„Ezen a lemezen túl jól sikerült minden” – Sexepil-interjú

Augusztus 1-én a Fekete Zaj Fesztiválon újra összeáll egy koncertre a Sexepil, és a Sugar For The Soult rögzítő felállásban játssza el az idén 30 éves, legendás albumát. Vangel Tibor dobos és Kocsis Tamás gitáros elmesélte, hogyan készítették el a holland Mick Ness-szel felálló Sexepil csúcslemezét, milyen volt a Sugarcubesszal turnézni a kilencvenes években, és miért nem lettek végül világsztárok. Ez a cikk a Recorder magazin 126. számában megjelent interjú bővített változata.

Hiányzott már a Sexepil? Jó pár éve nem játszottatok együtt, pláne nem ebben a felállásban.

Vangel Tibor: Hogyne. Ez egy nagyon fontos album az életünkben. Már a 25. évfordulón is felmerült, hogy kéne csinálni egy-két koncertet régi felállásban, de Mick (Ness, a Sexepil énekese) és Viktor (László Viktor, a Sexepil basszusgitárosa) is nemet mondott akkor az ötletre.

Kocsis Tamás: Mick akkor még nagyon benne volt a saját zenekara, a Stakbabber ügyeiben, és a feleségével közös tévés produkciós cégével is busy volt, most viszont beleállt a dologba.

Sexepil-koncert a New York-i CBGB's klubban 1994-ben

Hogyan lett anno holland énekese a Sexepilnek?

VT: Még Hegyi Zolival (a Sexepil első énekesével – a szerk.) volt két nagy koncertünk Kijevben, ahol fellépett velünk egy holland zenekar, a Plastic Dolls is. Ők mondták, hogy van ez a srác, akinek épp nincs zenekara, és amikor egy-két év múlva Zoli már nem volt benne a Sexepilben, megkerestük Micket. Neki addigra több szólólemeze is megjelent, mi meg elájultunk a hangjától, ami Bowie-ra és a Bauhaus énekesére (Peter Murphy – a szerk.) hasonlított. Pillanatok alatt egy hullámhosszra kerültünk. Amikor Mick megjött, próbáltunk egyet a kispesti munkásotthonban, és másnap már fel is léptünk a ’89-es HungaroCarrot Fesztiválon a Pecsában. Abban az évben már turnéztunk a poszt-szovjet államokban, és megjelent a …bi… című koncertkazettánk, amit mai füllel nem adnék ki, mert nem szól valami jól.

KT: Emlékszem, az a kijevi koncert Hegyi Zolival egy 12 ezres stadionban volt, ahol a rendőrök körbevették a közönséget, akik a koncert vége felé már meg voltak őrülve, és a Plastic Dollsszal közös számunk alatt áttörték a kordont, felrohantak a színpadra, és hatalmas happening lett a Real Good Time Together című Lou Reed-feldolgozásunkból.

VT: A Plastic Dolls és a Sexepil is tök ismeretlen zenekarnak számított arrafelé, de annyira ki volt éhezve a közönség bármilyen zenére, ami nyugatról jött, hogy délután kettőkor és este hétkor is egy totál teltházas koncertünk volt abban a sportcsarnokban.

A Hegyi Zolival felálló Sexepil poszt-punkos, új hullámos zenéje után Mickkel jóval elborult, alternatív, grunge-os rockzenét játszottatok, amibe simán belefért a rappelés, a samplerek és az elektronika is. Mennyiben volt Mick hatása, hogy változott a zenétek a ’80-as évekhez képest, és mennyiben tükrözte azt, hogy ti is más zenéket hallgattatok?

KT: A mi zenénk mindig is az angolszász punk alapokon nyugodott. Ezért is passzoltunk össze Mickkel, mert hasonló dolgokat gondoltunk a rockzenéről. Nem is igazán beszélgettünk zenekarokról.

VT: Voltak közös nevezők, mint Bowie és a Bauhaus, de mindannyian sokféle zenét hallgattunk. Mick kedvence akkoriban a Pop Group volt, amiről mi nem is hallottunk addig, de soha nem merült fel, hogy csináljunk olyat, mint az x vagy az y.

Mickkel tudatosan készültetek a nemzetközi karrierre? Már az első közös lemezeteket, a Love Jealousy Hate-et is a német Polygram leányvállalata, a Nature adta ki.

VT: Nem volt tudatos, de ha már angolul énekelt a Mick, érdemes volt megpróbálni. Ebben hatalmas szerepe volt a menedzsmentnek. György Péter anno a 2. Műsor és a Nyugati pályaudvar nevű zenekarokat menedzselte, és baromira irigyeltük őket, mert Párizsba meg Svájcba jártak turnézni, ezért megkerestük mi is Pétert, aki a Petőfi Csarnokban dolgozott koncertszervezőként és nagyon jó kapcsolatai voltak. Később hozzá csatlakozott Márkus Róbert, aki Amerikában született, de eljött Magyarországra dolgozni, és azóta olyan sokra vitte, hogy jelenleg ő az WME Agency igazgatója, akik az összes nagy zenekart menedzselik a Nine Inch Nailstől a Toolig.

Amikor kész lett a Love Jealousy Hate, György Péter elküldte jó pár kiadónak, és a Nature hihetetlenül hamar válaszolt, hogy kiadnák. A Nature intézte el azt is, hogy a Sugarcubesszal turnézzunk, akik nagy sztárok voltak akkoriban, és szintén ennél a kiadónál voltak, és amikor mentünk Európában, minden lemezboltban ott állt a kis CD-nk. Az jó érzés volt.

KT: A turné is életre szóló élmény volt.

VT: Ültünk a Petőfi Csarnokban, és Németországból küldtek értünk egy óriási turnébuszt, amilyet még soha nem láttunk.

Mennyiben volt kultúrsokk akkor nektek nightlinerrel és külföldi sztárzenekarral turnézni Európában?

VT: Teljesen természetesnek vettük, hogy a Sugarcubes tagjaival Brüsszelben egy kocsmában dumcsizunk. Inkább az volt a kultúrsokk, amikor visszajöttünk, és Balassagyarmaton harminc ember várt minket a koncerten.

KT: Frenetikus élmény volt megtapasztalni, hogy milyen profi körülmények között turnézni, amikor mindenki teszi a dolgát, neked pedig csak oda kell állnod játszani. Azt sem éreztették velünk, hogy egy nevenincs előzenekar lennénk, hanem korrekten megcsinálták, amit kértünk. Magyarországon akkor a klubok technikai színvonala és a hangosítás messze nem volt olyan szinten, mint Nyugat-Európában, de ezen a turnén végre úgy szóltunk, ahogy szerettünk volna. Volt rá példa itthon is, de a rockzene akkoriban kezdett meghalni vidéken, mert mindenki diszkóba akart menni, és sokszor nem túl jó körülmények között kellett játszani 30-40-50 embernek.

Björkről mi volt a benyomásotok?

VT: Ő volt az egyetlen, aki nem vegyült el a bulik után. Csak az utolsó koncert után, a turnétemetésre jött elő. Akkor sikerült egy közös képet csinálni, de odáig nem nagyon láttuk, csak a színpadon. Minden koncertjüket megnéztünk. Nagyon jó kis zenekar voltak, sajnálom, hogy feloszlottak.

A Sexepil és a Sugarcubes tagjai az 1992-es európai turnén

1993-ban kijött a második lemezetek Mickkel, az Against Nature, amiről az Eroding Europe klipjét már játszotta Paul King az MTV-n futó műsorában, a 120 Minutesben, ami talán a legfontosabb ízlésformáló műsor volt akkoriban, amiből rengeteg jó zenét lehetett megismerni. Hozzá hogyan jutottatok el?

VT: Ezt is György Péter intézte el, mi pedig nem kérdeztük meg tőle. Örültünk neki, hogy ott vagyunk az MTV-n, és ennyi elég is volt. De akkor nemcsak minket, hanem a Freshfabrikot, az Andersent és a Pablo Hunny-t is játszotta az MTV. Sőt, egyszer eljött Budapestre is a stáb, és csináltak interjúkat magyar zenekarokkal a Gellért-fürdőben.

Hogy álltatok neki a Sugar For The Soulnak?

VT: Akkoriban mindenképp kellett egy lemezkiadó, hogy bekerülj a vérkeringésbe, mert nem tudtad csak úgy felrakni a netre a zenéidet. A Nature-rel csak egy lemezre volt szerződésünk, és amúgy is csődbe mentek. A menedzsment briliáns munkáját kell itt is kiemelni, akiknek sikerült kiharcolni, hogy a Magneoton megfinanszírozza a lemez elkészítését, és hogy Madisonban keverjük meg, New Yorkban pedig (a Nirvana Nevermindján és a Smashing Pumpkins Mellon Collie-ján is dolgozó – a szerk.) Howie Weinberg maszterelje, utána pedig tudtunk egy egész világra szóló szerződést kötni a Warnerrel.

Hogyan találtatok rá Brian Andersonra, akivel Pesten felvettétek és a wisconsini Smart Studiosban megkevertétek a lemezt?

VT: Mindenképp a Smart Studiosban akartuk csinálni a lemezt, ahol a Nirvana, a Smashing Pumpkins, a Hole és a Soundgarden is dolgozott. Az volt a mesterterv, hogy a stúdió egyik tulaját, Butch Viget kérjük meg, hogy ő keverje a lemezt. Amikor felhívtuk a Smart Studiost, véletlenül Brian Anderson vette fel, és mondta, hogy Butch Vig nem ér rá, de neki baromira lenne kedve dolgozni ezen. Mi pedig örültünk, mert akkori füllel baromira tetszett, ahogy az ottani lemezek szóltak, meg hát jól mutat a lemezborítón, ha az van ráírva, hogy Smart Studios. Ami azóta sajnos már nem létezik, mert elmosta egy árvíz, és az összes híres grunge-lemez mesterszalagja megsemmisült, amit ott tároltak az alagsorban. Amúgy akkoriban alakult a Garbage, amikor kint voltunk a stúdióban, és a szomszédos teremben az első lemezükön dolgoztak a fiúk Shirley Manson és Butch Vig nélkül.

Tamás gitárját kölcsön is kérte Steve Marker, a Garbage gitárosa.

KT: Egyszer a kezébe vette, és megtetszett neki, mi pedig elmeséltük, hogy a szegedi ládagyár hangszerkészítő üzemének a terméke. Négy-öt évig készítettek ott akusztikus vonós és pengetős hangszereket, és egy-két évig jazzgitárokat is gyártottak – ez az egyik darab belőle. Steve megkérdezte, hogy használhatná-e a gitárt a lemezen, és ha jól tudom, fel is vettek vele egy sávot valamelyik számhoz.

Fantasztikus volt egyébként az a stúdió, elképesztő volt ott dolgozni, bár utólag azt gondolom, hogy a gitárok kicsit túl lettek tolva a lemezen. Csinálhattuk volna úgy is, hogy nem emelkednek ki ennyire a gitárok, de akkor így tűnt jónak.

VT: Kicsit elnyomja a lábdobot.

KT: Elnyom mindent. Az éneket időnként alig lehet hallani. Volt külön erősítőszoba, és a brutálisan erős, 200 W-os Marshall-fejemen, amit annak idején a Magyar Rádió rendelt a Marshall cégtől a 60-as, 70-es években, vonalzóval feltoltunk mindent 10-esre. Hangerőt, hangszíneket, mindent. Ha bent lettem volna, én is megőrültem volna, másrészt szétgerjedt volna az a gitár, mert vékony, faragott fenyőből, fedlapos testtel készült az egész, de így lehetett küldeni, és szó szerint kihoztuk belőle a maximumot.

A keverésbe mennyire folytatok bele?

VT: Mi James Bondot néztünk folyton, meg a Ren és Stimpy című beteg rajzfilmet, Brian Anderson pedig csinált egy változatot, és ha szólt, meghallgattuk, elmondtuk a véleményünket, aztán csinált még egyet. Nem álltunk mögötte és nem tekergettük a gombokat, hanem hagytuk, hadd dolgozzon.

A Sugar For The Soulra mondják, hogy ez a grunge-lemezetek. Mennyire hatott rátok, amit azokban az években Amerikában hallottatok?

VT: A seattle-i bandák közül a Nirvanát én soha nem favorizáltam annyira, mint mondjuk a Soundgardent, mert az bonyolultabb, agyasabb zene. De ’95-ben nem is annyira a grunge hatott ránk, mint inkább a Nine Inch Nails The Downward Spiralja, ami abban az évben jelent meg. Azt hallgattunk sokat, meg Faith No More-t és Soundgardent.

Mit szólt a Warner a lemezhez, amikor leadtátok?

VT: Kint volt velünk egy úriember a Warnertől, Lakatos Gábor – Borlai Gergő édesapja –, akivel nagyon jóban voltunk, és ő is rábólintott a lemezre. Ő azt mondta – amivel én is egyetértettem –, hogy az India Song a legnagyobb sláger a lemezen. Nekem az minden idők kedvenc Sexepil-száma.

KT: Nekem is. Az az egyik legjobb számunk. Az más kérdés, hogy mi a sláger.

VT: A Jerusalemet a Kovács Péter választotta, aki a klipet rendezte. Nyilvánvaló, hogy az egy slágeresebb dal, jobb single-alapanyag. Annak a klipnek is az MTV-n volt a világpremierje.

A Sugar For the Soul idején minden cikkben szóba került, hogy magyar világsztárok lesztek. Ti ezt mennyire hittétek el?

VT: Örültünk, hogy ezt írták, és valahol ott motoszkált bennünk, hogy vannak esélyek, de azért az ember mégiscsak tudja, hogy ilyen zenével, Magyarországról elég kicsi a valószínűsége, hogy igazi világsztár lesz.

KT: Látszott, hogy el lehet jutni egy bizonyos szintig, de Nyugat-Európában és Amerikában rengeteg olyan zenekar volt, mint a Sexepil, az óriási merítésből pedig miért pont egy magyar zenekart sztároljanak? Nem voltunk annyira különlegesek, hogy sztárok lehettünk volna. De mi nem is számítottunk rá, hogy azok leszünk.

„Nekünk ez a popzene” – tíz évvel ezelőtt interjúnk Vangel Tiborral

Mondtátok, hogy nagyon fontos lemez volt az életetekben a Sugar For The Soul. Miért?

VT: Mert benne van minden, ami ötünkben a legjobb volt. Kihoztuk magunkból a maximumot minden téren.

KT: Ez a csúcsa a Mickkel közös korszakunknak. Volt egy fejlődési szakasz, és erre a lemezre minden összejött. Szerintem ez egy korszakos lemez. Mai füllel hallgatva is vannak benne olyan finomságok, amik miatt szerénytelenség nélkül nagyon jó az egész. Mint például az a korábban egyszer sem hallható kis riff az I Love You Like No Other végén. Vannak agyasabb, meghökkentő megoldások, amiktől én nagyon élvezem ezeket a számokat játszani.

VT: Ezek nekünk fontosak, de a lemez eladhatóságát és befogadhatóságát nem biztos, hogy segítették.

Hogyan teljesített a lemez?

VT: Mint az összes többi: ebből a lemezünkből sem fogyott el több millió.

KT: Nem is azért készült, hogy nagyon populáris anyag legyen. Mi olyasmit csináltunk szerintem, ami nem a laikusabb közönségnek, hanem a zenéhez értő füleknek értékelhető jobban talán.

A Sugar For The Soul után volt a Warnerrel még egy lemezre opciós szerződésetek, ami félig el is készült, de aztán inkább szétmentetek. Miért torpant meg a Sexepil a siker kapujában, amikor zeneileg is épp összeértetek?

VT: Lehet, pont az volt a baj, hogy ezen a lemezen túl jól sikerült minden, és nem tudtunk már továbblépni. Elkezdtünk csinálni egy akusztikus lemezt, amin voltak jó ötletek, de nem akart összeállni albummá. Mivel a Sugar For The Soul egy iszonyú bika lemez volt, amin minden szólt, mint az állat, kicsit letisztultabb dolgot akartunk csinálni, de egy-két szép számot – például a 2017-es The Acoustic Sessionsre felkerült Disillusiont – leszámítva összességében nem jött össze. Az is bezavart, hogy én akkor költöztem ki Walesbe, és egyszerűen elhalt a Sexepil. De nem volt véres összeveszés, mert utána 2001-ben játszottunk a Szigeten, és az is egy kurva jó koncert volt.

Van, amit másképp csinálnátok utólag?

VT: Tök jó, hogy volt három inkarnációja ennek a zenekarnak, és mindegyiknek megvannak a rajongói, sőt, olyan is van, amelyik mindhármat szerette – én is ilyen vagyok. Örülök, hogy mindig azt csináltuk, amit az adott felállásban éppen jónak gondoltunk. Ez egy szélmalomharc, de ez a legjobb az egészben: harcolni a lehetetlennel. Ez egy romantikus-öngyilkos hozzáállás.

A Sexepil a teljes Sugar For The Soult eljátssza a Fekete Zajon

KT: Soha nem állítottunk fel stratégiákat, nem terveztünk el különösebben semmit, hanem a pillanatnak éltünk. Minden korszaknak voltak jó pillanatai, amikért érdemes volt csinálni.

interjú: Soós Tamás