„Magyarországon azt éreztem, hogy itt minden lehetséges” – Mick Ness (Sexepil)-interjú

Pénteken újra összeállt egy koncertre a Sexepil, és a Fekete Zaj Fesztiválon eljátszotta idén 30 éves kultlemezét, a Sugar for the Soult. A koncert előtt ültünk le beszélgetni a legendás magyar alternatív zenekar holland énekesével, Mick Ness-szel, aki elmesélte, hogy miért jelentette neki Magyarország a szabadságot, mit hozott magával a holland poszt-punk színtérről, és miért tartja jobbnak a Sugar for the Soulnál a Sexepil előző két lemezét.

A '80-as évek eleje óta aktív Sexepil első nagy korszakát Hegyi Zoltán énekessel élte, akivel poszt-punkos, újhullámos alternatív zenét játszottak a Bowie-, Talking Heads-, The Cure-vonalon, amely a korszak egyik fontos lemezének számító Egyesült Álmokban csúcsosodott ki. Később Hegyi helyére a holland Mick Ness érkezett, a jobbnál jobb angol nyelvű lemezekkel pedig hamar beindult a nemzetközi karrierjük: leszerződtette őket a német Polygram egyik leányvállalata, turnéztak a Björköt is soraiban tudó Sugarcubesszal, játszottak a CBGB-ben, és az MTV pörgette a klipjeiket (Eroding Europe, Jerusalem).

„EZEN A LEMEZEN TÚL JÓL SIKERÜLT MINDEN” – SEXEPIL-INTERJÚNK A SUGAR FOR THE SOULRÓL

Erre a korszakra két, ma már kissé alulértékelt lemez után (Love Jealousy Hate, Against Nature) a súlyosabb-agyasabb Sugar for the Soul tette fel a koronát, amit a Garbage-es Butch Vig stúdiójában, a madisoni Smart Studiosban kevertek meg, ahol a Nirvana, a Smashing Pumpkins, vagy épp a Garbage is dolgozott. A lemez után belekezdtek még egy albumba, de rövid idő után szétesett a zenekar, és bár néhány koncertet még adtak Mick Ness-szel, a Sexepil harmadik korszakában már az énekessé előlépett dobos, Vangel Tibor vezetésével készítettek még egy albumot (Your Scream Is Music). A Sugar for the Soul 30 éves jubileumára viszont újra összeállt a régi felállás, és mint az rögtön az interjúnk elején kiderült, a sztorinak korántsincs vége azzal, hogy eljátszották a teljes lemezt a Fekete Zajon. (Vangel Tiborral és Kocsis Tamás gitárossal a júliusi Recorderben beszéltük át a Mick Ness-éra történetét az ő szemszögükből.)

A Sexepil Sugar for the Soul-koncertje a Fekete Zajon. Fotó: Sándor Péter / 325 Studios.

Mick Ness: Hány kérdésed van?

Van pár.

Mick Ness: Az jó, mert van mit mesélnem. Épp egy új lemezen dolgozunk, szóval nincs vége a Sexepilnek a koncert után! Az a címe, hogy With Zero Reasons For Living. A billentyűsünkkel, Varga Gáborral ezzel foglalkoztunk az elmúlt időben. Ő nagyon fontos szerepet játszott az Against Nature és a Sugar for the Soul című lemezeinken, de sajnos nem tudott eljönni a koncertre, mert Los Angelesben dolgozik hangmérnökként.

A Sugar for the Soul után arról volt szó, hogy csináltok még egy lemezt, de végül félbehagytátok és feloszlottatok. Ezt vettétek elő?

Igen, az az alapja. Most befejezzük, és kicsit áthangszereljük, kiegészítjük a dalokat. Többrétegű lesz a zene, de a dalszerkezetek ugyanazok. Amikor felmerült az ötlet, hogy kezdjünk velük valamit, azt hittük, hogy nincsenek meg a külön sávok. De kiderült, hogy László Viktornak (a Sexepil basszusgitárosának – a szerk.) az egyik régi számítógépén megvannak valahová elsuvasztva, de nem tudta beüzemelni a gépet... Végül megoldottuk, és Pici (Varga Gábor - a szerk.) most leporolja őket, ugyanis hangmérnök nélkül vettük fel ezeket a dalokat anno a stúdióban, és egy csomó zaj beszűrődött a felvételekre. Gábor most kijavítja ezeket a hibákat, és csodálatos dolgokat ad hozzá a felvételekhez.

„Egy okunk sincs élni.” Honnan jött ez a cím?

A legtöbb embernek vannak olyan periódusai, amikor elgondolkodik, mi értelme ennek az egésznek. Én is hajlamos vagyok néha sötéten látni a dolgokat, de szerencsére mindig találtam kapaszkodókat az életben, pláne, mióta gyerekeim vannak. Ha hallasz a háborúról, szülőként rögtön arra gondolsz, mi történik az ukrán és az oroszok katonákkal a fronton. Ebből a szempontból mindegy, kinek van igaza: 19-20 éveseket küldenek háborúzni, akik még gyerekek. És meghalnak. Egy szülő, aki elveszti a gyerekét, úgy érezheti, hogy semmi oka nincs élni. A cím amúgy még ’96-ból származik, de ma is megállja a helyét. Ahogy a szövegek is. Néhányhoz új harmóniákat írtam, de a szövegeken nem változtattam, mert ma is érvényesek. „The Russians didn’t stop, they want at least holiday Krim.”

Ugorjunk vissza kicsit az időben. Hogyan kerültél be annak idején a Sexepilbe? Mesélték a többiek, hogy a holland Plastic Dolls tagjai ajánlottak téged, amikor együtt játszottak velük Kijevben még Hegyi Zolival. Hogy nézett ki ez a sztori a te szemszögedből? Egyszer csak kaptál egy telefont pár magyar sráctól?

Ez kicsit másképp történt. A Plastic Dolls nem ismert engem akkoriban, szóval nem is ajánlhattak. De a basszusgitárosuk, Barbara Amszterdamban élt, és alapítottunk vele és Don Fonzarellivel egy zenekart és feldemóztunk pár számot. Barbara aztán magánéleti okok miatt kilépett, de mindig mesélt a Plastic Dolls keleti turnéiról, én meg mondtam neki, hogy pont erre vágyom. Nem nyugatra, hanem keletre akartam menni. Mesélte, hogy van ott egy menedzser, György Péter, akivel nagyon jó volt dolgozni, és megadta a telefonszámát is. Egyszer aztán Linzbe mentem egy művészeti fesztiválra, amit kissé untam, és amikor böngésztem a számaim között, megláttam György Péterét. Gondoltam, felhívom, ha már a közelben vagyok. Bemutatkoztam, és mondtam, hogy van egy demóm, amit szeretnék odaadni neki, mert talán lesz majd lehetőségünk játszani valahol, ő ugyanis az egész keleti blokkban szervezett koncerteket. Még be se fejeztem, mondta, hogy menjek át Budapestre, én meg rögtön bepánikoltam: hogy fogok átjutni a határon?

Mikor volt ez?

’89-ben, szóval a határok még le voltak zárva. Péter mondta, hogy turistavízummal menni fog, ne aggódjak. És tényleg nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Csak arra figyelmeztetett, hogy figyeljek a sebességhatárra, mert akkoriban Hegyeshalom után nagyon sok rendőr volt az út mentén, és vadásztak a gyorshajtókra. Az Erzsébet-hídnál vártak, és elképedtek: „Milyen jó kocsid van!” Egy narancssárga Opel Kadett volt, öreg, használt. Nyugaton egy tök átlagos kocsi, de a Trabantok és Ladák között tényleg szembeszökő lehetett. Teljesen más volt akkor még Budapest. Ha szétnéztél a Várból, összvissz két márkanevet láttál: a Ssangyongot és a Coca-Colát. Semmi mást. Ez elképesztő volt nekem.

És amikor megérkeztél, György Péter bemutatott a Sexepilnek?

Nem, nem. Egy barátjával jött, aki később a Sexepil roadja és turnémenedzsere lett: Rádler Attilával. Felvettek a hídnál, és elmentünk kocsmázni. Ittunk, mint a gödény, egész hétvégén. Megmutatták a várost, egy csomót beszélgettünk zenéről, és elképesztően jól éreztük magunkat. Odaadtam nekik a demókazettánkat, de Péter azt mondta, hogy nem dolgozni jöttünk. De pár hét múlva felhívott. „Mick, figyelj, van egy bandám, a Sexepil. Az énekes kilépett, de van pár lekötött bulink Magyarországon, van kedved eljönni? Intézek mindent, szállást, utazást stb.” „De Péter, mit fogunk játszani? Én nem ismerem a Sexepilt!” „Ne aggódj, a zenekar megtanulta a hat számot, amit adtál nekem a kazettán. Lesznek még instrumentális Sexepil-dalok, és ha korábban jössz, megpróbálhatunk szövegeket írni rájuk.” Teljesen odáig voltam, hiszen pont erre vágytam. Keleten játszani, ráadásul a saját dalaimmal. Az első lemezünkön, a Love Jealousy Hate-en az én dalaimat játszottuk, de nem volt elég, úgyhogy írtunk közösen is számokat. Az volt a munkamódszer, hogy Péter lekötött egy turnét, amire kicsit korábban jöttem és tovább is maradtam, hogy legyen időnk próbálni, zenét írni, stúdiózni.

Rádler Attila és György Péter 1990. február 8-án a szombathelyi Haladás Művházban.

Hallgattál is magyar zenéket?

Hogyne, Lokomotivot, CMC-t. Később Freshfabrikot. És az orosz alternatív zenéket, a Kinot, Leningradot is nagyon szerettem.

Hollandiából miért keletre vágytál, és nem mondjuk Londonba, a gitárzene fővárosába?

Akkoriban jobban tudták a keleti srácok, milyen a jó zene. Nyugaton a Ferrarikról tudtak többet, meg a Gibson gitárokról. Milyen fából készült, mik a legjobb húrok. De kit érdekel a Gibson?! Akik erre voltak ráállva, azok nyugatra akartak menni, én viszont keletre, mert ott más volt a mentalitás. Másképp álltak a zenéléshez, meg egyébként is nagyobb volt itt a szabadság. Amikor először voltam Budapesten Attilával és György Péterrel, azt éreztem, hogy itt minden lehetséges. Tudom, fura ezt hallani, mert ők meg ennek a szöges ellentétét gondolták, változásokat akartak, szabadon utazni stb., de nekem ilyennek tűnt Budapest nyugati szemmel.

Emlékszem, amikor egyszer New Yorkban játszottunk, jött egy srác, és jelezte, hogy fejezzük be a koncertet. Ha valaki Budapesten mutogatott volna nekünk a színpad széléről, tuti nem fejeztük volna be, hanem játszunk tovább. Lehet, hogy György Péternek fizetnie kellett később, ha túlléptük az időlimitet, de az emberektől több dicséretet kaptunk, mint máskor. Amerikában nemcsak az időnk volt szigorúan beosztva, hanem még azt is szabályozták, hogy hová léphetsz a színpadon. Volt olyan hely, ahol biztonsági őr állt a vécé előtt, és nézett, miközben végezted a dolgodat. Először felhúztam magam: mi van itt, nézik a farkadat? Aztán rájöttem, hogy azt figyelték, hogy a zenészek ne kokózzanak bent. El tudod képzelni ezt Budapesten, kilencven-akárhányban? Kizárt. Ott mindenki azt csinált, amit akart. Szabadság volt. És akkor jött ez a srác a koncertünk alatt, aki mutatta, hogy fejezzük be. Látszott az arcán, hogy leszarja az egészet. Azóta is álmodtam ezzel az arccal. Meg tudtam volna ölni. Azzal fenyegetőzött, hogy kihúzza az áramot, ha nem fejezzük be. Szerencsére a többiek leállítottak, de legszívesebben szétkaptam volna. Ez a stressz rengeteg energiámat felemésztette. Már a koncert alatt is éreztem, hogy merülök le, de amikor lejöttünk, annyira fáradt voltam, hogy amikor odajött hozzám egy gyönyörű fekete csaj, és azt mondta, hogy dugni akar velem, azt válaszoltam, hogy bocsánat, de nem tudok. (nevet) Ez volt az első, hogy előfordult ilyen. Később kicsit megbántam, mert rögtön továbbállt. Biztos lecsapott valaki másra. (nevet)

Aztán hazajöttünk Budapestre, egyet aludtunk, vagy annyit se, és mentünk tovább egy balti turnéra Oroszország felé. Felugrottunk a vonatra az összes cuccunkkal, ami Moszkvába ment, de nekünk Tallinnba kellett volna talán. Éjszaka Péter rájött, hogy rossz vonaton vagyunk. „Bazmeeeg!” A következő állomáson leszálltunk, kint meg szinte fagyott. Úgy döntöttünk, hogy taxizunk. György Péter beszélt a taxisokkal, mert ő jól tud oroszul. Sokat kellett győzködni őket, mert 900 km-t kellett még vezetni Észtországig, de végül sikerült. Kb. 150 dollárt fizettünk, rubelben. Az nem rossz, nem?

Sexepil-koncert 1995. november 17-én Balassagyarmaton. Fotó: Végh Imi.

Amikor megjöttél Budapestre, egy próba után már koncerteztetek is a Sexepillel. Mitől működött ennyire jól a kémiátok?

Egy zenekarban nem kell barátoknak lennetek. Nem voltunk igazán barátok a sexepiles srácokkal. De nagy barátom volt Rádler Attila és György Péter. Imádtuk egymást kezdettől fogva. Mindig felspannoltuk egymást, amikor találkoztunk. Mindig történt valami. Én szerettem elpusztítani dolgokat, ők meg engedtek, de amikor kellett, leállítottak. Egyszer például kitaláltam, hogy felhajtok a kocsimmal a színpadra. Ők könyörögtek, hogy „Mick, légyszi, ne csináld”, én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy de, meg lehet csinálni, mert az egy betonszínpad volt. Aztán szerencsére leállítottak. Végül eltörtem a lábam, mert volt egy nagyobb rés a közönség és a színpad között, és beleestem.

Honnan jött az ötlet, hogy felhajts egy kocsival a színpadra?

Nem tudom. Sokat ittam akkoriban. De a cél az volt, hogy valamilyen emlékezetes élményt nyújtsunk azoknak, akik eljönnek a koncertre. Ha begyakoroljátok a számokat, a zenélés menni fog, de kell valami plusz is mellé, amit lehet később mesélni, hogy ez meg az történt a koncerten. Próbáltam kitalálni ilyen dolgokat. Amikor Tallinnban játszottunk, megkérdeztem Pétert, hogy „ugye, van egy tartalék gitárunk? Klassz lenne, ha az Angel alatt egy ponton bedobnád nekem balról, én játszok rajta kicsit, aztán kidobom Attilának jobbra.” Elsőre ez is őrült ötletnek tűnt, de ezt megcsináltuk, és működött.

Tibor azt mondta, hogy azért is értették meg egymást jól zeneileg, mert mindannyian a punkzenéből jöttetek. Te a 80-as évekbeli holland poszt-punk színtérről, az Ultráról, ami egyáltalán nem arról szólt, hogy lekoppintsátok a Joy Divisiont. Kísérleti, avantgárd, absztrakt zenék voltak ezek, szellemiségükben talán a New York-i no wave-hez álltak legközelebb. Téged hogyan formált az Ultra színtér?

Ha Ultra voltál, akkor nem kellett zenésznek lenned. Összejött négy-öt ember a színpadon, és csak csinálták, ami jött belőlük. Ez egy ellenreakció volt a progresszív rockra, amit ma már imádok, de akkor kikészített a gondolat, hogy konzervatóriumot kell végezned, hogy egyáltalán elkezdhess zenélni. A mi generációnknak ez volt a lázadása. Johnny Rotten is mindig mondta, hogy utálják a Pink Floydot. Mi más zenét, más attitűdöt akartunk, amiben kulcsszerepe volt a Revox magnónak, amivel fel tudtad venni a saját dolgaidat. Varga Gáborral dolgozunk most egy számon 1984-ból, ami annyira szarul szól, de annyira jó!

Volt egy mondás az Ultrában, hogy ha a punk elfogadottá válik, az a punk halála. Ha egy alternatív zene trenddé válik, akkor ideje befejezni. Erről szólt az Ultra is: ha túl sok ember szereti a zenédet, akkor valamit elrontottál. Az volt a cél, hogy kitoljuk a zene határait és új területeket fedezzünk fel. Ez lehetett indusztriális zene, nemzene, zajzene, de nem kellett feltétlenül durvának lennie: játszottunk szép alternatív dolgokat is. Ha pedig lemezt akartál csinálni, arra gondoltál, talán a stúdióban is át tudod vinni ezt az attitűdöt, és rendes felszereléssel megvalósítani az ötleteidet.

Lett is egy szólólemezed 1981-ben, a Leave Me Your Ears, amit aztán évtizedekkel később újragondolva kiadtál The Joy of Pop címen. Mi a sztorija ennek az albumnak?

Mai napig, ha otthon vagyok, korán kelek és fél-egy órát zenélek. Felveszek mindent, aztán válogatok az ötletek közül. 1980-ben leválogattam azokat a dalokat, amik felkerültek a Leave Me Your Ears albumra, és csináltam egy demókazettát. Volt egy punk/alternatív kiadó, amik valamelyest össze voltak fonódva egy punk lemezbolttal is, és elmentem hozzájuk. Nagyon izgultam, mert ők 23-24 évesek voltak, én meg 17, szóval rendesen idősnek tűntek a szememben. (nevet) Odaadtam nekik a demót, és Dirk Polak később felhívott, hogy „csodás, csinálunk egy lemezt belőle!” „Egy lemezt? Váó!” Polaknak volt egy alternatív kiadója, a Torso, és egy zenekara, a Mecano, amiben 2016 óta én is gitározok. Ő lett a lemezem producere. Megcsináltuk a masztert a stúdióban, de aztán a gyártónál kapott egy új masztert a vinylhez, ami logikus – a probléma az volt, hogy egy dinamikátlan massza lett belőle, és nem engedték újracsinálni.

Szerencsére megvolt a mesterszalagunk, és Polak évekkel később úgy döntött, hogy adjuk ki rendesen. Ilyenkor fel kell melegíteni egy bizonyos fokra, mert a régi szalagok összeragadnak, és egyszer rárakhatod a gépre és bedigitalizálhatod, aztán a szalagnak vége. A The Joy of Pop úgy szól, ahogy mindig is szerettem volna. Sokkal dinamikusabb a hangzás, és kapott egy új borítót is, amin egy ember hátradőlve zsonglőrködik, vagyis egy lehetetlen dolgot csinál. A lemezen mindenen én játszottam a dobokat kivéve, és Polak első benyomása az volt rólam, hogy olyan, mintha zsonglőrködnék, mert én is egyedül csinálok mindent.

Ezzel a háttérrel mit szóltál a Sexepil sikereihez, amikor elkezdte játszani a klipjeiteket az MTV, leszerződtetek egy nemzetközi kiadóval, eljutottatok Amerikába stb.?

Ez nem hatott meg annyira. Ezeket a dolgokat György Péter intézte, és amikor mondta, hogy leszerződhetünk egy kiadóval, úgy voltunk vele, hogy miért ne? Mentünk az árral. Meg se néztem, hogy mi van a szerződésben. Ez a menedzser dolga, én pedig megbíztam benne. Én dalszerző vagyok, zenét szeretek írni. A mai napig imádom Pétert. Ő a magyar apám. Aludhattam nála, és ha pénzre volt szükségem, adott. Mint egy apa. Pedig fiatalabb nálam! (nevet) Péter rengeteget tett a Sexepilért. Neki is nagy kaland volt ez, mert sok mindent – lemezszerződéseket, nagy külföldi turnékat – először csinált.

A Sexepil sok mindenben úttörő volt Magyarországon: nyugati énekes, angol dalszövegek, nemzetközi lemezszerződések, MTV-n játszott klipek. A magyar sajtóban sokszor felmerült, hogy majd világsztárok lesztek. Te mit gondoltál erről?

Ez a Sugar for the Soul környékén volt. Zeneileg szerintem reális lett volna, ha valaki felkarolt volna minket, és csinált volna egy másik kiadást a Sugar for the Soulból. Ha Varga Gábor lett volna a hangmérnök, és újrakeverte volna a lemezt, talán összejöhetett volna. Az új lemezen, amit most csinálunk, vannak olyan dalok, amiknél azt érzed, hogy sláger lehetne. A Sugar for the Soulon ott van például az India Song. Az én gyermekem, imádom, de nem sláger. Furcsa, hosszú, nem rádióbarát. A Jerusalemről gondoltuk, hogy sláger lesz, de mai füllel, hát, nem tudom. Nem ugrik ki, csak úgy elvan valahogy.

Pedig akkoriban hatalmas szó volt, hogy Butch Vig stúdiójában készülhetett el a Sugar for the Soul, és az a Howie Weinberg maszterelte, aki a Nirvana Nevermind-ján és a Smashing Pumpkins Mellon Collie-ján is dolgozott. Neked ezek szerint nem tetszett, ahogy a Sugar for the Soul szólt?

Nekem az a zenerajongó korszakom, ami sokaknak a Nirvanával meg a Smashing Pumpkinsszal jött el a ’90-es években, már megvolt a Joy Divisionnel a ’80-asban. A brit zenéket szeretem, az amerikai nem mozgatott meg soha. A fiam szereti a Nirvanát, van egy pólója is, és nem szólok rá semmit. De ha Joy Divison-pólóban lenne, arcon csókolnám. (nevet)

Tibor és Tamás szerint a közös korszakotok csúcslemeze a Sugar for the Soul. Szerinted is?

Szerintem az Against Nature az. És a Love Jealousy Hate is nagyszerű. A Sugar for the Soulon Butch Vigék arra koncentráltak, hogy minél erősebbek legyenek a gitárok. Az első két lemezünk sokkal poposabb, van tere a refréneknek, a bridge-eknek, mindennek. Nekem ez hiányzott a Sugarról: a tér, hogy tudjanak lélegezni a dalok. Szerencsére vannak lassabb részek, amikor meghallod, miket játszik például Doki (László Viktor – a szerk.). Elképesztő! Tegnap volt az első próbánk, és meglepett, hogy miközben Doki eggyé válik a basszusgitárjával és egy pillanatra sem esik ki a ritmusból, arra is van ereje, hogy nézelődjön és mosolyogjon. Imádom! És Tomi (Kocsis Tamás gitáros – a szerk.) is gyönyörű dolgokat játszik azon a lemezen.

Melyik Sexepil-számok érdemelnének szerinted nagyobb figyelmet?

Nem tudom, mik az alulértékelt számaink, mert nem tudom, miket értékeltek az emberek. Ma már van Google Translate, de régen nem tudtam elolvasni a magyar cikkeket, és nem akartam megkérni a srácokat, hogy fordítsák le nekem, mert pár mondat után letették az újságot annyival, hogy azt írják, tetszett nekik.

Én a Take Us Home Againt szeretem nagyon, a Nobody’s An Islandet (a szövege miatt is), a Why-t, amit szerettem volna eljátszani most is, de nem lett volna rá időnk, és az Eroding Europe-ot, amit egy francia könyv ihletett, amiben egy baktérium felzabálja az épületeket. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy ezekben félig-meddig rappeltem, és ma már nem csinálnék ilyet. Nem az angol az anyanyelvem, és elég nehéz gyorsan hadarni ezeket a szövegeket. A Zero-n, hiába kívánt rapet a zene, akkor is inkább énekeltem, mert nem vagyok elég jó benne.

Az Angelben még azt rappelted, hogy „Thank God, there's hip hop.”

Persze, imádtam a hiphopot! Grandmaster Flasht például sokat hallgattam. Amikor fiatal voltam, egy lemezboltban dolgoztam Amszterdamban, ahol volt lehetőségünk importálni lemezeket Amerikából és Angliából. Híres lemezbolt volt, No Fun volt a neve, később RAF, és még Lee Scratch Perry is eljött, hogy átnézze az import lemezeinket, és elszívjon közben egy spanglit. (nevet) A srác, aki a rendeléseket intézte, zseni volt abban, hogy kiválogassa a legjobb lemezeket. Közel voltam a tűzhöz, és nagyon hamar hallottam a legjobb megjelenéseket a hiphopból, a reggae-ből, a new wave-ből és az alternatív zenékből. Szerintem én voltam az első Hollandiában, akinek megvolt a Metal Box a Public Image Ltd-től, annyira hamar megrendeltük. Angol nyomásokat, vagy ami még jobb, sokszor japán nyomásokat rendelt. És nem német Polygram-nyomásokat, amik rosszabbak voltak.

A későbbi szólóalbumaidon és a Stakbabber-lemezeken sok szöveget írtál a sarki expedíciókról, de mi inspirálta annak idején a Sexepil szövegeit?

Én is átestem a szerelmes korszakomon, amikor hol jóban, hol rosszban voltam a lányokkal. Tudod, hogy megy ez: túl sok időt töltesz a zenével és túl keveset a barátnőddel. A Love Jealousy Hate ebből táplálkozott: szerelem, féltékenység és – a nem rossz értelemben vett – utálat. Nagyon inspirált a keleti blokk és Oroszország is. Hét évig orosz feleségem volt, a Sexepil-időkben is. Elmentünk Moszkvába meg Szentpétervárra, ami nagy hatással volt rám. Számomra keleten minden más volt: az épületek, a színek, az emberek. Felvillanyozó érzés, ha egy teljesen másik világba csöppensz, ahol sok minden új neked.

Az Angelnek érdekes a szövege, mert először egy lányról szól, de aztán rajta keresztül a rendszerváltás utáni zavaros időszakról, amikor a nyugati kapitalizmus beáramlott keletre.

„Mercedes Benz kissed the DDR.” Elfoglalták az NSZK-t, és nem tudom, hogy ennek örülnünk kéne-e.

Volt pár emlékezetes turnéd is a Sexepillel, ’92-ben például Björk zenekara, a Sugarcubes előzenekara voltatok. Erről milyen emlékeid vannak?

Ez volt az első alkalom, hogy turnébusszal utaztunk. Egész éjszaka tetriseztünk, mert videojátékok voltak a busz elején. Alaposan felkészültünk arra a turnéra, jó formában voltunk, szóval a koncertek kurva jól sikerültek. (Közben felhívja Varga Gábort Los Angelesben, ahol épp hajnal 4 óra van, de Gábor fent van, mert addig dolgozott a With Zero Reasons For Livingen.) Gábor, te mire emlékszel?

Varga Gábor: Az egész turné egy véget nem érő delírium volt. Kaptunk egy turnébuszt, de nem volt idejük kitisztítani a fekhelyeket, és amikor felszálltunk, irtó büdös volt az egész. Az elején nem annyira tiszteltek minket, mert mi csak az előzenekar voltunk, de az első koncert után mondták, hogy váó, srácok, ti tényleg jók vagytok. A Sugarcubes zenekar irtó kedves volt, Björk meg irtó fura. A brüsszeli koncert előtt nem jelent meg a beálláson, és mindenki őt kereste. Mick meg bebizonyította azt is, hogy mennyire holland. Amikor Amszterdamban játszottunk, szólt a sofőrnek, hogy álljon félre – és ellopott egy biciklit. A lakattal együtt! Mondtuk neki, hogy nemár, rakd vissza, de ő csak azért is elhozta, és beállás alatt állt próbálta lefűrészelni a lakatot a kb. 3 dolláros bicikliről. Az amszterdami Paradisóra emlékszem még, az egy nagyon jó koncert volt. Soha nem láttam még ilyen közönséget. Az Mick városa, gondoltam, a családja jön majd el, de nem, ott volt vagy 80 ember, és vendéglista nélkül is megtöltötték a helyet. Amikor kimentünk, semmi taps, csak csönd. Aztán az első szám után beindultak, éljenzés, sörök, buli, és azt gondoltuk, tök jó a koncert. Amikor vége lett, mondtuk, hogy igyunk valamit, és amikor kimentünk, egy egér se volt az épületben. Mindenki lelépett! Felpattantak a biciklijükre, és elmentek, egyetlen részeg se maradt a sarokban.

A Sexepil és a Sugarcubes tagjai az 1992-es európai turnén.

Mick Ness: Mesélj neki a With Zero Reasons For Livingről is, amin most dolgozunk!

Varga Gábor: A Sugar for the Soullal mindent megnyertünk otthon: legjobb album, legjobb klip, legjobb lemezborító. Utána elkezdtünk stúdiózni, és egy nagyon fura helyzetbe csöppentünk. Amikor felmész a színpadra 5-10 ezer embernek játszani, az akkor is stresszes, ha ez volt az álmod. Mindent kivesz belőled. De volt olyan is, hogy 10 embernek játszottunk, mert tényleg mindenhol felléptünk, és szó szerint ki voltunk ürülve. Közben be kellett mennünk a stúdióba, mert a Warner várta az új anyagot, de a zenekar akkor már túl régóta volt összezárva. Imádom Micket és a többieket is, de ha 6-7-8 hónapig együtt vagytok a turnébuszban, szagoljátok egymás fingját, hallgatjátok a veszekedéseket, meg mindent, akkor egy idő után nem akarod látni a másikat. Nekünk viszont stúdióba kellett mennünk, pedig nem volt pénzünk, nem volt hangmérnökünk, semmi. A Warner végül a rendelkezésünkre bocsátott egy stúdiót, amit már nem használtak, és ezért nem volt ott egy technikus se. Az első két napon csak poroltuk le a dolgokat. De hiába: attól, hogy tudsz zenélni, még nem tudod, hogyan kell felvenni egy lemezt. Azért megpróbálkoztunk vele, minden nap keményen melóztunk, de amatőr hibákat vétettünk. Például amikor Mick énekelt, nyitva maradt egy ablak, és hallod a felvételen, hogy kint mennek a buszok, és valaki kiabál, hogy „Hagyjátok már abba, basszátok meg!” (nevet)

Szóval bementünk ezzel a felvétellel a kiadóhoz, letettünk 11 dalt az asztalra. Pásztor Laci bácsi meghallgatta, és megkérdezte: „Srácok, minden rendben? Mi inspirált arra, hogy ezt az albumot csináljátok meg?” „Nem tudjuk, ez jött belőlünk.” Gyönyörű dalok vannak rajta, de rettenetesen negatív minden: az illúziók szétfoszlottak, a jó idők elmúltak, a szerelemnek vége. Kiürültünk, depressziósak voltunk. Végül kijött egy remixalbum a Sugar for the Soul dalaiból, de a Zero-t nem adtuk ki, mert egyszerűen elfáradtunk. Aztán nemrég megtaláltuk az albumot, és úgy döntöttünk, hogy leporoljuk, mert nagyon tetszett, amit hallottunk. Pásztor Laci bácsi azt mondta rá, hogy „talán majd 10 év múlva lehet leadni a rádióban – most semmiképpen. Senki se értené.” Szerintem is megelőzte pár évvel a korát. A Radiohead vitt ilyen elektronikát a rockzenébe ’99-ben. Az OK Computer volt olyasmi, mint amivel mi ezen az albumon próbálkoztunk.

Az én ötletem volt, hogy ne csak egy új digitális masztert csináljunk neki, hanem adjunk hozzá új ízeket. Felhívom Viktort, hogy kell egy kis basszusgitár, ez a bpm, ez a dal, és elküldi nekem WeTransferen. Mick szintén, akár Tokióban van, akár Hollandiában. Most van egy 3 számos demónk, amit megmutatunk György Péternek és a többieknek.

Mick Ness: Néha rácsodálkozunk, hogy ezt tényleg mi csináltuk? Nagyon jó érzés egy zenekarban, hogy mindenki hozzáteszi a magáét, ezért senki se látja előre a végeredményt, aztán meglepődsz, hogy milyen jó lett.

Varga Gábor: Nagyon izgalmas, mintha a régi Sexepilt összekevernéd a maival. Nem gondoltam, hogy amit ’96-ban csináltunk, az ilyen fasza lesz 2025-ben. Nagyon büszkék vagyunk rá.

„NEKÜNK EZ A POPZENE” – KARRIERÁTTEKINTŐ SEXEPIL-INTERJÚNK 2014-BŐL

interjú: Soós Tamás
fotók: Mick Ness archívuma

Sexepil a Fekete Zajon. Fotó: Sándor Péter / 325 Studios.