Negyven éve készült a Szerelem első vérig – egy emberkísérlet keretében újranéztük a teljes trilógiát, hogy megtudjuk, hol rejlik a nosztalgia sötét oldala. Spoiler: Szegeden. Ez a cikk először a Recorder magazin 124. részében jelent meg.
Egyáltalán mit lehet csinálni, ha a nyolcvanas évek közepén fiatal az ember? Egyrészt nyilván kell egy kicsit szenvedni, hogy legyenek később szentimentálisan felidézhető problémák, valamint lehet parázni attól, hogy teherbe esel vagy hogy valakit teherbe ejtesz – hiába támaszkodsz az Ifjúsági Magazin megkérdőjelezhetetlen morális iránymutatására. Cserébe viszont be lehet ülni a nálunk 1985-ben bemutatott Házibulira, megnézni, hogy Sophie Marceau filmbéli anyja lazán beszélget a 13 éves lányával a tablettáról, ami ugyan kicsit „hízlal”, de hát istenem, mindjárt úgyis elindul a Dreams are my reality... Opcionális crushok Vicen vagy Matthieu-n. Sajnos aztán haza kell menni a szüleinkhez, akik valószínűleg nem fogorvosok vagy menő karikaturisták, de mindig lehet még egy jegyet venni a Házibulira, esetleg megpróbálni meghívatni magunkat egyre. Vagy bárgyú bűnügyi filmeket nézni apánkkal, meg az István, a királyt.
Teljesen jogos tehát a kérdés, hogy mégis ki az isten akar a maníros-nosztalgiázó magyar művészfilmeket nézni a fiatalságról? Kit érdekel a Megáll az idő didaktikus, bezzegelő világmegfejtése? Egy egészséges pszichéjű kamasz nyilván agyonlőné magát a Szerencsés Dániel alatt.
Nemsokára jön azonban a megváltás, és 1986-ban bemutatják Dobray György és Horváth Péter rendezésében a Szerelem első vériget, a tökéletes aspirációs filmanyagot, ami nemcsak termelési tinifilm a javából, de szexi a címe, teljesen ideológiamentes, és olyan mondatok vannak benne, hogy „nem akarok felnőni – pedig előbb-utóbb sikerülni fog”. Több, mint egymillióan nézik meg a moziban, mindennél alkalmasabb arra, hogy beleszerethessünk a szereplőibe. A megtestesült szükség szülte kultfilm, amit aztán a sikeren felbuzdulva két folytatás is követett, elegendő anyagot nyújtva a következő száz év virtuóz című bulvárcikkeihez: a Szerelem első vérig Fügéje: így néz ki ma Beri Ary – egy ország imádta egykor. A rendezői „ha már úgyis bénák, legalább legyenek szépek” kreatív direktíva pedig olyan jól működött, hogy azóta is kevés ennyire semmitmondó magyar tinifilm készült.
Szerelem első vérig (1986)
Az 1986-os fiúöltözőből egészen egy 2002-es sztriptízklubbig ívelő trilógia első nyolc perce a legzseniálisabb. Dés László a Házibulit is megszégyenítő főcímdala rögtön kétszer is elhangzik, először természetesen angolszerű szöveggel Demjén Ferenc előadásában, aztán pedig instrumentálisan. Utóbbi alatt a szegedi középiskolás és rezidens kúlmájer topcsávó Füge (Berencsi Attila) rögtön bele is zúg Ágotába (Szilágyi Mariann). Utóbbi bár sajnos nem kapott vagány nevet, de legalább a szerelmi vallomása egy iskola előtti szökőkutas kergetőzés alkalmával egy Fujicolor film dobozába rejtett füzetlapra írt SZERETLEK-kel történik, ha valaki számára nem lenne egyértelmű amúgy is, hogy egy hosszú tamponreklámot nézünk, és itt most a fiatalságról lesz szó.
A vad szerelmesek gyorsan a tárgyra is térnének (és még mindig csak tíz perc telt el, csak semmi slow burn románc), de félbeszakítja őket az eggyel több dimenzióval rendelkező nagymama (Jászai Joli) és a rendőr nagybáty (Kovács Lajos), akik innentől kezdve visszatérő karakterekként keresik (és nyilván találják is) a szerelmet a trilógia során, egészen odáig, hogy a nagymama összeházasodik (mert itt már 2002-ben járunk) Uhrin Benedekkel, illetve hát, Dezsőkével. Jellemfejlődésből nincs hiány. Az is gyorsan kiderül, hogy a szexelő kamaszok dramaturgiailag megérdemelt büntetése más nem is lehetne, mint a terhesség. Lehet, hogy Fügének mégis fel kell nőnie? Megannyi érdekfeszítő kérdés további Dés-számok alatt.
Az – egyébként Epres Attila által utószinkronizált – Beri Ary végig James Deant megidézve bambul, néha szaxofonozik, Székely B. Miklós pedig egy tanár szerepében szűk folyosókon fűz csajokat (ezzel is már a Kárhozatra készül!), hogy aztán a kórházi váróban fusson össze és kínoskodjon Fügével. A kollégiumi zenekarban Gombóc (Czakó Ildikó) olyan szövegeket énekel, hogy „pernye lett minden álmom”, mialatt Füge szerelmi féltésből (és legalább annyira kellemetlenül, mint Szulák Andrea a Ballagásban) lagymatagon megkísérel egy öngyilkosságot, hogy aztán Gombóc azzal vigasztalja, hogy „én is voltam már öngyilkos, kétszer is”.
Szerelem második vérig (1988)
Mivel Dobray György teljes filmográfiájából hiányzik bármiféle érzékenység a nők felé (jó példa Az áldozat című wannabe-giallója, illetve később a K1 és a K2 filmek is), nem meglepő, hogy a folytatásban a végül az abortuszból kihátráló Ágotára sem a tinianyaság vár. Ehelyett inkább egy Beri Ary-koncerten a tömeghisztéria eltiporja, és elvetél – igazi Vadnarancsokos fordulat, csak annál is kegyetlenebb, de szerencsére senkinek nem kell felnőnie.
Ezután szerelme azzal vigasztalja a kórházban, hogy legalább azóta a backstage-ben írt egy jó dalt, és természetesen rögtön elő is adja, amíg Ágota sír. A Fujicolor még marad, sőt, Andor Tamás képei sokat segítenek (Szeged városának is elég jó imázsfilmet csinál), a zene pedig menti, ami menthető. Felmelegítődik ugyanaz a szerelmi féltés az első részből, különféle érdektelen mellékszállakkal. De cameózik zongorásként a fiatal Alföldi Róbert és még a díszlettervező Rajk László is. Hitelesnek még mindig nem mondható a sztori, de valami furcsa báj azért ezt is átszövi.
Szerelem utolsó vérig (2002)
A harmadik rész már egészen más liga. Nem csak egy szétszponzorált másfélórás reklámműsor (ahol a stáblista egy percnyi szponzorpörgéssel kezdődik, és csak aztán jönnek a nevek), de az új évezred vadkapitalizmusában valahogy sokkal jobban is működik Füge szexizmusa, ami itt már – korelemként – folyamatos és üdítően öngyűlölő narrációval van megspékelve. Sajnos a Fujifilmet különféle barna terekre és értelmetlen közelikre cserélő trashfilm már a szegedieknek se lehet nagy élmény. Alulról közelíti a Magic Boys színvonalát, és hozzá képest még a Valami Amerika 3 is világklasszis, hát még az Üvegtigris 3.
Az eddigre már bőven harmincas Füge, aki „az életben mindig a játékos erőszakot szerette a legjobban”, már kevésbé sármos, de még mindig egy man-child, akit ebben maximálisan támogat az amúgy is szabados humorú környezete. A trilógia záró részében egy olyan csajjal van együtt, aki éppen tölti a 18-at, és akit néha meztelenül párducnak festenek, hogy aztán fotózhassa Vajdai Vilmos, sőt az ominózus tizennyolcadikra azt kapja, hogy egy medencéből nézheti végig 9/11-et. Természetesen van még egy random gyerek, egy erőltetett olasz szál és a még releváns Görög Zita és Király Linda. A tanulság maximum annyi, hogyha túl sokat szaxofonozol, akkor előbb-utóbb összevernek. Ami ezen a ponton igazából már fanservice.
Bár szegedieknek és Demjén-rajongóknak kihagyhatatlan, ínyenceknek pedig mindenképpen visszafelé érdemes nézni a trilógiát, a magyar filmgyártás afférja a tinédzser műfajjal tanúsítja, hogy hiába szaxofon, szerelem vagy Szeged, az igazi felnövést hiába várjuk.
Bertók Flóra
Az első és a második részt a Filmión lehet megnézni, a harmadikat a Videán.
