron, mert ahhoz, hogy minden felállásban és hangszerbe belemerüljek, egyszerre öt életet kéne élnem. Ezért együtt kell élnem azzal, hogy elégedetlen vagyok önmagammal, és szétstresszelem magam mindenen, de tudom, hogy x év távlatából majd büszke leszek magamra és a körülöttem lévőkre, mert tök jó dolgokat csináltunk.

Akkor magadnak is írtad a Lassíts kicsit című számodat, ami az első teljesen magyar nyelvű dalod lett. Volt benned olyan blokk, amit le kellett dönteni ehhez, vagy egyszerűen ennyi idő kellett tíz év Malajzia után, hogy újra közeli viszonyod legyen a magyar nyelvvel?

Minden dalomnál hagyom, hogy azon a nyelven szülessen meg, amelyiken szeretne, mert félek, hogy különben erőltetetté válna az alkotás. Persze volt sok év, amíg vakartam a fejemet, hogy miért nem jönnek magyar szövegek. Nem tudtam eldönteni, hogy nem vagyok rá képes, vagy dacból lázadok a magyar szövegek ellen, vagy már annyira régóta nem próbáltam, hogy nem is tudnék így írni. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg az az oka, hogy amikor kamaszkoromban formálódtak az intenzív, tornádószerű érzelmeim, amik az első szerelemmel, az akkor óriásinak tűnő szívfájdalmakkal és dühvel járnak, azokat angolul írtam ki magamból. És ez meghatározó lett később is, mert amikor húsz-harminc évesen leszel szerelmes, visszanyúlsz ezekhez a forrásokhoz. Az alkotásnál amúgy is sok múltbeli eseményhez nyúl vissza az ember, mert sokszor csak akkor tud megfogalmazni valamit, ha megvan hozzá a kellő távlat. Ezek miatt lehetett, hogy amikor megnyitottam az alkotói csapot, angolul kezdett el kiömleni belőlem minden, és eddig tartott, amíg azt a sok élményt megírtam angolul. 2008-ban költöztem vissza Magyarországra, és kellett ez a sok évnyi magyar tapasztalat, hogy most már természetesen jöjjenek belőlem magyarul is a dalok.

És most, hogy megnyitottad a magyar csapot, így jönnek majd a dalok?

Ki tudja? Az alkotás nem ennyire fekete-fehér, de úgy érzem, hogy sokkal több lesz a magyar nyelvű, mert már nincs meg bennem ez a gát. Az első pár évben képtelen lettem volna magyarul írni, aztán a következő években már a félelem miatt meg se próbáltam, mert azt hittem, hogy biztos nem fog menni. Kellett még egy kis idő, amíg rövid kis mondatokat gyűjtögettem magyarul a füzetembe, ahonnan szövegíráskor szemezgetek, és az egyik mondat megtetszett annyira, hogy leültem írni, és egyszerűen kigurult belőlem a szöveg. Ez a pozitív élmény elég volt ahhoz, hogy inspirálja a következő mondatot, az pedig a következőt. Ilyen szempontból egy művész a saját maga legnagyobb inspirációja, mert az aktuális alkotás fogja valahogy motiválni a következőt, és viszi előre az ismeretlenbe. De az is lehet, hogy holnap kitalálom, hogy szeretnék spanyolul írni, vagy elkezdek kínaiul tanulni. Ez az élet rejtélye: nem kell mindent előre megfejteni.

Amikor felléptél nyáron a Sofi Tukker előtt, azt mondtad, hogy a live actedre most ők vannak legnagyobb hatással. Milyen élmény volt az a fellépés, és kik hatnak még mostanában a zenédre? Régebben Bankst emlegetted nagy példaképként.

Elmondhatatlanul jó élmény volt, és nagyon hálás vagyok a közönségnek, mert nemcsak attól lett életre szóló emlék, hogy egy színpadon lehettem a Sofi Tukkerrel, hanem attól is, hogy olyan jófej és támogató emberek jöttek el a koncertre, akik észrevették, hogy van valamennyi hasonlóság a zenénkben, és volt bennük nyitottság arra, hogy meghallgassanak és befogadják, amit adok nekik.

Találkoztál Sofiékkal a backstage-ben?

Hajjaj! :D Végigkopogattam az összes ajtón. Csak a koncert után mentem oda, de nem tudtam kihagyni, hogy kezet fogjak velük, és megköszönjem nekik a zenéjüket, amivel a tudtukon kívül nagy hatást gyakoroltak rám is.

Mostanában egyébként tudatosan próbálok sokféle zenét hallgatni, köztük olyanokat is, amik nem hasonlítanak ennyire a sajátomhoz, mert még nem tudom, hova fejlődik ez a live act. Általában house-zal és kedvesebb UK garage remixekkel szoktam indítani, aztán átmegyünk bouncey house-ba, sok olyasmit játszom, mint a Disco Lines. Nagyon szeretem Rezzt, az is mid-tempo, teljesen más világ, és a szettem vége felé van egy csomó drum & bass remixem is. Szóval elég szerteágazó, és jelenleg nem tudom, hogy a drum ’n’ bass, a dubstep, a house, vagy a midtempo bass music felé megyek. Régen nagyon sok Zhu-t hallgattam, aki a mai napig nagyon inspirál, ahogy sokan mások is Imanutól Anymáig, Fred again..-től Disco Linesig, SIDEPIECE-től San Holoig. Most elkezdtem dj-zni, igyekszem sok koncertre járni, évek óta követem a Next Level dj-ket, az ő kurzusukat végzem most éppen. Megyek az erősebb elektronika felé, de közben ott van a bedroom popos alkotói énem is, ami a Lassíts kicsitben jelenik meg, és fontosnak tartom, hogy ezek az érzelmek így legyenek kifejezve, és ne egy techno számban szólaljon meg a Lassíts kicsit. Lehet, hogy idővel ketté kell majd szednem őket, és egy új projektet indítani.

Saya Noé a 2024-es Szigeten.

Te is felléptél az idei Szigeten, ahol erősen látszott, hogy a mainstream popzene afelé megy, hogy egy mozgásszínházzal és kortárs táncelőadással kombinált látványos showműsorrá válnak a koncertek, ahol az előadó nem zenekarral, hanem egy tánckarral lép fel, és a hangszerek mellett sokszor az éneksávok is felvételről szólnak, amire néha ráénekelnek, de a hangsúly nem is a zenei előadáson, hanem egy összművészeti showműsoron van. Ilyen volt a veled egy napon fellépő FKA Twigs vagy a francia rapes, R&B-s Rilés koncertje is, ellenpontként pedig ott volt Chappell Roan vagy Post Malone, aki viszont countryzenekarral adott egy hagyományosabb koncertet.

Szerintem pont az a jó, hogy nem ugyanolyan minden koncert, és megvan a közönsége ennek is, annak is. A zene lényege, hogy folyamatosan tágítsa az elménket, új ingereket kapjunk, és ne maradjon ugyanolyan évtizedeken keresztül, mert az borzasztóan unalmas lenne. Nem az én világom a country és az a produkció, amit Post Malone hozott, de nagyon tudtam értékelni azt az elképesztő profizmust, és tátott szájjal néztem a koncertet, mert vizuálisan és akusztikailag is zseniálisan volt összerakva. Másnap pedig elmentem Sofia Isella koncertjére, aki viszont egyedül állt a színpadon, szólt alapról a dob, a basszus és az ének is (de az csak alátámasztásképp), és csak szólisztikusan szólaltatta meg azt a hat hangszert, ami ott volt mögötte a színpadon. Szóval volt benne élő hatás, de backing track is, miközben egy baromi színházias előadás volt az egész. Ez a húszéves lány fetrengett a földön, tépte a haját, és úgy nézett ki, mintha a sárból mászott volna elő, és annyira teátrális volt minden kifejezése és mozdulata, mintha megszállta volna egy démon. Kicsit ijesztő is volt, de úgy álltam ott, hogy én még az életemben nem láttam ilyet. Nem hiányoltam az élő basszust és dobot, mert pont azt értékeltem benne, hogy más, mint az előző koncertek

Az a jó, ha párhuzamosan tudnak érvényesülni a különböző művészi formák. Lehet, hogy nem mindenki fogja szeretni egyiket vagy másikat, de attól, hogy most egy ilyen érában vagyunk, még jobban fog esni, ha a következő visszahozza mondjuk a rockzenét.

Saya Noé az MD táncosokkal az A38-on. Fotó: Berényi Kitti / Kittiphoto.

Te el tudod képzelni, hogy csinálj egy FKA Twigs-féle show-t táncosokkal?

Ettől csak egy lépés választ el, mert a solo live actemben egyedül vagyok a színpadon, és a zenekarral szoktunk fellépni táncosokkal. Eleinte gitároztam is a live actben, de úgy éreztem, hogy nem feltétlenül szükséges, mert ennek egyre inkább az lett a lényege, hogy egy kompakt szett, és egy kis bőrönddel el tudok menni bárhová és akár külföldön is játszani vele. Mára olyan minimálra redukáltam a szettet, hogy gyerek midi billentyűvel és egy kis AKAI paddal járok, ami egy hátizsákban is elfér. Aztán lehet, hogy majd behozok táncosokat, és az említett előadók hatására megnézem, hogy mit tudnék beintegrálni ebből az én világomba. Nem akarom előre kőbe vésni a dolgokat, inkább szeretem kiélvezni, amit éppen csinálok, kihozni belőle a legtöbbet, tanulni, figyelni a következő ihletre, és várni, hogy milyen ajtók nyílnak ki előttem.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Berényi Kitti / Kittiphoto