Ma este a Szigeten adja első és utolsó magyarországi koncertjét a Refused, aztán év végén feloszlanak, most már végleg. A svédek nagyhatású hardcore legendájáról hazai zenészek sztoriznak a Recorderen.
Fotó: Tóth Gábor.
SOMLÓ PÁL
(Shell Beach, SONYA)
Számomra az idei Sziget legjobban várt koncertje a Refused, úgyhogy tűkön ülök. Ők voltak az a zenekar, akik teljesen felforgatták a gitárzenéről alkotott véleményemet 14 éves koromban, de azt hiszem, ezt már pont egy korábbi Recorderes év végi listámban is taglaltam. Emlékszem, amikor megláttam a New Noise klipjét az MTV2-n, nem hittem a szememnek, fülemnek. Sajnos akkor már nem léteztek, de a Shape Of Punk To Come lemezt gyorsan meg is vettem, és évekig nem tudtam lerakni. Sőt, igazából ez a mai napig egy olyan kuriózum, amit rendszeresen előveszek, és még mindig rácsodálkozom, mennyire előremutató és stílusteremtő, amit akkor csináltak 1998-ban.
„Minden dal egy kompromisszummentes gigasláger” – Somló Pali kedvenc 2023-as zenéi
Nem tagadom, elég nagy hatással voltak a saját zenekarom, a Shell Beach alakulásánál is a stílusvilágunkra. Pont az volt a jó, hogy akkoriban mindannyian kicsit más-más zenei világokból jöttünk össze, de volt egy-két közös nevező, ami összekovácsolt minket. Olyan zenekarok mellett, mint a Glassjaw, az At The Drive-In és a Deftones, egyértelműen a Refused volt az, ami mindannyiunkat beszippantott. Turnékon a buszban rendszeresen üvöltettük, és nemcsak a Shape Of Punkot, hanem a Song to The Fan the Flames of Discontent lemezt is. Erről íme egy régi düreres szép emlék, ahol a Rather Be Deadet játsszuk egy Gumizsiráf-bulin:
Pont a minap pedig játszottunk a másik zenekarommal, a SONYA-val a Fekete Zajon, és minő meglepő, megint csak az odaút soundtrackje volt.
Aztán jött a Coachellás reunion 2012-ben. Emlékszem, mint egy kisgyerek, teljesen beőrültem, hogy végre láthatom a legnagyobb heroimat élőben. Fogtuk is magunkat jó pár kedves barátommal, és kimentünk a Nova Rockra megnézni őket, de a második dal közepén viharriasztás miatt lefújták a koncertet és evakuálták az egész fesztivált. Elég abszurd helyzet volt, de hálistennek nem kellett sokat várni, mert még abban az évben télen visszajöttek Bécsbe egy klubbulira, ami viszont mindennemű várakozásunkat felülmúlta (pl. pogóztam én...). Ezek után még egyszer pont a Covid-járvány előtt Berlinben is sikerült elkapni őket egy co-headline touron a Thrice-szal, ami szintén a fellegekben járást súrolta.
Viszont idén bejelentették, hogy végleg vége és egy világkörüli búcsúturnéval köszönnek el örökre. Pár hete a cseh Rock For People fesztiválon már elhúzták előttem a mézesmadzagot, úgyhogy várom a méltó búcsút hétfőn a Szigeten, mielőtt tényleg Refused Are Fucking Dead.
„Nekem ez a Closure In Moscow-turné egy valóra vált álom” – Shell Beach a Koncertsztorik podcastban
SOÓS BALÁZS
(Dawncore)
Az igazodási pont
Először a '90-es évek közepén figyeltem fel a zenekarra, amikor a Victory Recordsnál megjelent a Songs to Fan the Flames of Discontent album. Ha teljesen őszinte akarok lenni, annak ellenére, hogy szivacsként szívtam magamba a Victory és a Goodlife Recordings kiadványait, ez a lemez akkor nem vitt padlóra. Utólag be kell vallanom: én nem voltam készen rá!
Aztán hamar fordult a kocka. Amikor személyesen megtapasztaltam, hogy Nyugat-Európában a korosztályombeli hardcore-punk gyerekek 80%-a boka fölé érő nadrágban jár, feketére van festve a haja és a körme, loafert hord hardcore koncerten sneaker helyett, miközben társadalmilag maximálisan érzékeny és – általában – baloldali eszméket képvisel, vegán vagy vegetáriánus, akkor mindezt megkoronázta egy lemez, ami akkor jelent meg és az volt a címe, hogy The Shape of Punk to Come. Hirtelen minden értelmet nyert.
Abban a pillanatban, hogy megláttam a New Noise klipjét, meghallgattam a lemezt és értelmeztem a szövegeket – ugyan pár év csúszással – de minden összeállt. Innentől a Refused és Dennis Lyxzén munkássága, személye számomra fix pont lett. Bármelyik formációjával adott ki valamit, vagy lépett színpadra, számomra releváns volt.
Mivel a Refused a TSOPTC megjelenése után feloszlott, abban az időszakban élőben sosem láttam őket. Csak saját turnéinkon hallottam a történeteket az iszonyat népszerűségükről, és természetesen a hardcore színtéren terjedő – valós vagy sem – pletykákról. Az idő múlásával ezek igazak voltak-e vagy sem, már nem számított. A '90-es évek végén, 2000-es évek elején a nyugat-európai hardcore punk színtér Refused-lázban égett – legyen szó holland sXe youth crew arcokról vagy az egykori Jugoszláviában élő NYHC fanatikusokról, mindenki hallgatta őket.
Én sem akartam, és igazából nem is tudtam kimaradni ebből a jó értelemben vett mániából – előkerült a fekete hajfesték, sőt a fekete körömlakk is. Igen, EMO before EMO?!
De nem is lett volna „refusedos” a sztori, ha nem bombaként robban a hír, amit akkoriban egy Németországból idejutott nyomtatott fanzine, egy külföldi HC „brother/sister” pletykája vagy egy betárcsázós neten elkapott email közvetített: a zenekar nincs többé, de itt van helyette a The (International) Noise Conspiracy.
Eleinte fanyalogva fogadtam a korát – fényévekkel – megelőző lemezeket és klipeket, de természetesen alaphelye volt a CD-táskámban és a discmanemben az anyagaiknak. Aztán robbant az atombomba: A Jakab Budapestre hozza a zenekart, egyenesen a Jailhouse klubba. Ekkor találkoztam Dennisszel először személyesen, és minden fenntartásom szertefoszlott. Minden igaz volt, amit vizionáltam – zeneileg, emberileg, eszmeileg. És persze ott voltak a kőkemény antikapitalista nézetek, a vegán sXe attitűd mint kinyilatkoztatás nélküli alapérték, a női egyenjogúság (1999-et írunk!), az anti-homofóbia – és még sorolhatnám. Más szinten tartottak ezek a srácok, az az igazság, tényleg minden tekintetben.
Fun Fact 1: Ez a koncert 1999. október 9-én volt a Jailhouse-ban. Én 1999. október 18-án „szerveztem” életem első koncertjét külföldi zenekarnak, szintén ide, a 25 Ta Life-nak.
Fun Fact 2: A T(I)NC turnébusza lerobbant a koncert napján, a Jókai utcában. Jancsics Dávid (Leukémia) akkori autószerelője javította meg a buszt – az utcán. Dennisék pedig teljes nyugalomban, problémamentesen, gördeszkázva, poénkodva vártak a busz mellett egy teljes napot. Egyetlen hangos szó vagy nyafogás nélkül. Legendás story lett, hogy Tibi – aki valójában Sanyi –, a szerelő hívta a Jancsicsot, hogy meg tudja csinálni a buszt, de „ezek az arcok nagyon furán néznek ki, ki van festve a körmük és itt gördeszkáznak egész nap a Jókaiban.”
Fun Fact 3: 2001 telén a Dragbody nevű amerikai zenekarral „turnéztunk” a Dawncore-ral. (Azért az idézőjel, mert egy Opel Astrával szeltük a Nyugatot.) Amikor Münchenbe értünk, az akkori booking agentünk azonnal visszaültetett minket a kocsiba, mert aznap este pluszban nyitnunk kellett a már teltházas The (International) Noise Conspiracy-koncerten, mert az előzenekar lemondta. 25 perccel az érkezésünk után már játszottunk is. Dennisnek köszönni sem volt időm, de a színpad széléről bólintott felénk. Csak a kontextus miatt: ők akkoriban a Viva TV-n mentek rotációban, roadokkal, jelmezekkel, turnébuszokkal stb., mi pedig kiszálltunk egy Astrából és zúztunk… életem egyik legnagyobb emléke lett. Utána visszamentünk az eredeti koncerthelyszínünkre, és ott is letoltuk a bulit.
Fun Fact 4: Kétszer is dolgoztam Dennisszel későbbi projektjén, az INVSN-nel. Közepesen sikeres, de zseniális hangulatú koncertek voltak. Egy dolog nem változott: ez az ember letett két stílusalapító zenekart, megannyi szenvedélyes, fanatizálható lemezzel – és teljesen leszarta, hányan vannak. Zakóban, hegyes orrú lakkcipőben, gyűrűkkel az ujján, slim fit ingben tolta be a backline-t, pakolta a cuccot – és látszott rajta: ez az élete, ezt imádja.
Fun Fact 5: Azt hiszem, a Refused az a zenekar, akiket a legtöbbször próbáltam elhozni Magyarországra – de sosem jött össze. Lehet, hogy jól is van ez így. Az idealizált zenekar maradjon példakép – ne váljon munkává, pláne üzletté.
Mit jelent a Refused?
Ez a zenekar nemcsak valódi előadóművészetté emelte a periférikus műfajt, de intellektuálisan szinte előre látta azt a kort és annak feszítő problémáit, amiben most élünk. Mégis megmaradt annak, ami a műfaj lényege: egy alázatos, keményen dolgozó, minden tekintetben korlátokat figyelmen kívül hagyó hardcore punk zenekarnak. Az igazodási pontnak.
A Refused az én – egyik – igazodási pontom!
„Great words won't cover ugly actions, Good frames won't save bad paintings!”
JAKAB ZOLTÁN
(Bridge to Solace, Ghostchant)
Bátran állíthatom, hogy míg az utánam következő generációnak a New Noise és a Shape of Punk to Come alapvetés, nekem ez 1998-ban úgynevezett game changer volt. Hosszú utat járt be a Refused rövid idő alatt, a This Just Might Be The Truth lemez Entombed gitárhangzású újiskolás hardcore lemezétől addig, hogy döbbenten néztük a közkézen forgó videokazettán a New Noise akkor teljesen formabontó klipjét. Amint lement és mielőtt újra meg újra megnéztük, azonnal meghatározta az irányt: „we need new noise, new art for real people”.
A klasszikus hardcore punk színtér minden zenei tradícióját felrúgó, szellemiségét / eszmeiségéből azonban megőrző Shape of Punk to Come nem kis túlzással biblia lett köreimben. Elég arra gondolni, hogy a Refuseddal jó barátságot ápoló Catharsis 1999-es (szintén biblikus státuszú) Passion lemezén kikacsintásból át is emelt egy részt az Obsession c. dalba a Shape of Punk to Come Tannhäuser / Derivè trackjéből (ahogy a Shape maga is tele van kikacsintással, többek között a Born Against vagy a Nation of Ulysses irányába). És ha már 1999-et írunk, a zenekar azt már nem élte meg, mint minden úttörő, a Refused gyors halált halt egy relatíve rövid pályafutás, és egy katasztrofális USA turné után, ami utólag nézve csak rátett jó pár lapáttal a Refused-mitológiára.
A sors fintora így, hogy A Zenekarból, akiknek meghatározó lemeze az örökös top 10-es listám élmezőnyében tanyázik közel három évtized után is, mindössze három-négy dal adatott meg élőben, és azon kívül rendszeresen kerültük el egymást (mint most is, hiszen éppen egy belga vonaton ülve emlékezem meg róluk), pedig Dennis Lyxzén frontemberrel baráti kapcsolatot ápolunk az 1999-es legendás, The (International) Noise Conspiracy budapesti koncert óta, a szintén kiváló INVSN megvolt vagy három alkalommal is, de sosem felejtem a csalódottságot, hogy a Nova Rockon anno három-négy dal után lelőtték a bulit egy közelgő vihar miatt.
És ahogy a szemerkélő esőben sétáltunk a Pannónia mezőkön szomorúan, nem gondoltam volna, hogy az volt utolsó találkozásom élőben életem egyik legfontosabb, zenei ízlésemre és világnézetemre tagadhatatlanul ható zenekarával.
Refused are fucking dead
That’s what the answering machine said…
„Szórakoztatóan mérges, halálosan gyönyörű” – Jakab Zoltán és Makó Dávid kedvenc 2023-as zenéi
Fotó: Varga Csabi.
SZABÓ LÁSZLÓ
(Grand Mexican Warlock, Trillion, YZZO)
Nekem a The Shape of Punk to Come abszolút a kedvenc lemezeim között van, mindenképp benne van az első 10-ben, de lehet, hogy az első 5-ben is. Emlékszem, 1999-ben, az akkori zenekaromra, a Very Bad Thingsre mekkora hatással volt ez a lemez, a HSB stúdióban ezt mutogattuk a hangmérnöknek referenciaként, majd évekkel később a GMW is sokat merítkezett belőle. Nagyon sajnáltam, hogy feloszlottak, és nagyon örültem, amikor először újjáalakultak. Szerencsémre láthattam őket élőben 2012-ben a prágai Lucerna Barban, ami egyértelműen a top 3 koncertélményeim egyike.
Tudni kell, hogy a Shape megjelenése után földbe állt a zenekar, így a lemez nem lett megturnéztatva, tehát gyakorlatilag 14 évvel később ment le a „lemezbemutató” turné és olyan, éveken át visszafojtott energiák szabadultak fel, amilyet még életemben nem láttam. Mint egy évszázadokig csendesen fortyogó vulkán, ami egyszer csak irgalmatlan robajjal kitör. A koncert gerincét ez a lemez adta, ez még az újkori Refused-albumok megjelenése előtt volt, amik szintén jók, de véleményem szerint nem érnek fel a Shape-pel. És az a helyzet, hogy számomra ez a prágai kép él a fejemben a Refusedról, ami annyira tökéletes, hogy hiába az utolsó lehetőség, nem nézem meg őket újra a Szigeten, ellenben mindenkit csak bíztatni tudok, hogy nézze meg helyettem is!
VARGYAI VIKTOR
(NORMS)
Pár hónapig sokat hallgattam egy kazettát, aminek az egyik oldalára a Shape Of Punk to Come-ot, a másikra pedig az At The Drive-In Relationship of Command lemezét vettem fel (hogy teljes hosszukban, az jó kérdés, mert ez a két lemez több, mint 100 perc (!!!)). Valami neurológiai furcsaság miatt be is égett, hogy a 2-es metró Kossuth téri megállójánál Refusedot hallgatok walkmanen, de annyira, hogy a mai napig bevillan, ha épp arra járok és zenét hallgatok a földalattin, pedig ennek már 24 éve, és szívesen szabadulnék az emléktől.
Azt leszámítva, hogy 15 évesen, a tájékozottságom hiánygazdaságában magamra erőltettem az említett lemezüket, mindig is hidegen hagyott a Refused, még annak ellenére is, hogy valószínűleg akkor nekem is sikerült elhinnem, hogy ez a lemez lesz a punk jövője. Nem lett az.
A nagy művüket leszámítva nem hallgattam a diszkográfiájukat, mert furának tűnt, hogy keménykedős ugrabugrából, földön fetrengő metálon keresztül ehhez a nu metálba suvickolt lemezhez érkeztek (az újraalakulás utáni lemezeikbe legfeljebb kíváncsiskodó katasztrófaturizmusból hallgattam bele másodpercekre – de ajánlom mindenkinek, hogy az idejét inkább olyannal töltse, ami építi).
Évekkel később aztán összeállt, hogy a Shape of Punk to Come nagyjából Born Against- és Nation Of Ulysses-koppintás, csak jobb stúdióban, stréberebbül eljátszva, közízléshez igazítva. A Refused hozzáadott értéke így legfeljebb annyi, hogy szódával hígították más egyediségét.
Jó lenyomata ez annak a korszaknak, amikor megszűntek a helyi színterekhez kötődő hangzások és mindenki csak azt másolta (és hallgatta), ami Amerikában történt; a Refused esetében azzal a csavarral, hogy minden harmadik filmben-sorozatban ők, nem pedig a Born Against vagy a Nation’ szólal meg, ha idegbeteg módra kell kapkodni egy jelenetben. Akkor ki is nevet a végén?
Azért fontos megjegyezni velük kapcsolatban, hogy aktív tagjai maradtak a színtérnek, még egy tök jó kiadót is vittek Ny Våg néven, és az énekes mostanában egy unalmas, de jó szándékú YouTube-csatornán tök oké lemezeket ismertet. Ebből a szempontból nekik nem csak egy ugródeszka volt ez a szubkultúra.
Még a nyár elején olvastam egy nyilatkozatukat, hogy miért lépnek fel olyan fesztiválokon, amiknek a tulajdonosai más érdekeltségeken keresztül haszonélvezői a gázai népirtásnak. A logikájuk szerint a tömegrendezvényeken keresztül a fesztiválbüdzséből tudnak (több?) támogatást küldeni Palesztinába, és az üzenetük is több emberhez jut így el. Ebben a legérdekesebb az, hogy egy ekkora népszerűségű zenekar mennyire nem gondolja magát szabadnak, és képtelen elképzelni, hogy nincs szükségük se nagy kiadókra, se nagy fesztiválokra, mert már elég ember szereti és figyeli őket ahhoz, hogy független körülmények között tudjanak létezni. Ezzel nagyjából elismerték a nagyvállalatok szükségét és elfelejtették, amit a radikális DIY-közösségekben tanulhattak. Ez nem azt jelenti, hogy a Refusednak igaza van, hanem azt, hogy őket lenyomta a zeneipar.
„Segghülye riffeket láncfűrészhanggal játszó gitárok” – A NORMS kedvenc 2024-es zenéi
A Satelles a Refused otthonában, Umeåban játszik. Fotó: Filip Fredriksson.
Aligha lehet meglepő, ha egy hardcore/punk zenekar őszinte hatásként sorolhatja fel a Refusedot, de a Satelles esetében is fennáll, hogy valamilyen szinten mindannyiunkra hatással volt az életművük. A Shape of Punk To Come robbanása volt az a mi nemzedékünknek, amit most szélesebb pályán a Turnstile képvisel, és a két fordulópont közötti kiugrási kísérletek (No Warning, Trash Talk, Title Fight) mutatják, hogy mennyire ritka az, amikor egy önfenntartó közösségből akkorát tud ugrani egy zenekar, hogy a hangzása és a mondanivalója már nem pusztán egy hangzásvilág hagyatékát, hanem egy egész nemzedék érzéseit, frusztrációit, kételyeit képes megpendíteni. A hasonlóan távoli pontok összekötése pedig zenekarok ezreinek marad áthidalhatatlan akár egy egész karrieren keresztül akár szánt szándékból, akár félrement törekvésekből.
„Egy igazságos világban ez ömlene a rádiókból” – Bali Dávid kedvenc 2021-es zenéi
A ’Shape albummal a legkedvesebb történetünk az, hogy a dobosunk, Kristóf kiskamasz korában olyan dallamtapadást kapott a New Noise-tól, hogy éveken keresztül dúdolta a dalt a fejében, egyfajta hajtóerőként, míg újra fel nem fedezte, hogy valójában a Refused dala él a gondolataiban anélkül, hogy beleadna a rezsibe. Emellett Balázsnak, az énekesünknek, valamint nekem is volt lehetőségünk Dennis Lyxzénnel beszélni, de amíg Balázs részéről ez a lehető leginkább tisztelettudó formában valósulhatott meg, én akaratomon kívül is kínosan érzem magam miatta a mai napig.
Amikor 2014-ben az INVSN játszott a Szigeten, én is abban a stábban dolgozhattam, akik a nemzetközi előadók napi mozgatásaiban és produkciós lebonyolításában vettek részt. Aki már járt hasonló cipőben, pontosan tudja, hogy ezek a napok mennyire össze tudnak folyni, és egy ponton már csak az alapvető életfunkciók szinten tartására figyel az ember. Én teljesen gyanútlanul és kimerülten aznap vettem fel a szekrényből a Soós Balázstól (Dawncore) megörökölt Refused-pólómat, amikor az INVSN is játszott, de ezzel akkor szembesültem, amikor a közös ebédlőtérben maga Dennis hívta fel rá a figyelmem, hogy „nice shirt”, én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben, mert nem volt tudatos a részemről, de szerencsére látta, hogy zavarba jövök, és oldotta a szorongásomat. Ezért mindmáig hálás is vagyok neki.
Számomra egyébként a ’Songs to Fan the Flames lemez az etalon, zeneileg és dalszövegek tekintetében is azt érzem, hogy ez a lemez volt az előtanulmánya annak, amiből a ’Shape ikonikus kiadvánnyá nőhette ki magát. Emellett a ’Songs társadalomkritikus atmoszférája mindmáig körbe is lebegi a Satelles-dalszövegeket. Zenekarként szerencsére kétszer is eljuthattunk Umeåba, a Refused otthonába, az utolsó alkalommal, idén márciusban pedig a Give Today frontembere is eljött megnézni minket, akiket Kiszely Dani ajánlott korábban itt a Recorderen. A koncert a YouTube-on is megnézhető, és az idei turnénk egyik csúcspontja volt: ezen az estén már tudatosan viseltem újra ugyanazt a Refused-pólót, amit Dennis is látott már rajtam, és volt is a közönségből olyan, aki aztán Balázst kérdezte, hogy tudunk-e arról, hogy a Refused is ebből a városból indult. Ha lehet kívánságom a zenekarunkkal kapcsolatban, az volna, hogy legalább még egyszer visszatérhessünk ide.
Fotó: Hegyi Júlia Lily.
CSONGOR BÁLINT
(Subscribe)
Úgy 2000 környékén találkoztam először a zenekarral. Talán Pándi Balázs mutatta a The Shape of Punk to Come lemezt, és emlékszem, köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen letaglózott a frissessége, az eklektikussága, és az örvénylő energiája.
Hihetetlenül előremutató volt, még 2000 körül is, pedig akkor már egy-kétéves lemezről beszéltünk. És ami talán a legizgalmasabb az egészben, hogy a lemez címe gyakorlatilag egy önbeteljesítő jóslat volt, hiszen nemcsak a következő évtized post-hardcore formavilágát határozta meg mind zenei, mind pedig a külsőségek szempontjából, de a rock/metál szintér, köztük a Subscribe munkásságára és számos producerre is óriási hatást gyakorolt.
Amikor az At the Drive-In annak idején visszatért, nagyon kezdtem reménykedni, hogy talán egy nap majd a Refused is… Hát most ez összejött, úgyhogy ott tali! :)
Fotó: Andelka Savovic.
Refused have been fucking dead since 1998
A Refusedot 1999-ben ismertem meg, de addigra a zenekar már feloszlott. Akkoriban Tizedessel egy Mover nevű punk/hc lemezbolt üzemeltetésével próbálkoztunk az Opera mellett a Dalszínház utcában, úgyhogy hetente óriás dózisokban kaptuk az új zenéket a világ minden tájáról. Tombolt például az emo-őrület, Get Up Kids és hasonló bandák. A fotók alapján a Refused is egy új és még az átlagosnál is emóbb zenekarnak tűnt, de amikor beraktuk a 1998-as The Shape Of Punk To Come albumot, a földön koppant az állunk. Mi ez a zene? Ki ez a kappanhangú arc, aki néha artikulálatlanul sikít, néha meg csak kántálja a szöveget? Miért van benne techno? Miért swingelnek a borítón? Megy egy jazzrész, aztán jön egy riff, amitől leszakad a fejed. Könnyedén lépkednek oda-vissza műfajok között és nem félnek a kísérletezéstől. Valami nagyon izgalmas, nagyon friss dolog volt.
Aztán utánanéztünk és kiderült, a zenekar már nem is létezik. Kiadták a lemezt és röviddel utána feloszlottak. Volt helyette Noise Conspiracy, Dennis, az énekes új bandája. Azt is elkezdtem hallgatni. Próbáltam szeretni. Izgalmas zene, de azért nagyon más, intenzitásban közelébe sem ér a Refusednak. A Neurosis Enemy of the Sun-ja óta új zene nem volt rám ilyen erős hatással. Alapítottunk is egy rövid életű, Very Bad Things nevű zenekart, amely nem titkoltan a Refused nyomdokain próbált haladni.
A zenei műfajok határai még a ’90-es években is sokkal kevésbé voltak átjárhatóak, mint manapság. A Refused azonban megmutatta, hogy ezek határok felrúghatók, sőt, eltörölhetők. Előttük talán egyedül a Bad Brains csinált ennyire izgalmas kísérleti dolgot a reggae és a HC mixelésével. És valahogy a Shape Of Punk időzítése is tökéletes volt. Az ezredfordulóra kifulladó műfajt forradalmi módon újította meg a lemez, és ott voltak hozzá ezek a fura gombafejű srácok és a brutális energia, ami a zenéjükből áradt. Még az akkori erősen limitált angoltudásom mellett is nyilvánvaló volt, hogy ez nem melldöngetős hardcore. Ez egy intellektuális zenekar. A Refused egy radikális társadalmi és zenei kiáltvány volt. És persze az, hogy a nagy áttörés pillanatában feloszlottak, mitikus magasságokba repítette őket.
Talán a sajátos és visszahozhatatlan korszellem az oka, hogy a kultikus korszakuk számomra az 1998-as feloszlással le is zárult. Azt azért nem merném leírni, hogy nem is kellett volna újjáalakulniuk, mert a 2015-ös Freedom vagy 2019-es War Music is jó lemezek. Sőt, a korai, egyszerűbb, punkosabb This Just Might Be the Truth album utáni ’96-os, komplexebb Songs to Fan the Flames of Discontent is erős anyag, de nekem valahogy a Shape Of Punk jelenti a Refusedot.
Már New Yorkban laktam, amikor 2012-ben újra összeálltak. Gyorsan vettem is jegyet a Williamsburg Parkba tervezett koncertjükre 52 dollárért, de a bulit extrém időjárás miatt az utolsó pillanatban lefújták. Hogy kompenzálják a rajongókat, aznap éjjel adtak egy sebtében összedobott ingyenes koncertet a Club Europa nevű kis helyen Brooklynban. Erre azonban el sem indultam, mert tudtam, hogy szinte esélytelen a bejutás. Végül sikerült megnéznem őket élőben a The Hivesszal 2019-ben San Diegóban. A koncert jó volt, de a katarzis elmaradt. 1999-hez képest egy másik énem látott egy másik Refusedot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kötelező megnézni őket a Szigeten. Az utolsó alkalom, hogy élőben lássuk a legendát.
összeállította: Soós Tamás
nyitókép: Ryan Bakerink (a Refused a 2016-os chicagói Riot Festen)
Ajánlott bejegyzések:
-
„Pubokban játszottunk, aztán hirtelen a Hyde Parkban találtuk magunkat a Rolling Stones előtt” – The Last Dinner Party-interjú
-
„Koncert közben az arcom is táncol” – Co Lee a Koncertsztorik podcastban
-
Hétfői Sziget-ajánló: Óriási szeretetcunami a végére
-
Jön a Refused a Szigetre! – meg A$AP Rocky, Post Malone és Shawn Mendes is
-
A Grand Mexican Warlock 15 éve 15 dalban
