Az utolsó híres nemzetközi playboy – Ilyen volt Morrissey koncertje Bécsben

Morrissey még mindig izgalmas élőben, és ez jó hír. Jankó Bálint (Clayfeet) július elején Bécsben nézte meg a Smiths legendás frontemberét.

Morrissey egy ideje inkább bizarr nyilatkozataival és a zeneipar elleni kirohanásaival tűnik fel, és minden érdekes lemezére jut egy olyan, aminél csak annak lehet örülni, hogy megjelent. A 2020-as – szerintem a jobbak közül való – I Am Not a Dog on a Chain óta állítólag egy kisebb életműnyi új anyag már elkészült, ami a „valaha volt legjobb”, de néhány koncerten is játszott szám kivételével csak arról hallhattunk, ez épp kiknek a hibájából nem jelenhet meg.

Ettől még egyértelmű, hogy Morrisseyt érdemes megnézni, nemcsak a rövid Smiths-, hanem a hosszú és gazdag szólóéletmű miatt is. Ráadásul ki tudja, mikor koncertezik ismét a közelben – vagy bárhol. Magyarországra ez a turné sem jutott el – pedig másodunokaöccse a Fradi edzője, Robbie Keane (!) –, úgyhogy ismét Bécsig mentünk. A mostani turné is egy svéd dátum lemondásával indult, de szerencsére az ausztriai fellépés nem jutott erre a sorsra.

Morrissey a Lucca Summer Festivalon július 28-án. Fotó: David Mushegaim.

Az előzenekar szerepét egy háromnegyedórás videóösszeállítás tölti be. Többek közt Dionne Warwick, Sigue Sigue Sputnik, New York Dolls, fekete-fehér drag show, Ramones, Rita Pavone, ötvenéves dalfesztiválok és obskúrus olasz énekesek helyeznek képbe arról, kik Morrissey ihletői. Ez egy idő után egyre embert próbálóbb, nemcsak a használt VHS-kazetta minőségű vetítés, hanem a körülbelül negyven fok miatt is: a Gasometerben nem működik semmiféle hűtés.

Kilenc előtt valamivel szerencsére megérkezik a zenekar is, és a tökéletes című We Hate It When Our Friends Become Successful nyitja a koncertet. Az első harmadban túlesünk a két új számon: a Cemetry Gates-re emlékeztető Rebels Without Applause és a meglehetősen Ramones-szerű Sure Enough, the Telephone Rings azért bizonyítja, hogy arra az új lemezre érdemes várni.

Morrissey Rómában. Fotó: David Mushegaim.

Morrissey láthatóan jó kedvében van, sokat kommunikál hosszabban is a közönséggel. Egy ponton megjegyzi, hogy pár napja Lipcsében pokoli meleg volt, de a ma este még rosszabb – talán ezért volt rövidebb a program a turnén megszokottnál –, később felhívja a figyelmünk rá, hogy minden énekes meghal egyszer, de ő nem tervez hasonlót. Ezt el is hisszük neki, jó formában, alibi nélkül énekli végig a koncertet, és az erős, érzelmes crooner bariton mellett előkerül a jellegzetes falzett is.

A kísérőzenekarban természetesen kiváló mindenki. Matt Walker dobos és Jesse Tobias gitáros régi partnerek, de Carmen Vandenberg és Camila Grey, illetve a kolumbiai punk, Juan Galeano Toro mind egy generációval fiatalabbak, és remekül néznek ki. Nekem mégis nagyon hiányzik Bozz Boorer, Alain Whyte és rockabilly-haverjaik, akik szerintem a szólókarrier minden értelemben legerősebb évtizedeiben voltak a zenekar részei.

A háttérvetítés egyszerű, de jól illik a Morrissey-ikonográfiához: popkultúra a húszastól a hetvenes évekig, Alice B. Toklas és Gertrude Stein, Bruce Lee, Mata Hari, Kerouac, kultfilmek részletei loopolva, a hatvanas évek popsztárjai, esetleg sorozatgyilkosai fekete-fehérben.

Morrissey a Lucca Summer Festivalon július 28-án. Fotó: Ryan Lowry.

Aki Smiths- vagy Morrissey-besztofra számított, az jobban jár egy coverzenekarral. A program kicsit véletlenszerűen, a slágereket és a kislemezeket nagyrészt kerülve szemezget a szólóalbumokról. A műsorban négy Smiths-szám kap helyet – a kihagyhatatlan How Soon Is Now mellett a korban és stílusban vegyes közönség nem jelentéktelen huszonéves része számára láthatóan a magány és reménytelenség himnusza, az I Know It’s Over a kapcsolat. Ez a szám a koncert utolsó harmada felé elég erős blokkot nyit meg: a monumentálisan depresszív Life Is a Pigsty után a legnagyobb sláger, az Everyday Is Like Sunday jön, majd meglepő módon két B oldallal – The Loop és Jack the Ripper – érünk a csúcsra.

A fő programot egy nem tipikus koncertzáró, nem is különösebben izgalmas dal, az I Will See You in Far-Off Places zárja. Az első ráadás viszont megint egy szívszorító Smiths-ballada, talán a legszebb, a Last Night I Dreamt That Somebody Loved Me – egy számunkban az egyik sorát mi is megidézzük.

A végén immár hagyomány, hogy lekerül a felső – Morrissey ezúttal az első kislemezsláger, a Suedehead alatt dobja a hatvanas évek elfeledett tinisztárját, Fabian Fortét ábrázoló, Autriche feliratú pólóját a közönség közé, majd leballag. A koncert zaklatott zajjal és egy hasonlóképp felkavaró képsorral zárul – egy Jean Cocteau-filmrészlettel, amelyen valaki főbe lövi magát.

A hivatalos Facebook-oldala szerint ez a bécsi koncert nem fért bele a nyári turné legjobb tizenkét estéje közé – bezzeg a hasonlóan dögmeleg Lipcse a kilencedik –, de mi teljesen elégedettek vagyunk. Főleg, mióta kiderült, hogy a bécsi után következő jó pár dátum elmaradt Belgrádtól Šibenikig. Morrissey valószínűleg rápihent, hogy kedvenc országában, hat olasz helyszínnel zárhassa a turnét.

szerző: Jankó Bálint
nyitóképek: Nicole