A talpraállás művészete – Ilyen volt a Queens of the Stone Age a Budapest Parkban

Szombaton a Budapest Parkban játszott a Queens of the Stone Age, ahol végignézhettük kicsiben, amiről Josh Homme elmúlt pár éve szólt nagyban.

Homme többször flörtölt már a halállal, került kómába egy félresikerült térdműtét után (ebből született a QOTSA sötét remekműve, a ...Like Clockwork), másik zenekara, az Eagles of Death Metal koncertjén történt a párizsi terrortámadás, bár ő akkor szerencsére nem turnézott velük. De az elmúlt években még így is rendesen megsorozta az élet: 2019-től éveken át húzódott a nyilvánosság előtt zajló, csúnya válása, amely során kölcsönösen fizikai bántalmazással vádolták egymást exfeleségével, a Distillers-frontember Brody Dalle-lal, és a Covid alatt több közeli barátja is meghalt, a Foo Fighters-dobos Taylor Hawkins, az egy időben a QOTSA-ban is éneklő Mark Lanegan, és a legjobb barátja, a színész Rio Hackford is, szemrákban. Közben őt is daganatos megbetegedéssel diagnosztizálták, majd jobban lett, de csak fizikailag, mert közben hosszú évtizedek után lejött a drogokról, és a gyásszal együtt úgy megütötték a feldolgozatlan traumái, amik elől addig a turnézásba és a drogokba menekült, hogy színjózanul bevonult a rehabra.

Innen állt talpra, és rakta össze az újkori Queens egyik legjobb lemezét, az In Times New Roman...-t. A tavalyi turné saját bevallása szerint is élete egyik legjobb körútja volt, amin minden klappolt: vele voltak a gyerekei, akiket végül neki ítélt a bíróság, ő újult erővel állt színpadra a betegeskedése után, és jó formában játszott a zenekar is, amikor hirtelen félbeszakadt ez a kör is, mert vissza kellett repülnie az Államokba egy sürgősségi műtétre. De előtte még levonultak a párizsi katakombákba, ami nagy álma volt Homme-nak, 20 éve próbálta összehozni ezt a fellépést, és úgy is vállalta, hogy közben óriási fájdalmai voltak, ami néha a hangján is hallatszik.

Lehetnek gazemberek a királynők? – Queens Of The Stone Age-portrénk

Az orvosai azt tippelték, másfél-két évig pihennie kell majd, de alig több mint fél év alatt felépült, életmódot váltott, és újra talpra állt, hogy aztán idén kihozzák a hatmillió halott társaságában felvett élő lemezüket Alive In The Catacombs címmel. Ez fekete humor is, persze, ami Homme-nak a vérében van, de erős állítás is újrakezdésről, túlélésről – na meg arról, hogy a vörös sivatagi róka utál félbehagyni dolgokat, és az első dolga az volt, hogy befejezze a Queens félbemaradt európai turnéját, ami így szerencsénkre egy magyar dátumot is kapott.

Erre Homme, aki a katakombalemez sajtókörútján pompás formában mutatkozott, úgy sétált ki a Park színpadára, mint akit megrágtak és kiköptek, aztán újra megrágtak kicsit. Mintha valami levakarhatatlan, kozmikus fáradtság lett volna rajta, ami lehetett attól, hogy (állítólag) totál másnaposak voltak, vagy csak nagyon fáradtak, mert elhúzódtak az elmúlt két nap buszútjai, vagy attól, hogy a turnézás megterheli a testét, hiába gyűrt le kétszer is egy súlyos betegséget – de mindegy is. Mert ahogy Homme kikóválygott a színpadra, és felült a Regular John zakatoló riffjeire, majd átszörfözött arra az energiahullámra, amit a mindjárt másodiknak bedobott slágerük, a No One Knows szabadított el a Budapest Parkban, láthatóan elkezdtek kisimulni a ráncai, megtelt élettel, a sivatagi riffek defibrillálták.

Amilyen ijesztő volt látni, milyen pocsékul néz ki az elején, annyira felemelő lekövetni, ahogy összelapátolja magát a földről, és lenyom egy pofátlanul energikus rockkoncertet. Fanyar félmosollyal szemlélt mindent, mint aki túl van már sok mindenen, és most nyakig szarban úszva is képes élvezni az életet. Láthatóan lenyugodott, nem voltak balhéi a fotósokkal, de a szarkazmusa azért mit sem kopott. „Ti a gazdagok vagytok?” – szólt oda az erkélyeseknek. Ritkán szólalt meg, de akkor nagyon emberi volt, szóba elegyedett például az első sorokban valakivel, aki fordítva tartott a tábláját, és ez volt a szerencséje, mert amikor Homme rájött, hogy számkérésről van szó, megszavaztatta a közönséget, hogy mit játszanak: a táblára írt Long Slow Goodbye-t, vagy a 3's & 7's-t, amit valaki bekiabált, aztán valahogy a Sick, Sick, Sick és a You Think I Ain't Worth A Dollar, But I Feel Like A Millionaire is felkerült a listára, és az ovációk hangereje alapján az utóbbi nyert végül.

A Queensnek az a taktikája ezen a turnén, hogy jól bekezdenek régi számokkal, a szlovákiai Pohoda Fesztiválon például a Songs for the Deaffel és a The Lost Art of Keeping A Secrettel, itt meg az elsőlemezes, amúgy a kurvázásról szóló Regular Johnnal, és a megállíthatatlanul robogó sztónerhimnuszokkal bepörgetik a közönséget, és aztán jöhetnek az újabb, inkább középtempós számaik. Ez így jobb volt, mintha váltogatták volna a kettőt, mert mindkét arcukat meg tudták mutatni anélkül, hogy azzal frusztrálnának, hogy egy beindulás után mindig leül a buli egy lassabb dallal.

A műsor gerincét a két, Homme halálközeli élményeiből született album, a ...Like Clockwork és az In Times New Roman... dalai adták, és voltak meglepetések is. Elsőre mindjárt az, hogy a ...Like Clockwork számait majdnem akkora örömmel fogadták, mint a Songs For The Deaf klasszikusait. Már a Troy Van Leeuwen által shakerrel bekezdett My God Is The Sunnál is ment az alélás, egy kis játékosságot hozott a koncertbe az If I Had A Tail, és kis újdonságot a setlistbe nálunk beújított Kalopsia magasztos melankóliája, amit a lányainak írt Homme, és a nehéz, sötét napjait búcsúztatja benne, azzal a rezignált tudattal, hogy ez a búcsú persze csak illúzió. Az I Appear Missing előtt még bocsánatot is kért Homme, hogy ez most depressziós lesz, de persze feleslegesen, mert a kómába eséséről szóló dal gitármágiája az egyik csúcspont lett azzal a messzire szálló szólóval.

Az új lemez dalaira ennyire nem kattantak rá az emberek, pedig jobbnál jobbak azok is, és a generátorokról tolt, totális szabadságot és anarchiát hozó sivatagi partyk után, amiknek az őrületét a korai QOTSA robotikus rockolása hordozta, ezek Homme érzelmi sivatagába vezetnek ki. Szépen hozzák össze a zenekar nyersebb, rockos és táncosabb oldalát, miközben az egészet belengi a korábban sokszor az önirónia (ko-ko-ko-kokain!) mögé bújó Homme érzelmeinek nyíltabb felvállalása, a halál, a válás, az elmúlás és az ember szarságainak az elfogadása, amit zeneileg is belekomponáltak a dalokba is, például a Made to Parade multis taposómalomból felszabadító gitárszólójával, vagy a Homme kiüresedett házasságáról szóló Emotion Sickness Crosby, Stills & Nash inspirálta, háromszólamú vokálharmóniáival.

Made to Parade nálunk sajnos nem volt (helyette, meg a Battery Acid helyett jött a közönségszavaztatás), ahogy a Sicily elborult filmzenéje sem, de a Paper Machete és a Carnavoyeur nagyot dobott a koncerten. Az igazi őrület persze a végén köszönt be, amit a zenekar nem szakított meg „kamu ráadással”, hanem egymás után tolta a slágereit: a lazaság abszolút maximumát hozó Make It With Chut a teljes Park énekelte, a Little Sisterrel, a mindig katartikus Go With The Flow-val és a földbe döngölő A Song For The Deaddel pedig olyan circle pit alakult ki és gyűrűzött ki a szélekre is, hogy a QOTSA színpadi fotósának is szóltak, hogy na ezt örökítse meg.

Homme-t láthatóan lenyűgözte, amit a közönségben látott, és párszor meg is hatódott, mekkora szeretettel és lelkesedéssel fogadja őket a magyar közönség. Itt nem volt punnyadás, összefont karú álldogálás, a hét év alatt kiéhezett QOTSA-tábor olyan energiákat küldött fel a színpadra, amitől tényleg sokkal jobb lett a show. Azt pedig tanítani kellene, ahogy ez a zenekar megszólal, egyszerre volt végtelenül szikár, nyers és mégis makulátlan a hangzás, az összevissza szóló, kásás Guns N' Roses-buli után ez kifejezetten felüdülés volt.

Homme hangjának kellett egy kis idő, hogy megérkezzen a bulira, de aztán korrekten lehozta a koncertet. Ezen a fronton nyilván sokal jobb volt a három énekessel felálló Queens, amiben Mark Lanegan és a basszusgitáros Nick Oliveri is énekelt, de amúgy jó volt látni, hogy a QOTSA-nak, ami régen a sztónerbarátok folyamatosan rotálódó szupergroupjának számított, milyen szépen beérett az aktuális felállása, ami már több mint 10 éve együtt van. Homme egészségügyi nehézségei miatt az új lemez is sokkal inkább egy közös zenekari munka eredménye, aminek a zenéit együtt írták meg, és ez az elnyűhetetlen barátsággal kibélelt, összeszokott profizmus a színpadról is maximálisan átjött, nem lehetett belekötni semmibe.

Imponáló, hogy egy rosszabb/fáradtabb napjukon is így lehozták a koncertet, és ilyen mélyről ilyen magasra emelkedtek. A Queens of the Stone Age-et mindig is a gitárzene egyik nagy túlélőjeként emlegették, de Homme-ék most bebizonyították, hogy ez nem csak a zenére vonatkozik. Nagy túlélők – és pont.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Szvacsek Attila