Egy stand-up akkor is működhet, ha csak simán jók a poénok. Ha azonban valaki igazán zseniálisat akar dobni, kicsit feszegetnie kell a műfaj határait. Mike Birbiglia már csak azért is legnagyobbak közé tartozik, mert a privát életét feldolgozó önálló estjeit gond nélkül nevezhetnénk komikus elemekkel átszőtt katarktikus monodrámáknak, színpadra vitt magasirodalomnak. Birbiglia ráadásul előadónak, színésznek és filmrendezőnek se utolsó. Ez a cikk először a Recorder magazin 126. számában jelent meg.
A massachusettsi születésű, lassan ötven felé poroszkáló komikus kissé gyámoltalan megjelenésével instant kivívja a néző szimpátiáját, hiszen első blikkre amolyan khaki nadrágot hordó, este tízkor fekvő jószomszéd benyomását kelti. Mike Birbiglia ennyiben az élet apró megfigyeléseiből építkező observational comedy nemes hagyományaira csatlakozik rá. Azon a vonalon az egy-közülünk átlagjani figurája hálás kiindulópont, Birbiglia esetében azonban nem teremtett/felvett karakterről, hanem a valósággal érezhetően nagyfokú egyezést mutató színpadi alteregóról van szó. Hősünk a saját párkapcsolati/családi paráiból és egészségügyi problémáiból gyúr egész estés anyagokat, ahol a katarzis egyik forrása épp az az önterápiás folyamat, amely során az egyébként egyáltalán nem vidám tapasztalataiból valami felemelően pozitív születik. Nevetünk vele, de az őszinte önvizsgálata példaértékű.
Mindez persze önmagában még nem lenne feltétlenül izgalmas stand-up, de amiben Birbiglia tényleg egyedülálló, az az alkotói módszer, amellyel nagyobb ívű narratívákba gyúrja és elrendezi adott életeseményeit. Az egyes poénok, bitek, apróbb epizódok nemcsak szervesen egymásra épülnek, de mindig egy kerekre zárt, dramaturgiailag aprólékosan kidolgozott történet alkotórészei. A nagyjából egyórás előadások hagyományos fikciós sztoriként is megálló elbeszélések, expozícióval, fejlődési ívvel, megelevenedő karakterekkel és mellékszereplőkkel, illetve gondosan kijelölt lezárással. Birbiglia ráadásul úgy játszik az egyes sztorielemekkel, mint a jó írók szoktak. A drámaibb hatás kedvéért előre sejtet, megkavarja az időrendet vagy vissza-visszatér valamihez, így a poénjai más és más fénytörésbe kerülhetnek az estjei végére.
A fentieket talán mi sem bizonyítja jobban, hogy Birbiglia dolgozott ugyan különféle showk és sorozatok írószobáiban és végigjárta a bárpulttól mikrofonig vezető klasszik stand-upos utat, ám némileg szokatlan módon az off-Broadway felől futott be. Sőt, újabb és újabb estjei általában rendes repertoárban futnak a színpadon, mielőtt útra kelne velük és végül a Netflix számára is rögzítené őket. Áttörése, a 2010-es Sleepwalk with Me egyszemélyes darabként indult, majd készült belőle sikeres könyv és Sundance-kedvenc játékfilm is. Az anyag tehát médiumtól függetlenül működik, ami egyértelműen Birbiglia alkotói kvalitásait mutatja. A sztori legjobban mégis stand-upként kel életre, a fentebb említett kitárulkozó érzékenység és terápiás narratívateremtés ugyanis ebben a műfajban tud igazán átjönni.
Az egy szál mikrofonnal elénk álló komikus máshogy kapcsolódik hozzánk. A stand-up alaphelyzete eleve közvetlenséget, intimitást hordoz magában, ami remekül passzol Birbiglia előadói stílusához. Mivel mélyebben merül el a témákban, legyenek azok egészségügyi traumák (alvászavar, kardiológiai problémák) vagy párkapcsolati nehézségek (szülők, házasság, gyerek), képes mély érzelmi rétegeket érinteni. Az élet kínos, fájdalmas vagy egyszerűen csak abszurd pillanataiból indul ki, a saját fizikai-mentális hibáit veszi alapul, majd ezekből univerzális, bárki számára hozzáférhető tanulságokra jut. Legnagyobb erőssége pontosan ezért a hirtelen hangnemváltás képessége, hiszen egy röhögés után pillanatok alatt képes megfagyasztani a levegőt, majd a beálló drámai komolyságot egy-egy jól irányzott poénnal oldani. Nem véletlen, hogy apróbb tévés és filmes szerepekben már színészként is bizonyított, de mesélőként egyszerre természetes és magnetikus.
Birbiglia Netflixen elérhető önálló estjei egy-egy életszakaszt dolgoznak fel és egytől-egyig kiválóak. Az említett Sleepwalk with Me az alvajárás tragikomikus veszélyeit hozza össze egy párkapcsolat indulásával, ennek az estnek az alapformáját továbbfejlesztő My Girlfriend’s Boyfriend pedig a szerelmi élete bénázásait rendezi sztoriba. A következő Thank God for Jokes különleges darab a stand-up univerzális történetében is, hiszen itt a saját karrierjére reflektálva a humor természetét, annak működésmódjait vizsgálja. Birbiglia egyébként sem titkolja az alkotói módszereit, podcastjében (Working It Out) bárki végigkövetheti, ahogy rendkívül aprólékosan kidolgozza a poénjait és estjeit. Ha már meta, második nagyjátékfilmje, a nem mellesleg remek Don't Think Twice szintén a stand-up kulisszái mögött játszódik és kötelező mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik a műfaj iránt.
Újabb munkáiban Birbiglia, ha lehet, még mélyebbre megy, illetve ezek az előadások már egymással is szorosabban függenek össze. A The New One a gyerekvállalással kapcsolatos félelmekről és nehézségekről beszél imponáló nyíltsággal, a The Old Man and The Pool ezt folytatva a szülőségről szól úgy, hogy Birbiglia egyszerre pozícionálja magát fiúként és apaként. A legfrissebb The Good Life innen továbbhaladva az élet értelmét és a boldogság mibenlétét kutatja, a poénok mögött pedig az öregedés univerzális félelmeivel, az elmúlás rémével néz szembe.
A személyes traumákból és súlyos kihívásokból Birbiglia rendre kifejezetten reményteli egyszemélyes tragikomédiákat farag. Az önmagukban szerencsétlen véletlenek és ijesztő fejlemények narratív előadássá rendezve nemcsak megszelídülnek, de valamiféle értelmet nyernek. Birbiglia feldolgozza, megérti és elfogadja a gondjait, hibáit és szorongásait, a színpadon kibeszéli őket, azaz eltávolítja és kontroll alatt tartja. Mivel fantasztikus történetmesélő és remek előadó, kérdés nélkül, szórakozva követjük a komplexebb és mélyebb egzisztencialista témák felé, hogy végül magunkat pillanthassuk meg az elénk tartott tükörben. Mindegy is, hogy ez akkor most színház vagy stand-up, a fontos dolgok ugyanis törvényszerűen feszegetik az efféle mesterséges határokat.
Huber Zoltán
