Ilyen volt a Fontaines D.C. a Barba Negrában

A legjobb pillanatban kaphattuk el napjaink egyik legizgalmasabb gitárzenekarát, akik emlékezetes Sziget-koncertjeiket is felülmúlták hétvégén a Barba Negrában.

„My childhood was small / But I'm gonna be big” – kiabálja dacosan első lemeze első számában a Fontaines D.C., akik mostanra tényleg nagyok lettek, népszerűségben és hangzásban is. Már a nyers posztpunk-slágerekkel megszórt Dogrel is kiugró siker lett és Mercury-jelölt, az egyszerre nyomasztóbb és dallamosabb A Hero’s Death még nagyobb siker és Grammy-jelölt, a sötéten poposodó Skinty Fia pedig áttört a mainstreambe is, ahová a tavalyi Romance-szel érkezett meg igazán a zenekar.

ÉRZELMES (IDŐ)UTAZÁS. KRITIKÁNK A ROMANCE-RŐL.

Az új lemezen mindenféle irányba tágította hangzását a Fontaines D.C., a bravúr pedig az volt, hogy az immár arénákat megtöltő dalokban sem veszítette el önmagát. A Starburster húzós, hiphopos lüktetéssel és levegőért kapkodó pánikrohammal támadt, amire a Favorite melegen ölelő, csilingelő janglepopja felelt, az In The Modern World melankóliája Lana Del Reynek is jól állna, miközben beledolgozták az egészbe a kedvenc gyerekkori gitárzenéiket a grunge-tól az elomlós, zajos shoegaze-en át a rádiókba is beférő altrockig, Nirvanától Smashing Pumpkinsig, The Cure-tól Deftonesig, Slowdive-tól My Bloody Valentine-ig.

Nem is maradt el a szintlépés, Amerikában arénaturnét nyomtak az Arctic Monkeys előzenekaraként (akiknek a producere, James Ford a Fontaines hangzásán is sokat nyitott a Romance-en), júliusban pedig eddigi legnagyobb koncertjükre készülhetnek a londoni, 45 ezer férőhelyes Finsbury Parkban, haver ír rapperek (Kneecap) és ausztrál punkok (Amyl & The Sniffers) társaságában.

A FÉKTELEN PUNK, AKI MEGSZERETGETNÉ AZ EGÉSZ VILÁGT – AMYL & THE SNIFFERS A SZIGETEN

A Fontaines D.C. tehát tökéletes pillanatban jutott el hozzánk az első saját bulijával. Az ma már alap, hogy Pestre is elér a nagyobb nyugati turnék többsége (a Fontaines is megfordult kétszer a Szigeten), de ritkább, hogy pont a csúcson, a legjobb, legsikeresebb lemezükkel játsszanak itt a legkurrensebb zenekarok. Pedig ezen a bulin is látszott, mennyit hozzáad az időzítés a hangulathoz: ha már a gitárintrók első taktusai alatt énekel az egész terem, és a deluxe kiadás bónusz számai alatt is ugyanakkora az őrjöngés, mint a régi slágereknél, akkor tudod, hogy tökéletes szinkronban van zenekar és a közönség, és akármi történik, ez a buli már nem sülhet el rosszul.

Kell egy ilyen jó lemez, hogy a Romance filmszerű, Hans Zimmerbe egy kis horrort oltó címadója után rögtön elsüthessék a Skinty Fia mindent vivő slágerét, a Jackie Down The Line-t, amivel nemrég még koncerteket zártak, és rögtön az elején a plafonon legyen a hangulat, mert az ott fog maradni akkor is, ha utána szinte az egész új lemezt eljátsszák. A Romance erejét (és változatosságát) mutatja, hogy ezt a szintet szűk másfél órán át különösebb erőlködés és üresjárat nélkül sikerült fenntartani, pedig az írek nem nagyon csináltak mást, csak feljöttek és eljátszották a számokat. Nem volt show, se különösebb látványelem, csak a Romance lemezborító giccsel tudatosan játszó óriásszíve a háttérben, meg zöld-fehér-piros/narancs színekben játszó Fontaines D.C. felirat a magasban, ami olyan, mint valami király ír sörmárka-jelzés, és mint egy brand, ott virít az összes fotón és Insta-videón, amit a koncert alatt lőnek az emberek.

A gitársor továbbra is a sztoikus, flegma posztpunk játékstílust hozza, napszemüvegben, cövekelve pengetnek, a terep így teljesen a frontember Grian Chattené, aki mostanra megtanulta, hogyan kell karmesterként játszania tömegeken. Kijön, csitít, hangosít, vezényel, és szemmel láthatóan nagyon élvezi az egészet. Ami jó hír, mert az énekes sokat beszélt arról, hogyan égett ki a hirtelen jött sikerekkel járó egy-másfél éves turnékon, és hogyan lettek düh- és szorongásrohamai a Skinty Fia koncertjei idején, amikor már a délután 4 órai beálláson úgy kiégett a Nabokov pár sorától, hogy elzárkózott a szobájába. A koncertezéssel való ambivalens viszonya 2023-as szólólemeze, a Chaos For The Fly elkészítése után simult ki, amin sok, gyerekkora óta cipelt szorongását elengedte, és azzal párhuzamosan gyökeret is eresztett (lett lakása, ami tényleg otthon), és így volt hova visszatérnie a turnékról, nem pedig Los Angelesben lógni hetekig egy-egy körút után, hogy meglegyen az egész éjjel kocsmázós lejövője. (A folyton író, öt év alatt öt lemezt kiadó Chatten persze ezt is írással töltötte: akkor született az In The Modern World és a Starburster alapja is.)

AZ VOLT ÉLETEM LEGJOBB ÉS LEGROSSZABB ÉVE: FONTAINES D.C.-INTERJÚNK

A Barba Negrában így már egy másik Griant láthattunk, aki nemcsak boldog és felszabadult, de abszolút profi is lett a szórakoztatásban. Az is lejött, hogy a szólólemezén és a Romance-en mennyit fejlődött énekesként (az elmúlt években állítólag rákapott a zenés színházra), a magyarországiak közül magasan ezen a hozta a legjobb formáját. Vokálokkal szépen kisegítették a többiek is (Conor Curley pedig rappelt a Before You I Just Forgetben), meg a közönség is, ami az egész koncertet végigénekelte az elsőtől az utolsó dalig, és a Starbursterben a levegőért kapkodós uhh-hhu-t is eltolta. Tippre amúgy a közönségnek jelentős része Budapesten nyaraló (vagy lakó) külföldi lehetett, a mellettem álló ír szekció például végig lájvozta a koncertet az otthon maradt, kanapén söröző baráti társaságának, volt oléolézás is, a hangulat pedig olyan emelkedett volt elöl a tömegben, mintha pár centivel a föld fölött táncoltak volna az emberek.

A hangzás a Barba Negrához képest egész rendben volt, a zenekart pedig hatodik tagként kisegítette, és élőben játszotta az új dalok mintáit-szintijeit a sajnos már feloszlott, henye garázsrockos Palma Violets egyik frontembere, Chilli Jesson. Különösen jó volt a repetitív, pszichedelikus Nabokov, a grunge-himnusz Here's The Thing, a korai Fontaines-időket idéző Death Kink, a refrénjével közérzeti himnusszá nőtt In The Modern World; nyilván beindult a pogó a Boys In A Better Landre és tarolt az I Love You és a Starburster lezárása.

A Fontaines D.C. két szigetes koncertje is elsöprő volt, de itt tényleg minden a helyére került. Aki jár esetleg a szlovákiai Pohodán júliusban, ott is elcsípheti őket a pénteki nap főzenekaraként, a The Kills, a Maruja és Kamasi Washington koncertje után.

Lékó Tamás képei az estéről: