A brit hiphopszíntér egyik legnagyobb jelenlegi csillaga a 2010-es évek végén tört be, 2019-ben még csak jelölték Mercury-díjra, 2022-ben meg is kapta, legutóbbi három lemeze szinte osztatlan kritikai sikert aratott. A Sziget nyitónapján új albumát, a komoly szakmai és magánéleti traumákat feltáró Lotust hozza el a Nagyszínpadra, itt az idő hát, hogy áttekintsük, hogyan jutott el a szemtelenül magabiztos kezdetektől a még határozottabb és még sokoldalúbb jelenig. Ez az írás először a Recorder magazin 126. számában jelent meg.
Little Simz nem fogja vissza magát. Tizenhat évesen adta ki első mixtape-jét Stratosphere címmel, az ezt követő öt évben három új mixtape-pel és hat EP-vel jött ki, mielőtt megjelent volna a 2015-ös A Curious Tale of Trials + Persons című debüt LP-je. Munkatempója nem lassult le, sőt, életműve négy újabb EP-vel és öt újabb nagylemezzel bővült az azóta eltelt tíz évben, beleértve a legfrissebb Lotust. Mindeközben kiadott egy fényképalbumot, főszerepet vállalt a Nagykutya című, nagy sikerű brit gengsztersorozat három évadában, és lenyomott még öt nagyszabású koncertturnét is. Mindezt teljesen önerőből, hiszen karrierje alatt végig független előadó maradt, nem szerződött le nagy lemezkiadókkal, csak a saját útját járja.
Ilyen hajtás mellett nem lenne meglepő a kiégés, a szusszanásnyi pihenő iránti igény, ám a Lotus megszületéséhez egy ennél is rögösebb út vezetett. Simz három év alatt négyszer futott neki az új anyagnak, és négy félkész albumot dobott ki a kukába. Eljutott odáig, hogy fontolóra vegye, ne hagyja-e ott a zeneipart, a zenélést, és koncentráljon mondjuk inkább a színészetre. Aki csak egy lemezt is hallott a rappertől, tudja, hogy ezek mennyire súlyos szavak – szövegei alapján elsődleges kreatív csatornája, megmentője, támasza, jobbára mindene a zene. És mindezt tetézte a legfontosabb szakmai és baráti kapcsolatának nyilvános széthullása. Vajon hogy jöhet ki a mindig végtelenül magabiztos Simz egy ilyen gödörből?
Én, Simz
A Simbi becenéven is ismert, nigériai felmenőkkel rendelkező, 31 éves brit rapper-énekes-dalszerző színre lépését – de tulajdonképpen ezt követően a teljes pályafutását is – két jelzővel lehet a legjobban leírni. Magabiztos és személyes. A kettő kéz a kézben jár: abból nyeri a magabiztosságát, hogy autentikusan önmagát adja, mutatja be dalaiban, és azért tud ilyen személyes lenni, mert hisz abban, hogy helye van a rap élmezőnyében. Női rapperként, ha nem is járatlan úton kellett feltörnie a brit szcénában, de talán még jobban kellett fűtenie őt a bizonyítási vágynak. Megvoltak az idoljai: amerikai részről az öntörvényű Missy Elliott, a műfajkeverő Lauryn Hill, vagy brit oldalról például Ms. Dynamite, de pont az angol elődök közül kevesen tudták hosszú távon megőrizni saját hangjukat a zeneipar darálójában.
Little Simz első két nagylemezén már kiforrott előadóként jelenik meg, és az elejétől fogva nem elégszik meg a hagyományos vagy a 2010-es években divatos keretekkel. A Curious Tale... nyitószáma hamisítatlan grime alapokon kiáltja ki, hogy nők is lehetnek királyok, egészen pontosan: „Woman or not, Simz a bloodclaat king / Oh, everbody should know that I’m king now”. A dalt szinte szétfeszíti a dac, az éhség, ami vissza-visszatérő elem Simz szövegeiben, harciasan szembeszegül a kétkedőkkel, azokkal, akik szerint nem elég erős. Kiemeli magát az átlagból, azonban nemcsak képességei miatt, hanem idegenségéből, kívülállóságából fakadóan is. Születésétől fogva űrlénynek, nem eviláginak nevezi magát. „Is it very human? I don’t think I have a pulse” – rappeli a Dead Body című kislemezdalban, amiből nem sokkal a debütalbum megjelenését követően az akkor még szintén feltörekvő Stormzy és a veterán Kano közreműködésével egy még sötétebb remix is napvilágot látott.
Bár ez is jelzi, hogy Simz erős szálakkal kötődik a grime-hoz, már itt szélesebbre veszi a műfaji palettát. Mindkét lemez konceptalbum, amely a küzdelmeknek szentelt conscious rap szövegeket neosoulos, jazzes hangszeres, vagy máskor épp elektro-funk köntösbe csomagolja. Az Alice Csodaországban koncepciója mentén felépített Stillness in Wonderland vendégei közt rnb-énekest (SiR) és reggae-előadót is találunk (Chronixx), de a hiphopelőadókkal gyakran kollaboráló BADBADNOTGOOD formációval is születik egy közös száma. A korai Simz-korszak egyik legerősebb darabja, a Missy-ihletést büszkén vállaló Picture Perfect fúvós sample-jei szinte balkáni terepre tévednek, a mérgező kapcsolatokról szóló Poison Ivyban pedig afrikai dobos lüktetés keveredik pszichedelikus harmóniákkal és latin gitárszólóval.
Az űrlény közösségre talál
Míg az első két album személyessége, a bennük megjelenő Little Simz-perszóna viszonylag absztrakt – lásd, az Alíz-allúziót –, a Grey Area–Sometimes I Might Be Introvert–No Thank You triumvirátusban már direktebb módon helyezi előtérbe magát. Nem is annyira arról van szó, hogy kilépne egy alteregó mögül, mint inkább arról, hogy a korábban pöttyökkel sejtetett, majd vonalakkal összekötött 2D-s sziluettet elkezdi mélységében is kitölteni. A mélységhez hozzájárulnak az olyan személyes adalékok, mint az I Love You, I Hate You, amelyben a családját faképnél hagyó apafigurával való nehéz kapcsolatába enged betekintést. Egyre több verze érződik vallomásosnak, naplószerűnek, szinte már spoken word előadásnak rap helyett.
A Sometimes I Might Be Introvert visszahozza a konceptlemez-szerkezetet, az összekötő kis szkeccseket, amelyek egyfajta arisztokrata brit mázzal kenik be az észak-londoni rögvalóságot, de újdonság, hogy Simz már közösséget is lel, önmagát egy tágabb szocio-politikai kontextusban építi fel (Introvert), vagy épp csodálatos nőkkel veszi körül magát az afrikai és afro-karibi diaszpórától saját szűk környezetéig (Woman). A rapper alteregó (Simz) és a közeli hozzátartozók által használt becenév (Simbi) közötti határ elmosódik. A közösség mindazonáltal nem csak pozitív, támogató, felemelő entitásként van jelen. A No Thank You a zeneiparra irányítja a reflektort, és nem vet rá jó fényt: a kizsákmányoló rendszerek egyikeként jelenik meg (X), de még amikor nincs is megnevezve, akkor is ott lebeg a lemez egésze, például a feketék mentális egészségét védelmező Broken fölött.
A toxikus zeneipari közeg ellenpólusaként Simz legszorosabb zenei együttműködői jelennek meg, akiket még kamaszkorában ismert meg, amikor napi egy font belépő áráért színészkedni, főzni, táncolni, vagy épp zenélni tanult az islingtoni St. Mary’s ifjúsági klubban. Gyerekkori barátai közé tartozik az Inflo néven ismert producer is, aki az áttörést meghozó Grey Area óta egyedüli producer alkotótársává lépett elő. Inflo a SAULT-ból is ismert (lásd, keretes) szimfonikus, mozivásznú neo-soul hangszerelésével még szélesebbre tárta Simz zenei világát, új szintre emelte akár a Grey Area sűrített, dinamitként robbanó dinamikájával, akár a SIMBI egyszerre expresszív és introspektív, váratlan váltásokkal teli, nagyszabású örvénylésével.
Inflo, azaz Dean Josiah Cover a rejtélyes SAULT kollektíva vezéralakja, amely kortárs soul, gospel, house és diszkó-funk stíluselemeket ötvözve beszél feketéket érintő témákról. A csapatot alkotó zenészek kilétét homály fedi, csak az énekes-dalszerző Cleo Solról lehet tudni (aki Inflo felesége is), meg több vendég közreműködőről, köztük Michael Kiwanukáról, Kid Sisterről, és Simzről. A kollektíva 2019 óta 12 lemezt adott ki, ebből ötöt 2022-ben, szintén ebben az időszakban jelentek meg Cleo Sol sorlemezei is, ugyancsak Inflo producerelésében.
Újra egyedül
„Kilencéves korom óta ismerem Flót, mindig remek volt köztünk a kémia. Rettenthetetlen zenei alkotó. Felszabadító érzés ilyen emberrel dolgozni, mert a határ vele a csillagos ég” – nyilatkozta Simz még 2023-ban a Dazed magazinnak. Hasonlóan sokatmondó a 2022-es Angel című szám egyik sora: „Flo and I comin’ like DeNiro and Scorsese”. Aztán 2025 márciusában jött a hír, hogy Simz beperelte Inflót, amiért nem fizetett vissza neki 1,7 millió font kölcsönt. Mint kiderült, 2023-ban a SAULT első, bombasztikus koncertjét szinte teljes egészében Simz finanszírozta a saját pénzéből, és a fennálló tartozás miatt nem tudott eleget tenni adófizetési kötelezettségének. A Lotus közreműködői névsorában Inflónak hűlt helye, már egy új producer-alkotótárs, Miles Clinton James szerepel rajta, sőt, a SAULT-közeli előadók közül is csak Michael Kiwanuka maradt meg egy számban vendégzenészként.
A Lotus nem hagyja a színfalak mögött a konfliktust – ez egy szakítós lemez, márpedig aki szakított már barátjával vagy közeli alkotótársával, az tudja, hogy ez gyakran fájdalmasabb, mint egy romantikus kapcsolat vége. Simz sebei mélyek, és minden korábbinál nyíltabban, karcosabban mutatja meg őket. A Thief UK garage-es, breakbeates lüktetésű, punk húzású, éjkomor alapján kíméletlenek az elárult Simz szavai, a Fleetwood Mac is büszke lenne rá. „I don’t expect you’re not a flawed person / But I thought you was good at the core, person” – kesereg a Hollow-ban, mielőtt kijelentené, hogy az elengedéshez nem kell megbocsátania. „Megfosztott az erőmtől, a hangomtól, a lelkemtől” – fogalmazott az Interview Magazine-ban a traumáról, amelynek köszönhetően úgy futott neki a Lotusnak, hogy ez lesz az utolsó lemeze.
Ehelyett a kitartás lemeze lett, nem az újjászületésé: a szakítás most még jelen idejű, zeneileg pedig a producerváltás dacára nem történik különösebb fordulat. Nem tűnik el a szélesvásznú, sample-t élő zenével ötvöző hangszerelés, a jazz-hop és neo-soul (Cleo Sol helyett egy másik kortárs soult magas fokon űző brit formáció, a Jungle énekese érkezik meg), visszaköszön az afrobeat, de bekerülnek új, merészebb ízek – az Only bossa novája, vagy a lemez zömén tetten érhető, koszos basszussal, Clash-gitárokkal vagy nyers dobokkal fémjelzett punk-rock svung (Thief, Flood, Enough, a Young iróniája, a Lotus méregerős flow-ja). Ha hozzávesszük még a legutóbbi EP-t, a szociális és személyes küzdelmeket félretevő, dögös klubbangereket – baile funk! jersey! – felvonultató Drop 7-t (producer: Jakwob), egy megtépázott, de ereje teljében lévő Simz-t látunk. Aki megfogadta, „nem fog névtelen maradni” (New York Times, 2021), és azóta is dacol minden akadállyal, mer más lenni, akár Simz, akár Simbi, mindig önmaga.
Huszár András
