„Egyik héten egy építkezésen dolgoztam, a másikon elmentünk turnézni a Metallicával” – Brant Bjork-interjú

Július 6-án az A38 Hajón játszott a kaliforniai sivatagi rock egyik kulcsfigurája, a Kyuss és a Fu Manchu dobosaként megismert, de saját jogán is kultikus Brant Bjork, akit a koncert előtt sikerült elcsípnünk egy interjúra. Megbeszéltük, hogyan kezdődött a szólókarrierje, miért nem ájult el a Metallica sikerétől, miért Dunának nevezte el a kiadóját, milyen volt teljesen eggyé válni a sivataggal, miért nem fog már sokáig turnézni, miért nem tarthat sokáig rockzenét írni, és mi történik, ha elég sokáig állsz fejen a sarokban.

Brant Bjork az amerikai hardcore/punkból jön és a stoner rock egyik stílusteremtő figurája, de a szíve mélyén egy végletekig kedves, lelazult hippi. Sokan a Kyuss és a Fu Manchu dobosaként ismerik, de már a Kyussnak is a másik fő dalszerzője volt Josh Homme mellett, akinek olyan örökzöldeket köszönhetünk, mint a Green Machine vagy a Gardenia. Alig 21 éves volt, amikor különféle üzleti és zenei nézeteltérések miatt, a '94-es alapmű Welcome to Sky Valley után otthagyta a Kyusst, aztán beszállt a Fu Manchuba dobolni, majd 1999-ben szólókarrierbe kezdett.

Első albumán, a Jalamantán ő játszott mindenen: dobolt, énekelt, gitározott. Azóta egy-két évente ad ki szólólemezt, hol más-más nevű kísérőzenekarával, hol tök egyedül. Hol szőrös, fuzzos riffelős desert rockkal ver oda, hol meg napba bámulós, verandán cigizős, lusta grúvos anyaggal jön ki, amire nagyokat lehet csukott szemmel chillezni. A Covid alatt ilyen volt a Brant Bjork és a Bougainvillea Suite is, amit tavaly a jóval keményebb Once Upon A Time In The Desert követett, amivel régi kiadóját, a Duna Recordsot is újraindította.

Brant Bjork és Mike Amster az A38-on. Fotó Oláh Péter.

Ezt már új triójával hozta ki Brant, amelyben egy másik desert rock legendával, a Yawning Man-alapító Mario Lallival játszik (dobokon a Nick Oliverivel közös triójában, a Stönerben is ütő Ryan Güt, akit élőben most Mike Amster helyettesített). Az A38 Hajó Tetőteraszán is megdörrennek rendesen, még az olyan lelazult bluesokat, mint a Mary (You're Such A Lady) is inkább arcletépős sivatagi rockként játsszák. Brant ezzel a trióval elég közel jutott ahhoz, amiért a Kyussban és a Fu Manchuban megszerették, a hangulat stílusosan forró és dögmeleg, a jalamantás számoknak már az első riffjét is üdvrivalgás fogadja.

Bjork a koncerten nem túl bőbeszédű (megjegyzi azért, hogy a Duna gyönyörű), de interjúalanynak ideális. Minden választ alaposan megrág, és látszik, hogy nem valami betárazott panelválaszt mond, hanem amit éppen akkor kigondolt. Bjorkot a Black Sabbath-búcsúkoncert másnapján, épp setlistírás közben kaptuk el egy beszélgetésre.

Most írod össze a ma esti setlistet?

Nagyjából ugyanaz a műsor minden este, de van pár dal, amivel sakkozunk, ezért le kell írnom. Engem egyébként nem zavar, ha ugyanazt játszom estéről estére, mert úgysem lesz ugyanaz. Mindig másképp játsszuk a dalokat. Ha keveset változik a setlist, az lehetőséget ad rá, hogy egy-egy dalnak más-más részletére fókuszáljak.

Láttad tegnap Ozzy és a Black Sabbath búcsúkoncertjét?

Belepillantottam. Mondanom se kell, hogy a Black Sabbath gyerekként, de igazából még ma is az egyik kedvenc zenekarom. Hatalmas hatással voltak rám. Az őszinte véleményem az, hogy persze fantasztikus volt, hogy újra együtt játszott a Black Sabbath eredeti felállása, de kicsit csalódást okozott, hogy milyen zenekarokat választottak ki a fesztiválra.

Mert csak a legnagyobb neveket hívták?

Igen, már önmagában ez sem helyénvaló, de az se, hogy főleg olyan bandák szerepeltek itt, akiknek a zenéje, a vájbja nem igazán áll közel a Sabbathéhoz. Ez nem volt túl szerencsés szerintem.

Brant Bjork az A38-on. Fotó Oláh Péter.

Megható volt újra színpadon látni a Sabbathot Bill Warddal, ugyanakkor valahol szomorú is volt, hogy mennyire megöregedett Ozzy. Te is leszel nyugdíjas éveiben turnézó rockzenész?

16 éves korom óta turnézok, most 52 vagyok. Most is épp egy hátmerevítő van rajtam, a füleim zúgnak, rossz a vállam. A turnézás, a folyamatos pakolás, a dobolás, a gitározás megviselte a testemet. A turnézás, ahogy öregszel, lelkileg egyre örömtelibbé válik, mert látod, hogy nem fogod tudni örökké csinálni és ezért jobban értékeled. Fizikailag viszont egyre nagyobb kihívás. Jó eséllyel én sem fogok már túl sokáig turnézni. Abba akartam hagyni, amikor 50 lettem. Hogy kicsit pihenhessem a testem, és otthon legyek, közel a gyerekeimhez. Meg vannak más dolgok is, amik érdekelnek. Szeretnék könyveket, forgatókönyveket írni. Otthon dolgoznék ezeken, és mellékesben albumokat csinálnék.

Önéletrajzot írnál vagy szépirodalmat?

Könyvet nyilván a karrieremről. Van pár sztorim, amit elmesélnék. És van pár forgatókönyvötletem játékfilmekhez is, amiknek nincs köze a zenéhez. Csupa olyan alkotói kaland, amihez nem kell turnéznom az év kibaszott felében. (nevet)

Volt olyan időszakod, amikor nem értékelted, hogy turnézhatsz?

A szabadságom nagyon fontos számomra, és egyáltalán nem veszem magától értetődőnek. Az életmódom abból fakad, hogy élek a szabadságommal. Ha nem akarnék turnézni, nem turnéznék. Azért lépek fel élőben, mert szeretek, és elfogadom, ami ezzel jár. És persze van, amit nehéz, és nagy szívás elfogadni, de még egy szörnyű turnénapon is tudom a szívem mélyén, hogy szerencsés vagyok, és hálás, hogy utazhatok a világban és megoszthatom a zenémet emberekkel, akik szeretik azt. Ez tényleg egy ajándék.

Itt ülünk egy hajón a Dunán, úgyhogy muszáj megkérdeznem: kaliforniai srácként miért Duna Recordsnak nevezted el a kiadódat?

1995-ben egy étteremben dolgoztam a sivatagban – Mario Lalli családjának az éttermében –, és mindig elbringáztam egy lakónegyed előtt munkába menet, amire az volt felírva a falra, hogy Duna. Egyszerűen megtetszett ez a szó: jól nézett ki és jól is hangzott. Akkor még nem tudtam, hogy dűnét jelent olaszul, de eltettem kiadónévnek későbbre.

Építkezéseken is dolgoztál akkoriban. Hogyan élted meg, hogy egyrészről kultarc lettél a Kyuss és a Fu Manchu révén, másrészt pedig ilyen melókat kellett csinálnod két turné között?

Ezen nem gondolkodtam sokat, mert valamit dolgoznom kellett, hogy megéljek. A Kyussban nem kerestem semmi pénzt. Egyszer kaptam 16 dollárt egy New York-i koncertért, de ennyi. Évekkel később kaptam csak pénzt a jogdíjakból.

Mert amíg futott a Kyuss, mindent visszaforgattatok a zenekarba?

Igen. A lemezkiadók belénk fektettek, amit nyilván vissza akartak kapni, mi pedig nevet akartunk szerezni magunknak, és voltak költségeink. A Fu Manchuban is 2-3 évig doboltam, mire elkezdtem pénzt keresni vele. Úgyhogy mindig is voltak melóim a zenélés mellett. Ami nehéz volt benne, hogy olyan melót kellett találni, amiből elengedtek turnézni. Szóval általában építkezéseken dolgoztam, illetve a barátom családjának éttermében, akik értették, mit csinálok. Ez volt az életem: melóztam, aztán ha eljött az idő, mentem rockolni. Amikor a Kyuss-szal elmentünk turnézni Metallicával, az előző héten még egy építkezésen dolgoztam.

Az azért elég nagy ugrás lehetett: építkezésről arénákba.

Az volt, de fiatal voltam, belefért. Akkoriban a Metallica jelentette a metálsiker csúcsát, és egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Azt gondoltam, ha a sok turnézásnak és lemezkészítésnek ez a jutalma, akkor én nem akarom ezt. Nem akarok arénákban tízezer embernek játszani, és színházat csinálni egy koncertből. Azt láttam a Metallicán, hogy nem szabadok. Inkább olyan volt a koncertjük, mint egy előre megírt Broadway-darab. Én arra vágytam, hogy bárhova mehessek, és ott lépjek fel, ahol akarok, és közelebb legyek a közönséghez. Ezért csinálom azt, amit.

1999-ben hoztad ki az első szólólemezedet, a Jalamantát, amin mindenen te játszottál. Azt mondtad, hogy ez volt a legfelszabadítóbb pillanat az életedben, mert a sivatagi rock után egy csomó más fontos hatásodnak is teret engedhettél a bluestól a jazzen át a roots reggae-ig. Azt is mondtad, hogy mielőtt a Jalamantával elkezdődött volna a szólókarriered, nem tekintettél magadra profi zenészként – pedig olyan zenekarokban doboltál, mint a Kyuss vagy a Fu Manchu.

Fiatalon az volt az elképzelésem, hogy profi zenész az, aki ezt tanulta, tud kottát olvasni, és el tud játszani bármit, amit elé raknak. Én viszont a punk-rock közegből jöttem, nem motivált a zenei karrier, se a pénz vagy a hírnév – ezek közül egyikkel se törődtem. Csak zenélni akartam, mert ez egy felszabadulás volt számomra: öngyógyítás és önfelfedezés. Imádtam deszkázni, de abbahagytam, hogy zenéljek. Úgy közelítettem a zenéléshez is, mint a deszkázáshoz: ez volt az, amin keresztül kifejeztem önmagamat. És ahogy folyamatosan csináltam, lassan ez vált a munkámmá. A Jalamanta után azt éreztem, hogy most már talán elég jó vagyok ahhoz, hogy profi zenésznek tekintsenek, és megfizessenek érte. Nem tanultam meg zenélni, nem szereztem profi melót, hanem perspektívát váltottam. Így indult el a szólókarrierem.

Sokan dobosként ismertek meg, de szólóban énekes-gitárossá, frontemberré léptél elő. Azt lehet tudni, hogy autodidakta módon, Ramones-lemezekről tanultál meg gitározni (és dobolni is), de hogyan kezdtél el énekelni? Muszájból, vagy érdekelt ez is?

Az, hogy énekes lettem, csak egy logikus következménye volt annak, hogy zenész lettem. Nem terveztem, hogy szólókarrierem lesz, se azt, hogy gitáros leszek, azt pedig végképp nem, hogy énekes leszek. De azáltal, hogy hódoltam a szenvedélyemnek, és felfedeztem, mit jelent kreatívnak lenni, ez is bejött a képbe. Lemezt készíteni olyan, mint felépíteni egy házat: felkapod hozzá azokat az eszközöket, amikre szükséged van. Ezt csináltam én is: dobolni tudok, az ment simán, aztán felkaptam a gitárt, jó, de még énekelni is kéne. És akkor elkezdtem. Ha elég sokáig állsz fejen a sarokban, egy idő után jó leszel benne. Így voltam én is az énekléssel. (nevet)

Nagyon karakteres a hangod, de nem ad neked nagy játszóteret. Nehéz így új dallamokat, énektémákat kitalálni?

Pont annyi zenei tehetséggel áldott meg a sors, hogy ki tudjam fejezni, amit ki akarok. Nem vagyok egy technikás dobos, de el tudom játszani, amit szeretnék. Nem vagyok virtuóz gitáros, nagyon zsigeri és nyers a játékstílusom, de ki tudom hozni belőle, amit szeretnék. Ugyanez a helyzet az énekléssel is: elég spéci hangom van, és nem tudok varázsütésre bármit kisajtolni belőle, ezt el kellett fogadnom, de ebből is kihozom, amit szeretnék. Nem vágyok semmi többre.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy engem a punk-rock inspirált arra, hogy elkezdjek zenélni. Gyerekként nem a 80-as évek népszerű heavy metal bandáit hallgattam, amiknek voltak fasza számai, de nem szólítottak meg, mert nem érdekelt a hangszeres virtuozitás, vagy az, hogy nagy showman legyek. Inkább olyan vagyok, mint egy öreg blues arc. Őket nem érdekli, hogy felvágjanak. Csak az, hogy mennyire autentikusan tudják kifejezni az érzéseiket.

Nagyon könnyen írsz zenét, szinte minden évben kiadsz egy lemezt, és nem is ülsz rajtuk sokat. A Tres Días például arról kapta a címét, hogy 3 nap alatt összeraktad. Volt olyan dalod, lemezed, amivel mégis sokat szöszöltél? Vagy nem hiszel abban, hogy attól jobb lenne?

Mindenkinek megvan a maga munkamódszere, nem is akarom leszólni másét. Én mindenféle zenét szeretek, jazzt és bluest hallgatok a legtöbbet, de elsősorban rockzenét játszom. És rockzenét írni nem tarthat sokáig. Olyan, mintha tésztát főznél. Ha sok időbe telik, valószínűleg elbasztad. Túlfőzted, teljesen feleslegesen.

Amivel megfogott a punk-rock, és ami miatt én is zenész lettem, az a sürgősség. A heavy metalban, amivel amúgy nincs semmi bajom, de a kontraszt kedvéért mondom, mert ez a két stílus volt a gyerekkoromban a két szélsőséges műfaj, szóval a heavy metalban össze kell szedned magad, a zenének faszán kell szólnia, és jól meg kell producálni. Van benne egy szórakoztatási faktor, ami engem hidegen hagyott. A punk-rockban az volt, hogy annyira fel vagyunk spannolva, annyira el akarunk mondani valamit most azonnal, hogy nem tudjuk megvárni, amíg jók leszünk a hangszereinken. Egyszerűen muszáj csinálnunk – és ezt imádtam. Erről szól a rock and roll is. Azokat a zseniális rocklemezeket Elvistől Fats Dominón át Jerry Lee Lewisig napok alatt vették fel. Két nap alatt. A hardcore/punk lemezeket pedig, amiken felnőttem, fél nap alatt. A Fu Manchu- és Kyuss-albumokkal kész voltunk tíz nap alatt. Nem szabad sokáig tartania, mert ha igen, akkor valami mást csinálsz. Nincs azzal semmi baj, csak az nem rock and roll.

Sokszor dolgoztál már együtt Mario Lallival, aki most a basszusgitárosod lett a Brant Bjork Trioban. Róla azt mondtad, hogy egyfajta bátyád és mentorod volt, akit gyerekként mitizáltál, istenítettél. Miért?

Gyerekként a sivatag közepén laktunk, egy kis városban, Palm Desertben. Volt egy idősebb barátom, aki dobolt – ő mutatta meg nekem a punk zenéket. Mindig néztem, ahogy próbálnak, és eldobtam az agyam. Egyszer megkérdeztem a srácot, hogy vannak-e más punk bandák a sivatagban, mire mondta, hogy hát hogyne, Mario Lalli a punk rock keresztapja errefelé – és ez ’83-ban volt! Tízéves voltam, és rögtön mitizálni kezdtem ezt a csávót. Hallani akartam a zenéjét, megtudni, ki is ő.

Nemrég megnéztem az új Led Zeppelin-doksit, ami tök jó egyébként, és Robert Plant mesélte, hogy beleszeretett a bluesba, aztán felfedezte, hogy a szülővárosában van egy baromi jó bluesbanda. Ugyanez történt velem is. Beleszerettem a punk-rockba, és felfedeztem, hogy vannak punk bandák a sivatagban, és Mario Lalli az egyik fő motorja a színtérnek, amihez én is csatlakozni akartam.

Mario Lalli az A38-on. Fotó Oláh Péter.

Milyen volt Lalli zenekarát, a desert rock atyjának tartott Yawning Mant látni a ’80-as években?

Varázslatos! Az első zenekarom, a Today első koncertjét egy borzasztóan szar nightclubban adta Palm Springsben, ahol az Across the River előtt játszottunk volna, ami Mario Lalli legendás bandája volt a Yawning Man előtt. De pont akkor oszlottak fel, és már alakult az új bandájuk. Az átmeneti zenekarukat Inglenooknak hívták, és akkor láttam először Mario Lallit játszani, és úgy voltam, hogy istenem, ez annyira király! A fiatalabb unokatesója, Larry Lalli – akivel az étteremben dolgoztam – jó barátja volt a zenekarom, a Today gitárosának, Ted Reednek, és elkezdtünk koncertezni a Today-jel és a Lallikkal. Volt egy koncertünk Indioban, Palm Desert egyik szomszédos városában, ahol bevettek még egy gitárost, Gary Arce-t, és megváltoztatták a nevüket Yawning Manre. Szóval én is felléptem azon a bulin, ami a Yawning Man első hivatalos koncertje volt. És kurva jók voltak. A Yawning Man eredeti felállása, amit a 80-as években mindig megnéztem a sivatagban, a legjobb zenekar volt, amit valaha láttam.

Miért?

Mert ők voltak az első zenekar, amely teljesen eggyé vált a sivataggal. Feladtak minden kreatív ambíciót azon kívül, ami a közvetlen környezetükből jött. Plusz, a Yawning Man a különcök elképesztő bandája volt. Olyan srácok, akikről nem gondolnád, hogy együtt játszanak, olyan hangszerleosztásban, amiről szintén nem gondoltad volna, hogy működni fog. Annyira nem stimmelt, hogy már jó volt.

A Kyuss-szal is az volt a célotok, hogy eggyé váljatok a sivataggal?

Igen. Az volt a célom, hogy a Kyusst átalakítsam egy sivatagi zenekarrá. Nem az, hogy úgy szóljunk, mint a Yawning Man, ami egy teljesen más hangzású banda volt, mint a Kyuss, hanem hogy mi is merítsünk a zenéhez és a környezetükhöz fűződő viszonyukból. (A Yawning Man hosszú, sokórás, meditatív, elszállós desert rockos koncerteket játszott a legendás generátor partikon – a szerk.) Ez egy feladás volt, de egyfajta szabadság is. Nehéz jól megfogalmazni. Amikor a Yawning Mant láttad, érezted, hogy mindent leszarnak, csak játszanak órákon át a sivatag közepén. Nekünk is erre volt szükségünk: feladni minden külső behatást, hogy csakis azok lehessünk, ami jön belőlünk.

Brant Bjork és Mario Lalli az A38-on. Fotó Oláh Péter.

Milyen most a triódban Marióval játszani?

Nagyszerű. Az egész valahogy magától értetődő. Számítottam rá, hogy egyszer együtt fogunk játszani. Együtt nőttünk fel, ugyanabból a városból és ugyanarról a színtérről jöttünk, és most már elég jó vagyok ahhoz, hogy vele játsszak. (mosolyog)

Ami érdekes, hogy Mario mindig is gitáros volt. Gitározott az olyan hardcore/punk bandáiban, mint a Dad Issue, a Six Feet Under, vagy az Across the River, és volt egy marha jó bassszusgitárosa az Across the Riverben, Scott Reeder, aki később a Kyussban is játszott. Amikor az Across the River feloszlott, Mario elvesztette a basszusgitárosát, és utána – és ez az a szellemiség, amiről a Yawning Man kapcsán beszéltem – szólt Larrynek, aki előtte sosem gitározott, hogy gitározzon, ő pedig elkezdett basszusgitározni, hogy átvegye Scott Reeder helyét. Alfredo Hernández maradt a dobosuk, aki szintén bekerült a Kyussba, miután én kiléptem. Szóval egy családi ügy volt az egész. Mario az Inglenookban, aztán a Yawning Manban kezdett el basszusozni, és nekem máig megvan az a fretless basszusgitár, amin akkoriban játszott. Gitáron is nagyszerű volt, de basszusgitáron valami egészen különleges. Hogy ezt a váltást meglépte, kvázi kötelességből, hogy aztán így játsszon, az bámulatos.

interjú: Soós Tamás
koncertfotók: Oláh Péter / A38
nyitókép: Sam Grant