A fehérorosz télből a pesti szaunába – Ilyen volt a Molchat Doma a Barba Negrában

Brutalista épületek helyett a dél-pesti dögmelegben is tökéletesen működött a Molchat Doma fagyos poszt-punkja. A fehéroroszok hagyták a fenébe a cipőbámulást, és inkább széttáncoltatták a közönséget.

A Molchat Doma kétségkívül a leghíresebb előadója az elmúlt években felfutott poszt-szovjet, poszt-punk újhullámnak, talán azért is, mert a fehérorosz trió zenéjénél archetipikusabb poszt-punkot kitalálni sem lehetne. A gitárok kórusosak, a szövegek oroszok, a dobgépek dohognak, a bariton pincemély, a borítóikat pedig ikonikus brutalista épületek díszítik. Az egészből rettentő töményen árad az ismerős, kelet-európai melankólia, amibe jólesik belemerülni, de parodizálni és mémesíteni is könnyű – valószínűleg ezért is lett a Molchat Domából a Covid alatt kisebbfajta TikTok-szenzáció.

Második lemezük, az Etazhi már a YouTube-on is jó (=több milliós) köröket futott a különböző tematikus poszt-punk és darkwave csatornák feltöltéseivel, de a nagyobb áttörést az hozta meg, amikor a járvány alatt unatkozó/elvágyódó tinik felfedezték maguknak a Sudnot és a poszt-szovjet nosztalgiát (meg hogy milyen jól lehet videót vágni a gyors dobgépekre), és tízezrével kezdtek videókat gyártani a Molchat Doma zenéjére. Ez a színtéren kiugró népszerűséget, ugyanakkor elég nagy fejfájást is hozott a belaruszoknak, akik ma már interjúk előtt kikötik, hogy nem lehet őket a Sudno TikTok-sikeréről kérdezni, mert a könyökükön jön ki a téma, és nem értenek egyet azzal, ahogyan ezek a videók romantizálják a volt szovjet blokk országainak életét.

Mondjuk a Boris Ryzhyi költő versét adaptáló Sudnóban tényleg van valami romantikus halálvágy, de a Molchat Doma jóval több egy orosz gothklisénél. Ha a sorok között is kell hozzá olvasni néha a Google-fordítóval, a zenéjüknek van egy erős politikai töltete, és nem csak a Ya ne kommunist, vagyis az Én nem vagyok kommunista c. dalukban: a 2020-as belarusz zavargások idején kiálltak a tüntetések mellett, amiket szétvert a Lukasenka-rezsim, és az áldozatok megsegítéséért összehozott válogatásalbumon is szerepeltek. Végül 2022-ben, az ukrajnai háború kirobbanása után tették át székhelyüket Los Angelesbe, és az ottani stúdiójukban vették fel tavalyi, stílustágító lemezüket, a Belaya Polosát, amelynek turnéjával június végén a Barba Negrába is eljutottak.

A Molchat Doma már többször is játszott Budapesten, de kisebb helyeken, az Auróra pincéjében vagy a Dürerben, és naivan azt hittem, a Barba Negrában is a kisteremben lépnek majd fel, de nem. A socialmédiás siker éreztette a hatását, a nagytermet, ha szellősen is, de nagyjából beterítette az a kétezer ember, akik szimpatikusan vegyes közönséget alkottak. Kifejezetten sok volt a fiatal goth, de amúgy jöttek kis- és nagygyerekes apukák, indie-arcok, kivarrt metálosok, öreg cure-osok és nagy raszták is. Látszott, hogy még egy ennyire underground műfajban is mennyit számít a TikTok és más platformok hatása, de az is, hogy a Molchat Domának az elmúlt években sikerült kilépnie a poszt-punk / coldwave skatulyából, és mindenféle stílusú embereket megszólítania, amiben az új lemezük jelentős szerepet játszott, amit a turnén szinte teljes egészében eljátszottak.

„A PERGŐHANGZÁSUK PÉLDÁUL ELKÉPESZTŐ” – ÍGY ÁRADOZOTT A TWIN TRIBES A MOLCHAT DOMÁRÓL

Ez pedig a koncert lendületét is megdobta: aki cipőbámulós poszt-punk merengésre számított, az már az elején kellemesen csalódhatott, amikor a fehéroroszok az előző két lemez lendületesebb dalaival megtáncoltatták a közönséget. A Belaya Polosa sokkal tágabbra nyitotta a Molchat Doma stílusát a klubbontó EBM-től (Ty Zhe Ne Znaesh Kto Ya) a broken beates triphopig (Chernye Tsvety), és a hatásokban is előreléptek legalább egy évtizedet, a Joy Divisiont, a korai Cure-t vagy a szovjet újhullám zenekarait (Kino, Tsentr) olyanokra cserélve, mint a Violator érás Depeche Mode, a Massive Attack, vagy az elmúlt évekből az Utro (Утро). „Dance, dance, dance” – kiabálta be az énekes Egor Shkutko a ráadásban, amikor olyan Etazhis slágereket játszottak egymás után, mint a Kletka, a Tancevat és a Sudno, és tulajdonképpen erről volt szó. Bár a közepe felé volt egy hosszabb, elborulós-befordulós rész, a Molchat Doma koncertje kifejezetten lendületes volt, és egy és háromnegyed óra alatt sem ült le.

Feltűnő volt az is, hogy a fehérorosz trió nem veszi teljesen komolyan magát, ami persze nem azt jelentette, hogy hülyéskedtek vagy ne érzelemmentes fapofával adták volna elő a melankolikus dalaikat, de Egor hullámzó tánca például imádnivalóan bolondos volt, és egy Monty Python-szkeccsbe is simán el tudtam volna képzelni, a térdzokni + zoknitartó + rövidgatya kombóról már nem is beszélve. A Molchat Domát simán el lehetne képzelni egy keserédes, megállazidős Aki Kaurismäki-film házi zenekarának, vagy akár a Sátántangó kocsmajelenetében, aminek a Tarr Béla-sztereotípiákkal ellentétben remek humora van, csak épp nem teszi ki azt a kirakatba, és a koncerten ez a finom önirónia érződött a zenekaron is.

A Molchat Domának mindig is inkább a live videóit hallgattam szívesebben, különösen az Etazhi borítóján szereplő szlovák Panorama Hotel előtt, a bokáig érő hóban felvett sessiont, és nem csak azért, mert ikonikussá vált az a kép és szinte egybeforrt a Molchat Doma zenéjével, hanem mert sokkal jobban, dinamikusabban szóltak élőben, és ezt bizonyította a Barba Negrás koncert is.

Egor nem vitte túlzásba a dumát (de szépen ejtette magyarul a köszönömöt), és a távolról mackónadrágos maffiózónak kinéző, a csapatban amúgy a fő dalszerzőnek számító Roman Komogortsev (gitárok-szintik-dobgépek) és a szoknyás-trendi Pavel Kozlov (basszusgitár-szintik) sem léptek elő, csak szolidan táncoltak a hangszereik mögött. De nem is kellett, mert Egor van annyira karizmatikus frontember, hogy nem kellett különösebben semmit csinálnia hozzá, hogy az összes szem rá szegeződjön. Az előadás mellett pedig a színpadkép is annyira puritán volt (se vetítés, se semmi), hogy amögött nem is spórolás, hanem valószínűleg az a filozófia állt, hogy nem kell ide körítés, szóljon minden a zenéről. A Molchat Doma pedig volt olyan jó, hogy ennyire csupaszon is minden teljesen flottul működött.

Ezek pedig Frank Olivér fotói az estéről (setlistért katt ide).