Alternatívnak túlságosan fülbemászó, mainstreamnek túl diszruptív: nem csoda, hogy alaposan átformálta a női énekes-dalszerzőkről alkotott képünket, ezért ma relevánsabbnak tűnik, mint valaha. Július 21-én, harminc évvel a korszakos Jagged Little Pill megjelenése után ad koncertet a Budapest Parkban Alanis Morissette. Ez az írás először a Recorder magazin 124. számában jelent meg.
Akkor robbant be a köztudatba, amikor javában zajlott a mainstream újrafelosztása: a nyolcvanas évek éjfekete prizmán átszűrt ezer árnyalatú csillogása után az örökké éhes popzenei fősodor a marginalizált csoportok, rétegízlések zenéi felé fordult, hogy bekebelezze és rekombinálja ezeket. A hiphop, a grunge, az alterrock, a techno, meg a nagyvonalúan világzenének becézett kulturális lenyúlás az 1990-es évek eleje-közepén került terítékre, hogy aztán a sarkok lekerekítésével, a nyers indulatok és ambivalens érzelmek alapos tompításával eladhatóak legyenek a nyers indulatoktól, ambivalens érzelmektől vélhetően irtózó szélesebb közönségnek is. Ez a közönség azonban nem volt felkészülve Alanis Nadine Morissette-re. Ahogyan a mainstream popkultúra sem.
Ma már nem szokás rá emlékezni, de Alanis kezdeti szárnypróbálgatásait alapvetően a glitter, glamúr és dance jellemezte – a Debbie Gibson, Paula Abdul és Madonna által kijelöl kerékvágásban. A felszínt megkapargatva azonban hamar felsejlik a kommercializált máz alatt a komplexitás, a vallomásosság, az intenzív útkeresés, amivel néhány évvel később majd felforgatja a pop-rock status quot.
Ennek a szubverziónak a kulcsa pedig a megélt és kifejezett düh. Az érzelmi palettán az az árnyalat, amit különösen egy, a szórakoztatóiparban tevékeny nőnek ildomos inkább elfojtani; avagy a szórakoztatóipar éppen attól szórakoztató, hogy gondosan megtervezett, egyszerűen értelmezhető és precízen adagolt interakcióknak teszi ki a fogyasztóját, ebben a viszonyban pedig az előadó, ha nő, tudja, hol a helye.
Ezen a kontextuson belül egy nő haragja lehet szexualizált vagy karikatúraszerűen elrajzolt, esetleg szoftosan provokatív. Ezt a doktrínát a kilencvenes évek elejére ugyan kikezdik az alternatív műfajok felől érkező előadók, mint Tori Amos, PJ Harvey vagy Patti Smith, de ezeket az éveket még mindig Madonna glóriájának földöntúli fénye festi meg. Mert Madonna csak egy van: kizárólag ő képes arra, hogy minden műfajnak, minden perszónának úgy legyen médiuma, hogy közben a maga képére is formálja azt, majd skrupulusok nélkül áruba bocsássa a saját magáról alkotott csaknem szakrális illúziót. Ebbe az illúzióba belefér a performatív dac, de az ő nyomdokaiba nem lehet szegődni.
Az első két albuma farvizén ekkor már Los Angeles-ben kallódó Alanis Morissette tudja ezt, de egy új út kézzelfogható valósága csak akkor kezd körvonalazódni számára, amikor megismeri Glen Ballard producert: ő látja meg a szalonképtelennek és ezért cenzúrázandónak tekintett élmények és érzések kataklizmikus erejét, és azt is, hogy Alanist alkotói eszközei tökéletesen alkalmassá teszik arra, hogy elhordozza és vallomásos dalaival tolmácsolja ezeket.
2025-ben már senki nem lepődik meg azon, hogy egy női előadó erősen dolgozik az önéletrajzi memóriájából, a naplóit vagy asszociatív jegyzeteit, esetleg terápiás aha-élményeit szövi bele a dalaiba. 2025-ben a nehéz érzések feldolgozása, a merengés kulcsélményeken, testi-lelki határátlépéseken vagy az önterápia kísérletei érvényes és bevett alkotói stratégiák. De 1995-ben, amikor a Jagged Little Pill megjelent, a mainstreamben mindez egyszerre volt merész, szívszorítóan újszerű és mélyen megosztó.
2000-es keltezésű internetes fórumbeszélgetéseket olvasok, hogy tudatosítsam, nem, nem emlékszem rosszul, elképesztő gyűlöletet és ellenállást tudott generálni, amikor Morissette fogadtatása jött szóba. Az akkoriban még erősen férfiak által dominált digitális térben kézzelfogható volt az értetlenség, hogy egy énekesnő abból épít karriert, hogy folyamatosan panaszkodik, pedig csak az a baja, hogy úgy néz ki, mint egy vidéki általános iskolai tanárnő. És vajon miért imádják mindezt a csajok?! Biztosan csak azért, mert eleve rossz az ízlésük. Csak azt kéne hallgatniuk, amire a művelt és kifinomult faszik már rámondták az áment, és akkor minden rendben lenne!
Csakhogy az adult contemporary és mainstream pop felől érkezőknek egyszerűen revelatív volt, hogy egy stadionokat megzengető mezzoszoprán hang az öncenzúra béklyóját lerázva vet számot a haraggal, gyásszal, bűntudattal, vágyakozással – sokszor egyetlen dalon belül egyszerre mindezzel. Alanis Morissette ezáltal bebizonyította, hogy az ultraspecifikus és személyes tapasztalat lehet univerzálisan kelendő, hát még ha a gyógyulás spirituális perspektíváját is képes felmutatni. Ahogy később fogalmazott: „Nem csak dühös voltam. Mélyen megbántott, összezavart, és egyben megvilágosodott is.”
Alanis Morissette dalszövegeiben ugyanis hangsúlyos a spirituális keresés: egyre mélyebbre ás az éntudat, a határhúzás, az önismeret és az öngyógyítás témáiban. Korai sikerei után pszichoterápiába kezdett, majd később tanulmányozta a buddhizmust, a szomatikus terápiát és Ken Wilber integrálpszichológiáját is. Ezek a hatások jól kitapinthatók például a Supposed Former Infatuation Junkie vagy a Flavors of Entanglement lemezeken, ahol a személyes fájdalom már megértéssé és megbékéléssé alakul.
Ez a a művészi gesztus Avril Lavigne-től Gracie Abramsig egy egész generációra hatott felszabadítóan – gondoljunk csak például Florence Welch-re, Mitskire vagy Phoebe Bridgersre, akik szintén belső válságaikból építenek művészetet. Vagy tekintsünk Olivia Rodrigo és Billie Eilish munkáira, arra, ahogyan az érzelmi performativitást elvetve, a dühöt és frusztrációt normalizálva élik meg. Alanis tört utat számukra: megmutatta, hogy a „megküzdés” nem csak személyes szükségszerűség, hanem lehetséges esztétikai választás.
Mindez pedig lefordítható a zeneiparban hasznosítható, autenticitáson alapuló túlélési stratégiára is: Morissette ugyanis az ipar elavult struktúráit kritizálva megmutatta azt is, hogy az alternatív és a mainstream metszetében igenis kiküzdhető a szabadság és integritás – ez teszi őt ma is relevánssá. Nemcsak mint énekes-dalszerző, hanem mint kulturális hivatkozási pont is jelen van: a Broadway-musicalként újraértelmezett Jagged Little Pill (2019) már interszekcionális, queer- és traumafókuszú értelmezést ad az eredeti daloknak.
Alanis Morissette munkássága segítette hozzá női előadók sokaságát, hogy merjenek komplikáltak, hálátlanok, esendőek lenni, hogy a művészetük által merjenek betekintést engedni a spontánnak és karcosnak tetsző terápiás folyamataikba – és megmutatta, hogy az esendő emberi tapasztalatnak helye van a világ legnagyobb színpadain is.
Selmeczi Nóra
