„Állandó hullámzásban élek” – G. Szabó Hunor-interjú

A Kispál és a Borzzal koncertezik, párjával, Németh Jucival duóban játszik, és júniusban a szólóprojektjét is elindította Hunorchestra néven G. Szabó Hunor. A Qualitons egykori frontembere most először mesél arról, miért nem vett részt a zenekar újjáalakulásában, miért terápiás a Kispállal zenélnie, és hogyan találta meg első szólódalában a legjobb utat a gyógyuláshoz. Ez a Recorder 125. számában megjelent interjú bővített változata.

A Qualitons feloszlása mögött elsősorban az állt, hogy már nem akartad tovább csinálni a zenekart. Miért nem?

A feloszlás közös döntés volt, amire erősen hatottak külső körülmények is, nevezetesen a Covid időszaka. Az újjáéledésben én már nem akartam résztvenni. Ez egy elég komplex sztori, és nem független attól, hogy ezidőtájt kialakult egy poszt-Covid-betegségem, ami az egész életemet meghatározta akkoriban. Olyan szinten leromlott a testi egészségem, hogy az azt követő egy-két év majdhogynem kimaradt az életemből. Ez sajnos a pszichés állapotomat is húzta magával, a folyamatos rosszullétek és nemalvás depresszióhoz vezettek. Volt egy fél év, amíg koncerteket sem vállaltam, és nagyon hosszú idő után tudtam nagyjából egyenesbe jönni. Egy időben úgy gondoltam, hogy már túl vagyok rajta, de aztán visszaestem, és azóta is, bár sokkal kisebb amplitúdókkal, de egy állandó hullámzásban élek. Most épp jól vagyok, de pár hete megint volt egy rosszabb időszakom.

Mentálisan?

Ezek erősen összefüggnek. Meghatározhatatlan, furcsa testi fájdalmak, diszkomfortérzések, levertnek és fáradtnak érzed magad, nem tudsz semmi érdemlegeset csinálni, a hétköznapi teendők is nagyon nehézkesen mennek, ez érthető módon pszichésen, mentálisan is megborít és feltehetőleg oda-vissza hat.

Ez volt a fő oka annak, hogy nem folytattad a Qualitonsszal?

Nem hiszem, de nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha nem lett volna mindez. A betegség annyira ledöntött a lábamról, hogy reflexből elutasítottam mindent, ami a zenekarral kapcsolatos. Ha a Qualitonsra gondoltam, az egy stresszes érzést idézett bennem, hogy hogyan éltem meg a zenekarvezetői, frontemberi szerepkört, és mennyire (nem) tudtam lazán viselni ennek a terheit. Amikor nagyon aktív volt a betegség, különösen rossz érzés volt erre gondolnom, és nem szégyen azt sem bevallanom, hogy rossz volt látni, hogy a többiek aktívak nélkülem. Nem is amiatt, hogy én nem vagyok közöttük, hanem hogy a saját önmegvalósításom parkolópályára kényszerült. Ugyanakkor a kép teljesen tiszta volt, hogy miért alakult ez így a srácokkal, zeneileg és emberileg is.

„A próbára menet olvastam a neten, hogy feloszlottunk” – Az újjáalakulós Qualitons-interjúnk

Kívülről azt lehetett látni, hogy végre sikeres a zenekar, túl voltatok a KEXP-szereplésen és a Kexek lemezen, amit egy dupla telt házas koncerten mutattatok be a Trafóban, de a Covid alatti eltűnést követően nem visszatértetek, hanem feloszlottatok.

Mindenkinek rosszkor jött a Covid, de azt hiszem, nekünk különösképpen. Tényleg nagyon sok melót raktunk ebbe a sikeridőszakba, és nagyon nagy öröm volt bennünk, hogy végre eljutottunk az emberekhez, hogy felléphettünk a KEXP-ben (az egyik legmenőbb amerikai rádiócsatorna – a szerk.), ami hatalmas dolog, és hogy végre felívelőben volt itthon is a zenekar. Pont ennek a felívelésnek a kellős közepébe csapott be villámszerűen a Covid, és én nem tudtam ezt feldolgozni. Elfáradtam, azt éreztem, hogy nem tudnánk újra felépíteni a zenekart. A többiek is belefáradtak, akkor oszlottunk fel.

Barna is azt mondta a feloszlás után, hogy nem akar már aktívan részt venni a zeneiparban, csak otthon csinálgatja majd a szólószámait.

Igen, mindenkit mellbevágott ez az időszak. Elszomorodtunk attól, hogy megszakadt a felívelés, de volt még egy szempont, ami bennem kicsit átértékelte a dolgokat. Az akkori utolsó lemezünk, a Kexek már egy másfajta koncepciót vetített elő a zenekari működést illetően. A Tomorrow’s News és az Echoes Calling idejében, ami számomra a Qualitons aranykora volt, egy olyan zenekari dinamika alakult ki, amiben én lettem a zenekarvezető, a frontember és a legtöbb dal szerzője. Emiatt talán inkább a saját zenekaromnak éreztem a Qualitonst. A Kexek már egy sokkal közösebb termék, mindenkinek van rajta saját átdolgozása, és ez az átalakulás kibillentett az addigi szerepköreimből. Ezekről a szerepekről beszélni mindig egy kicsit tabutéma volt a zenekaron belül. Ők kizárólag egységben gondolkodtak, és a Kexek idejére az a hajtóerő, amit én képviseltem addig, már nem volt kizárólagos.

Azt hiszem, itt mentünk el egymás mellett és így utólag azt gondolom, kár, hogy nem beszélgettünk erről sem. Talán nem voltunk rákényszerülve, hiszen előtte alapvetően jól működött a zenei dinamika közöttünk, és szerintem a srácok is tudták, érzékelték, hogy a saját dalaimmal tudok a bandában kiteljesedni. Ugyanakkor sokféle módon csináltunk zenét. Voltak közösen írt, akár jammelésből született részek, voltak témák, dalötletek, amiket Ernő és Barna hozott (Hock Ernő és Szőke Barna, a Qualitons basszusgitárosa és gitárosa - a szerk.), én pedig legtöbbször már nagyrészt megírt dalokat vittem. A teljes hangszerelés, megvalósítás már sokkal inkább kollektív módon valósult meg, mindenki beletette magát, így lettek qualitonsosak a dalaim és nem egy szólóprojekt termékei. De ez a struktúra a Kexekkel megváltozott.

Miért nem tudtátok ezeket a dolgokat megbeszélni? Barna is azt mesélte, hogy a Qualitonsban a kommunikáció egy spirituális együttlétre hasonlított: érzésekkel kommunikáltatok, ami a zenének jót tett, de minden másnak rosszat, mert kimondatlanul maradtak fontos dolgok.

Én mindig is egy kicsit outsidernek éreztem magam közöttük. Amolyan magamnak való csávó vagyok, nehezen kommunikálok, és az érzelmi megnyilvánulások sokszor csak akkor jönnek, ha valami vagy valaki kikényszeríti belőlem. Egy zenekar pedig mégsem olyan, mint egy párkapcsolat, ahol tudod, hogy ha nem beszélsz a másikkal, akkor minden összeomlik. A zenekar működött beszélgetések nélkül is, mert volt egy zenei kohézió, egy flow vagy egy külső motiváció, ami vitt minket előre mindig – de ez mégis kevés volt ahhoz, hogy hosszú távon működjön a dolog. Ők szerintem most nélkülem megtaláltak valamit, amire vágytak. Egy idő után úgy éreztem, hogy kívülálló vagyok az egységben. Olyan volt a Qualitons, mintha nem öten alkotnánk, inkább 1+4 volt a felállás. A Kexeknél elindult az ötös egység felé való törekvés, de azt éreztem, hogy én ebben nem tudok részt venni majd. Ezután jött az elvonulás a mezőtúri tanyára, hogy legyünk együtt, érezzük jól magunkat és jammeljünk. És én nem kifejezetten ilyen alkatú zenész vagyok, amit a srácok is tudtak. Alapvetően egyedül szeretek alkotni, és ez egy folyamatos küzdelem volt bennem. Amikor elmentünk Mezőtúrra, treníroztam magam tudatosan, hogy igen, én ezt akarom, jó lesz, átadom magam a zenének és a közösségnek, hogy csináljunk együtt valamit, ami teljesen más, mint eddig, ami kizárólag egymás érzéseire, zenei kommunikációjára épül, de közben folyamatosan azon kaptam magam, hogy nem érzem jól magam. Miközben mindenki más flesselt, hogy milyen jó ez a téma, milyen fasza az a grúv, én szenvedtem legbelül.

„Már nem megyünk a saját agyunkra” – Friss Qualitons-interjúnk feloszlásról és újjáalakulásról

A többiek azt mesélték, hogy te is tök jó dolgokat játszottál.

Helytálltam, oké. Ha ez egyszeri jam lett volna, vagy egy-két koncert, akkor tökre bírtam volna, de közben arról volt szó, hogy a Qualitons, amit nagyon a sajátomnak éltem meg, egyszer csak átalakult valamivé, ami nem volt önazonos nekem. Hamar felfogtam és elfogadtam, hogy ők változtatni akarnak a kialakult zenei struktúrán és szeretnék azt is, ha demokratikusabban működnénk. Szerettem volna teret adni annak, ami éppen történik, de egyre jobban éreztem, hogy én ennek már nem leszek a részese.

Ha le vannak tisztázva a szerepek, akkor sem akartál volna részt venni egy olyan Qualitonsban, amiben csak egy zenész vagy az öt közül, és nem a te zenei ötleteid dominálnak?

Ezt nehéz utólag megmondani. Éreztem, hogy megtalálták a békét nélkülem. Érdekes látni, hogy mi működtet hosszabb távon valamit, a demokrácia, vagy kell egy leader. Én az utóbbit érzem be általában. Barna egy időben Dolfinak hívott, ha utasítgattam valamiben. „Jól van, Adolf bácsi!”, és röhögtünk. Elvicceltük a dolgot, de Levinek például eleinte tök stresszes volt, hogy dobosként az én posztomra került be, és meg kell felelnie nekem, ami persze hülyeség, de az ember nem tud mit kezdeni vele, ha mégis ezt érzi.

Beleszóltál a dobtémákba?

Eleinte igen. A saját számaim dobgrúvját sokszor kitaláltam. Levi nagyon alázatosan megcsinálta, amit kértem, de ahogy telt az idő, egyre jobban éreztem rajta, hogy kicsit ellentart, hogy adjak neki teret (tök jogosan), ezért egy idő után el is engedtem ezt. Ráadásul imádom Levi játékát, így én sem bántam ezt.

Egyébként csodálom azokat a zenekarokat, akik coachhoz járnak már a befutásuk elején, hogy megelőzzék a bajt és jól kommunikáljanak egymással. Ez lehet generációs jelenség is, de ettől mi olyan távol voltunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Én például pszichológushoz is csak most kezdtem el járni, amióta jött a betegség. Előtte azt gondoltam, hogy velem minden rendben van, pedig én is útkereső vagyok. Bennem is volt egy blokk, ami miatt nem beszéltünk a problémákról, és hogy merre tartson a banda. Volt egy általános büszkeség a csapatban, hogy mi vagyunk a Qualitons, baromi jó zenét csinálunk, és leszarjuk, hogy aztán mi lesz vele. Ez az attitűd nekem is tetsző volt sokszor, de utólag nézve kicsit megúszósnak tűnik.

Volt egy furcsa ambivalencia a Qualitons sikerében: folyamatosan volt valami hájp körülöttetek, akár az RHCP-sztori miatt, amikor Anthony Kiedis meghallotta a Four Seasons Hotel erkélyéről a zenéteket és lement a koncertetekre az egész zenekar, akár a KEXP-s fellépés miatt, miközben nem volt olyan stabil közönségbázisotok, hogy például a texasi SXSW-fellépés után teltházat csináljatok az addigi legjobb lemezetek, az Echoes Calling bemutatóján az A38-on. Ez is okozhatott egy zavart, hogy nehéz volt belőni, mit lehetne elérni a Qualitonsszal.

Furcsa volt sokszor megtapasztalni azt, hogy a rajongóktól, a szakmától milyen elképesztő pozitív visszajelzéseket kaptunk, viszont széles körben még mindig nehezen fogadtak be az emberek. Ez azért azt erősítette, hogy rettentő rétegzene, amit csinálunk. Pont a Covid előtt irgalmatlanul sok ember volt rajtunk az Ördögkatlanon, és énekelték a Zöld-sárgát meg egy csomó dalt. Akkor úgy éreztük, hogy lehet, hogy most tényleg „befutunk”. De aztán a Covid leblokkolta ezt a folyamatot.

Meghallgattad a nélküled készült Qualitons-lemezeket?

Egészében még nem, de például a Lil Bonch és a Habitas Nocte nagyon megütött. A többi szám is tetszett, de nem hallottam bennük magamat. Weil Andris nagyon jót tett a csapatnak. Emberileg és zeneileg is tudja hozni azt a kollektív hozzáállást, a produceri-hangmérnöki kvalitásait pedig kiválóan tudják kamatoztatni. Örülök, hogy vele megtalálták a harmóniát. Vicces, hogy pont Andrist kértem meg, hogy segítsen az új dalom keverésében.

El tudod képzelni, hogy egyszer újra együtt játsszatok?

Igen. De most nem érzem ennek az aktualitását. Se részemről, se részükről. Sok minden kavarog bennem, és amit elmondtam, valószínűleg csak egy része a történetnek. Ez volt a legfontosabb zenekarom az elmúlt 15 évben, nehéz ezt elbagatellizálni. Próbálom magamban helyrerakni a sztorit, hogy miért alakult ez így, és próbálok fejlődni, tanulni belőle. Nincs bennem ellenérzés, mert ez mindannyiunk útkereséséről szól. Én csinálom a saját dalaimat, projektjeimet és az meg engem éltet.

Az első számod is arról szól, hogy What If, mi lenne, ha? Mintha egy láthatatlan erő cibálna benne téged ide-oda: ez az állapotodról szól?

Egy dalszöveg szerencsére elég széles spektrumon értelmezhető, de a What If valóban az elmúlt időszak érzelmi hullámzására utal. Mi lenne, ha jobban lennék, mi lenne, ha meghalnék, mi lenne, ha másképp alakul az életem, a kapcsolataim, ha nem léptem volna ki a Qualitonsból. Csupa feszítő kérdés. Az ember csak éli az életét a megszokások mentén, józan döntéseket meghozva, de mindig ott motoszkál az agyában a kisördög, hogy mi van, ha azt mondom, köszi, ezt nem csinálom tovább – vagy másképp csinálom. Erről a belső vívódásról szól a szám, de pozitív a végkicsengése. A közepén úgy tűnik, hogy feladom, a vége mégis optimista, mert meg akarom találni a legjobb utat a gyógyuláshoz és a boldogsághoz. És a legjobb az egészben így utólag elemezgetve, hogy a számnak ez a felépítése egyáltalán nem volt tudatos.

Szólólemezről gondolkodsz?

Kész vagyok már nagyjából egy másik dallal is, de nagyon lassú folyamat ez nálam. Nehéz eldönteni, hol van a munkáimban az alaposság, a maximalizmus, és a kényszeresség határa. Iszonyú sokáig el tudok pepecselni egy ötleten, egy keverésen, hangszerelésen, feljátszáson, feléneklésen. Ezt Németh Juci, az élettársam is sokszor nehezen viseli, aki szintén zenész és tökéletesen ellentétesen működik ezekben. Én mindig arra törekszem, hogy a legjobb legyen, és ezt a szokásomat nagyon utálom, de egyelőre nem tudom levetkőzni, pedig a szám frissessége mindig elvész a nagyon aprólékos munkafolyamat során. Koncert után is, ha nem úgy sikerült egy szám vagy egy dobszóló, sokat elemezgetem a dolgokat. Ez egy állandó önmarcangolás.

Most az a terv, hogy felveszem a következő dalt, és abban bízom, hogy végre stabilizálódik az állapotom, újra száz százalékos lehetek, és akkor sűrűbben tudok csinálni egy-egy számot. Ha összegyűlik mondjuk tíz, akkor megjelentetem bakeliten. Ha szeretném élőben is megmutatni, akkor összerakok egy bandát néhány koncertre. Nincs bennem kényszer, az alkotás folyamata sokkal jobban izgat, mint a hosszútávú célok.

Mit adott, hogy bekerültél a Kispál és a Borz koncertfelállásába?

A Kispál-sztori nekem egy gyógyterápia. Hálás és könnyű feladatom van, zeneileg hozom, amit kell, de nincs rajtam a zenekarvezetés felelőssége. Ráadásul egy iszonyat jó, kedves és odafigyelő társaságban vagyok, amiben egyszerűen jó lenni. És ami fantasztikus élmény, hogy kamaszkorom egyik kedvenc zenekarában játszhatok. Nagy öröm, hogy nemcsak dobolok, hanem basszusgitározom és gitározom, ami sokkal frissebb érzés nekem, mert amúgy túlsúlyban van a dobolás az életemben.

„Izgalmas felfedezés, kik vagyunk mi együtt zeneileg” –
Két dal Németh Juci és G. Szabó Hunor duójától

Jucival van egy közös egy duótok, a JUCIHUNOR. Korábban azt mondtad, hogy nem szeretnéd, ha keveredne a magánélet és a zene. Hát itt keveredik.

Amikor a Covid-időszak beköszöntött, extrém szerencsénk volt, hogy pont akkor lett kész a házunk, amit építettünk, és elég szabad, nyugis életet élhettünk az erdő szélén. Juci már régóta noszogatott a közös zenélésre, hát most volt rá időnk kipróbálni. Először kaptunk egy felkérést a faluban, ahol élünk, aztán egy helyi fesztiválra összeraktunk egy teljes műsort, és szép lassan összeért zeneileg a produkció. Sokáig tényleg ódzkodtam az együttzenéléstől, de elég jól kiegészítjük egymást a színpadon is. Igazából ez egyfajta párterápia, amiben mindent megdolgozunk, megélünk.

Most végre egy olyan zenekarban játszol, amiben muszáj mindent megbeszélni, hiszen ez egyben a párkapcsolatod is.

Pontosan. Juci látja rajtam, ha valami zavar és fordítva is. Én a hozott családi minták révén szőnyeg alá söprős vagyok és konfliktuskerülő, Juci viszont nagyon nem. A párkapcsolatunkban és a zenekarunkban sem lehet megúszni a beszélgetést. Nekem ez nagyon jót tesz, és zeneileg is folyamatosan nyílnak a kapuk a duónkban. Nagy felelősség van rajtam itt, énekelek, minden hangszeren játszom, pedálozok, loopozok, feljátszok alapokat élőben, és Juci is ugyanígy. Egészen komplex zenekari megszólalást hozunk létre ketten, amire nagyon figyelni kell, mert ha lemaradok például egy pedálkapcsolásról, akkor borul minden. Mostanra már jól összecsiszolódtunk. Igényes és izgalmas zenét akarunk csinálni, ami mindkettőnk zenei világából adódik össze. Juci a vicces, standupos összekötő szövegeivel és énekesnői kvalitásával, én pedig a zenei bázis megteremtésével adok hozzá a duónkhoz. Most ez is tökre éltet.