Hogyan csináljunk magunknak showcase fesztivált a Szigetből?

2025.08.13. 10:46, FRecorder

Angol electro-rock csapatás és drum 'n' bass-rap, ausztrál punk-trap, japán metalcore-pop és egyéb valószerűtlen műfajhibridek: képes beszámoló vasárnapról, a fesztivál nagyszínpadokon túli kínálatáról.

A Sziget sokak által visszasírt és régiszépidőzött első kb. 15 évében (ami akkor jó is volt, de nagyon-nagyon nem baj, hogy mára megváltozott - pár éve itt írtam arról, hogy miért nem) én is úgy mentem a fesztiválra, mint kb. mindenki, aki nem kiköltözött egy hétre: végignéztem a felhozatalt (aminek úgy kb. 95%-ával képben voltam, hogy kicsoda-micsoda), hogy jön-e valaki a kedvencek közül, és ha igen, főleg, ha egy napra többen is, akkor becéloztam azokat a napokat. Mostanra ez nagyon megváltozott, amiben benne van az is, hogy összehasonlíthatatlanul több zene elérhető, mint akkoriban, megváltoztak a fogyasztói szokások is, az én ízlésem meg, ha lehet, még messzebb került a mainstreamtől, mint akkor. A Spotify- és YouTube-algoritmust is sikerült úgy beokosítani, hogy a túlkínálatot leválogatva, csak a relatíve szűkebb érdeklődési körbe eső eladókat dobálja, akár az underground legmélyebb bugyraiból is, miközben a mainstream még az ajánlatok között sem bukkan fel. Viszont közel sem arról van szó, hogy szerintem a (relatíve) közismertebb új előadók közt ne lennének jók, mert dehogynem, csak mivel annyi minden más van, így nem rágom át magam egy csomó teljesen érdektelen zenén, hogy hátha akad köztük valami izgalmas. Emiatt sokszor milliós, tízmilliós hallgatottságú előadók neve sem mond nekem a világon semmit.

Viszont miután az utóbbi években egyértelműen kiderült, hogy a Sziget programszervezőinek nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy a kötelező (és többnyire zeneileg végtelenül ingerszegény) nagy nevek mellé behúzzanak egy csomó kifejezetten izgalmas előadót is a kisebb színpadokra, azóta elkezdtem a fesztivált úgy „használni”, mintha valami tehetségkutatós showcase fesztivál lenne. Csak míg a tényleges showcase fesztiválokon a zenei szakemberek néznek körül a fellépő feltörekvők közt, itt én szabadulok be évente egyszer a nagyobb hallgatottságú előadók világába és rendre új kedvencekkel térek haza.

Még a szerdai nap nem túl izmos zenei felhozatalában is akadtak kiemelkedő előadók, de a vasárnap volt az igazán tökéletes példa arra, hogy mennyire nem arról van szó, hogy „már nincsenek izgalmas előadók a Szigeten”. Mert a nap két legkiválóbb koncertjét adó előadó olyan volt, akik a „régi Szigeten” is nagyon nagyot mentek volna, főleg, hogy zeneileg részben az akkor is felkapott műfajokat / műfaj hibrideket gondolták újra és csavartak rajtuk egyet úgy, hogy valami friss és izgalmas legyen a végeredmény.

Az első délután a Revolut színpad programját nyitó dél-afrikai születésű, de Ausztráliában élő Ecca Vandal volt, aki punkos beütésű rock és trap közt váltogatott, és úgy kevert ki ezekből magának egy egészen egyedi, de mégis egységes hangzást, mintha nem egymástól azért alapvetően eléggé távol eső műfajokról lenne szó. Ráadásul mindezek tetejébe mind kisugárzásban, mind zenében még Santigold és M.I.A. klasszikus időszakát is megidézte. A másik pedig a szintén a Revoluton, de már az esti sávban fellépő Fat Dog volt, akik simán a fesztivál egyik legerősebb, végeláthatatlan moshpitbe és teljes megőrülésbe torkolló koncertjét nyomták le. Náluk folyamatosan a rövid életű, de annál emlélezetesebb nu rave korszak ugrott be (és azon belül is főleg a Klaxons zenei világa), csak ők az elektronikával erősen megtolt, nagyon bulizós és nagyon brit rockot még nyakonöntik klezmer hatásokkal és egy masszív adag punkos nihilizmussal is. Az eredmény lemezen is egészen zseniális, de ehhez jött még maga az előadás a koncert legalább felét a közönség közt töltő énekessel, ami sikeresen behozta a tömött kis klubok hangulatát és energiáját a sokezres csarnokba. Hibátlan.

Végül meglepő módon pont az az előadó okozott csalódást, aki miatt alapjáraton becéloztam ezt a napot: a tipikus J-popot metalcore zúzdával ötvöző japán Hanabie., az utóbbi évek poszt-Babymetal-korszakának egyik nagy szenzációja, akiknek több EU-turné van a hátuk mögött, kb. minden fontosabb metálfesztiválon felléptek, szóval ezek után azt vártam, hogy élőben is nagyot fognak ütni, ehelyett szétesett az egész koncert, a lemezen működő bizarr stílushibrid itt darabjaira hullott, és habár a csajok láthatólag tele voltak energiával, mégis erőtlennek hatott az egész. Ami azért is meglepő, mert ha ennyire nem működnének élőben, akkor nem hivogatnák őket vissza mindenhova a metálfesztiválokra, szóval lehet csak ezen a koncerten ment nagyon félre valami... de ezt majd meglátjuk novemberben, amikor a csapat a Dürer Kert színpadán tér majd Budapestre.

De volt még pár előadó, aki élőben nem ment akkorát, mint az előzetes belehallgatások alapján sejteni lehetett: az angol EV néhol drum'n'bass-el felütött rap / grime keveréke nem volt rossz, de a sikerdalának számító Cuppa Tea-n túl gyorsan kifulladt, a szintén angol Krept & Konan duó pedig a grime zúzda helyett inkább a rádióbarátabb dalaira koncentrált. Viszont ha már személyes showcase, akkor azok közül is beesett pár új kedvenc, akiket végül nem sikerült megnézni, mint a beszámolók szerint a szerda éjszaka óriásit alakító The Dare, a rave / gabber / hard techno / digital hardcore keveréket toló Brutalismus 3000, vagy a Vini Vici, akik hivatalosan psytrance-ben utaznak, de igazából a legfelkapottabb dalaik annak kiváló bizonyítékai, hogy a lakossági EDM-et is lehet úgy csinálni, hogy az ne kellemetlen, hanem baromi szórakoztató legyen.

És a végére még címszavakban pár teljesen random tény az idei Szigetről:

- Míg a Szigeten régen egy rémálom volt kajához jutni a maratoni sorok és a szegényes, de legalább jó drága kínálat miatt, az utóbbi években folyamatosan nőtt és egyre sokszínűbbé vált a felhozatal, és mostanra már a csúcsidőben sincsenek vészes sorok, és még a speciálisabb étrendet követők is több opció közül választhatnak.

- Lehet részben az egyre több bár és kajálda meg az ezeknek szükséges hely miatt a sétány pesti oldalán a régi ruha és bóvliárus bazársor mostanra teljesen eltűnt, amit én kicsit sajnálok, de közben meg lehet pont emiatt volt a fesztiválnak minden korábbinál kevésbé legénybúcsús hangulata, ami meg azért valljuk meg, nem egy rossz dolog.

- A Sziget-divat idén minden korábbinál visszafogottabb volt, akadtak persze kiemelkedő (és kihívó) fesztiválszettek, de észrevehetően kevesebb, mint a korábbi években.

- Az előadói merch továbbra is borzasztóan van elhelyezve, a Szigetes cuccok mellett a központi merch sátor sarkába szorítva, úgy, hogy a pólóminták nagy részét látni sem lehet.

- Idén is nagyon sok hazai előadó volt a fesztiválon, ami nagyon jó, de a hip-hop vonal egy kicsit talán túl volt tolva, minden színpadon hazai rapperekbe botlott az ember, ami önmagában nem gond, de az egész okés kategóriájúak mellé azért becsúszott egy-egy bűnrossz előadó is.

- A lakossági trance és EDM egyik királya, Armin van Buuren még mindig elképesztő közönségmágnes, a fellépése alatt nem, hogy a Bolt Arénába, de a közelébe se nagyon lehetett odajutni.

- A Rival Consoles ellenben egyszerűen elveszett a Revoluton, az okos kísérleti elektronika más közegben működött volna, de egy ekkora hangárban erőtlenül hatott.

- A Sziget „bulinegyedének” (ami idén Delta District néven futott) a megszokott Yettel Colosseum és Bolt Arena mellett van egy új, kisebb helyszíne, a The Club, aminek a neve nem lehetne kevésbé fantáziadús, a belső design ellenben elképesztően látványosra sikeredett.

- Idén is visszatért a titkos, hol eltűnő, hol felbukkanó bulihelyszín, az egy kibelezett ToiToi wc-n keresztül megközelíthető Secret Cube, ami vasárnap este még a helyén volt, de akik hétfőn keresték, már csak egy valódi ToiToi-t találtak a helyén.

Szöveg + fotók: Frank Olivér (infinitebeat.hu)

Ecca Vandal