Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 124. számában jelent meg.
#26 - Georgia barátai (Four Friends, 1981)
„Találjunk valamit,
ami annyira gyönyörű,
hogy meg kell állni mellette…
és menjünk tovább.”
– félrehallott mondat ebből a filmből
Vannak filmek, amelyeket szenvedélyesen, vadul üvöltve szeret az ember. Ha ezek a filmek szóba jönnek társaságban, akkor két sör után azonnal késztetést érzünk arra, hogy fennhangon vallomást intézzünk hozzájuk, és mindenkiből kifacsarjuk az egyetértést a nagyságuk melletti hagymázas érveinkkel. De más filmeket csak csendesen, szerényen és feledékenyen lehet szeretni. Mit kiabáljak részegen például a Georgia barátairól? Arról győzködjek mindenkit, hogy mennyire klassz benne, amikor a négy főszereplő egy frissen szerzett kocsival csúszkál a havon? S hogy milyen szép, hogy ezek a barátok felosztják egymás között az életet és az életszerepeket: a nő mindanyiuk szerelme, az egyik fiú férj, másik apa, a harmadik sértett szerető lesz? Hogy milyen zsigeri örömöt okoz, amikor egy passzázsban az utcán átkelő fekete hippi ráüt az előtte döcögő taxi motorháztetőjére? Vagy azt üvöltsem a mellettem ülő haverom fülébe, hogy az esküvőn történik meg a legsokkolóbb fordulat a posztreneszánsz Hollywood mozijában?
Pedig ez mind igaz. De amitől igazán lehet szeretni ezt a filmet, arról részegen is csak suttogni illik, mert az valami kiüvölthetetlen, elmesélhetetlen, tompán sajgó érzés – amely mintha azonos lenne az életidő sodrásának tapasztalatával. Arthur Penn remekében három naiv kölyök rajong egy hibbant lányért valahol Közép-Amerikában, szemérmesen, ügyetlenül, teli álmokkal és reményekkel – aztán hirtelen lehull a hó, valaki elveszti a szüzességét, kinő némi szőr az állon, esetleg felkerül egy arcra egy ronda szemüveg. És egyszercsak egy másik bolygón vagyunk, egy messzi koleszban, esküvőn, munkahelyen, acélgyárban vagy hippikarneválon, szóval egy másik életállapotban vagy időkristályban, ahonnan újabb láthatatlan szakadékok vezetnek át a jövő (tehát a következő érzelem, létminőség vagy jelenet) felé. Évszakok, évek, vágyak és remények fogynak el a szépen formált epizódokat elválasztó vágások hasadékaiban, de senki sem gyászolja őket túlságosan sokáig – mert minden történés magától értetődő módon föloldódik az elbeszélés hömpölygő folyamában. És ez a gyöngéd, de kérlelhetetlen áradás szinte suttyomban alakul át afféle főtémává, miközben a legidétlenebb bohózatot is összebékíti a tragédiával, és a hányós verekedést is hozzáidomítja a temetői búcsúdalhoz – végső soron pedig megmutatja azt, amit ábrázolni a mozgókép leghőbb vágya és legszentebb feladata: magát az emberre szabott időt.
Új-Hollywood alkonyán egyre-másra készültek az efféle krónika-filmek, amelyekben baráti társaságok borultak össze és rohadtak szét – Nagyszerdától Szarvasvadászig, Mennyország kapujától Volt egyszer Amerikáig. De egyikük sem ragadja meg annyira káprázatos módon az időtapasztalat és a barátság misztikus összefüggését, mint a lázadó vagányból keserű bölccsé öregedett Arthur Penn minden hivalkodás nélküli rendezése. A főszereplő (Craig Wasson) úgy éli le az amerikai hatvanas éveket, hogy jószerével mindent a kamaszkori haverokkal megélt szolid eksztázisokhoz mér, és a kudarcok vagy tragédiák után folyvást visszatér a régi emberekhez és a régi érzésekhez, hogy fölbecsülje önmaga és a világ állagát. Penn tehát azt sugallja, hogy a tartós kamaszbarátok és kamaszszerelmek – azaz valódi tanúk – nélkül nincs érés, változás, de talán történelem sincs, hiszen az események üres sorának csak érdemi kollektív élmények adhatnak igazi tartalmat. Például néhány szépséges, egyszeri pillanat, amelyben pár ember együtt lélegzik és ugyanazt érzi: amikor összeröhögnek a fiúk a vágyaikon, a kocsijuk lágyan megcsúszik a friss havon, vagy egy nyári estén a közös birkózás közben egy lánynak kibuggyan a melle az ingéből, és egyszerűen nem lehet megszólalni többé.
