Ilyen volt a Biffy Clyro a Budapest Parkban

Kevés ember csinált nagy hangulatot az élőben még mindig tökéletes skót arénarockerek parkos buliján.

Fura anomália volt a nyári koncertnaptárban a Biffy Clyro fellépése a Budapest Parkban. Olyan buli, amit elvileg a Szigeten kéne látnunk, ahogy korábban is, hiszen a skótok nyugaton népszerűek annyira, hogy 15 éve stabil fesztiválheadlinerek, itthon nem annyira, hogy csináljanak egy saját bulit, ráadásul most új lemez sincs (még), amit turnéztatnának. A Park mégis bevállalta a bulit, szerencsénkre: ritkán látni ennyire kevés embert a több mint 12 ezres helyen (akár a második sorba is be lehetett sétálni a koncert alatt), a hangulat mégis végig a topon volt.

Az első önálló hazai Biffy-koncertre csak a keménymag jött el, de a keménymag eljött: sokkal jobb volt ez így, mint pár napja a Rock Am Ringen, ahol hiába játszottak cirka 90 ezer embernek, még a livestreamen keresztül is ciki volt, mennyire punnyadt a tömeg. Cserébe a skótok kitettek magukért a színpadon, bár ez tőlük alap: a Biffy Clyro ennyi év után is simán az angol gitárszíntér egyik legjobb koncertzenekara. Lemezminőségben énekelnek-vokáloznak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és élőben úgy odalépnek, hogy a szirupos számaik is könnyebben lecsúsznak, de azért a zenéjük finomságai sem vesznek el.

A poszt-grunge-os, poszt-hardcore-os gyökerekkel indult Biffy Clyro a negyedik lemezével, a 2007-es Puzzle-lel futott be, és az Only Revolutions epikus gitárzenéjével lett az egyik legnépszerűbb rockzenekar, de a ragadós arénahimnuszok receptjén mindig csavartak annyit poliritmusokkal és egyéb nyalánkságokkal, hogy abból ne coldplayes bombaszt, hanem zeneileg valami sokkal izgalmasabb legyen. Jó példa erre legutóbbi albumuk, a The Myth of the Happily Ever After, ami a 2020-as sikerlemezük (A Celebration of Endings) B-oldalas resztligyűjteményének indult, de a Covid alatt újraírták a nagyját, és az egyik legjobb anyaguk kerekedett ki belőle, amiben visszakacsintott a matekosabb kezdeteire is, de már sokkal érettebb dalszerzőként, és így egy igazi progos-punkos-popos-altrockos Biffy Clyro-esszencia jött ki belőle.

„FONTOS, HOGY A ZENÉD SZÓRAKOZTATÓ TUJON MARADNI”: BIFFY CLYRO-INTERJÚNK 2013-BÓL

Mint például az A Hunger In Your Hauntban, amit el is játszottak rögtön az elején, a koncert előtti percekben megjelent daluk, a következő lemezt felvezető A Little Love után. Utána pedig egy lehengerlő besztof következett, olyan slágerekkel, mint a Wolves of Winter, a Mountains, vagy a Bubbles. A Biffy épp a nyári fesztiválturnéját tolja, szóval megvolt az esélye, hogy nálunk is leadják a 70 perces műsort, aztán szevasz, de nem így lett, és a rajongók kedvéért megszórták pár ritkasággal a szettet. Elővettek plusz két dalt a Puzzle-ről, köztük a lemezt záró, akusztikus Machinest – ez volt a ráadás első száma és egyben a koncert legszemélyesebb pillanata, amikor az énekes-gitáros Simon Neil előrejött a színpadon, hogy a közönséghez közelebb énekelje azt a dalt, amiben az édesanyja halála után kaparja össze és rántja fel magát a saját hajánál fogva.

Szép meglepetés volt az IDLES-féle, flegma poszt-punkolásból Pink Floydos lebegésig jutó Cop Syrup is az A Celebration of Endingsről, amivel a koncertet egy csúcsponton zárták, pedig előtte jött több mindent vivő sláger is a Mountainstől a Black Chandelierig. Jó volt látni, hogy Neil és a Johnson-ikertesók, a basszer James és a dobos Ben megmaradtak annak a három skót srácnak, akik 30 év után is póztalanul, félmeztelenül, gyermeki örömmel zúznak, és bár van monumentális színpadkép meg ledfények, az egész erről az élőben makulátlanul elővezetett, nyersen érzelmes gitárzenéről szól. És ez olyan apróságokból is látszott, mint amikor a dobos Ben, nem is a mikrofonba, csak úgy magának énekelte a Bubblest, ki tudja, hány ezredik alkalommal, és az irodai munkásnak öltözött örök barát/turnégitáros, Mike Vennart is a hátán gitározott. Simon Neil pedig tényleg a jó frontember tankönyvi illusztrációja, olyan átéléssel és energiaszinttel játszott már a második számtól, mint gyerekkori hőse, Kurt Cobain.

Kicsit olyan volt ez a koncert, mint egy visszafelé elmesélt Biffy Clyro-sztori: a legújabb dalukkal kezdtek, aztán a közepén kicsit sok volt a poplírázásból, mint anno az Ellipsis idején, a végére pedig eljutottunk az áttörés környéki csúcskorszakhoz, amikor sorban jöttek a slágerek a Puzzle-ről és az Only Revolutionsről, a Living Is a Problem, Because Everything Dies tikkelő zúzásával az élen. Emlékezetes este volt, az pedig szép gesztus a Parktól, hogy a koncert után rögtön felcsendült a Good Vibrations, amivel megemlékeztek a tegnap elhunyt popzseniről, Brian Wilsonról.

Lékó Tamás fotógalériája a koncertről: