Te tedd le előbb! Selena Gomez

Selena Gomez visszatérése a többnyire csak hobbiként emlegetett zenei karrierhez inkább médiaesemény, semmint színtiszta művészet. Avagy mutathat-e újat a bensőséges részletekre kiéhezett közönségnek egy kollaboratív szerelmeslevél? Ez az írás először a Recorder magazin 123. számában jelent meg.

A páros portré kétségtelenül elragadó képet mutat: itt van két sokoldalú, tehetséges, sikeres és kedves ember, akik ráadásul fülig szerelmesek egymásba. Mindkettőjükről sejtjük legalább úgy nagyjából, hogy kicsoda, igen, valamiről híresek, valahol ott vannak a közösségi médiában meg a lineáris tévében és a színfalak mögött is talán. Szóval ismerős arcok, a karrierjük el-elcsípett pillanataira pedig ki-ki az érdeklődésének megfelelően emlékszik majd vissza, de a lényeg 2025 tavaszán, hogy ők ketten egy pár. 

Tökéletesen kiegészítik egymást: a színész-énekes-üzletasszony-aktivista és a producer-dalszerző-sztárséf-aktivista akárhogy is, egymásnak teremtetett. Selena Gomez és Benny Blanco kortárs romantikában úszó kapcsolata lehetne igazi millenniál-ideál, ami legalább annyira szól a tanulható bizalomról, határhúzásról és terápiás heuréka-pillanatokról, mint a közös főzés és evés iránti rajongásról és egymás változatos karrierjének feltétel nélküli támogatásáról. Mi sem evidensebb elgondolás, mint hogy kettejük összesített és egyetlen albumba fókuszált tehetsége lehengerli a világot és megsokszorozza eddig is csillagászati léptékű sikereiket, miközben emberarcú PR-akciónak sem utolsó, ha csak úgy mellékesen leiskolázzák a világot egészséges szerelmi kapcsolat témában. 

Az I Said I Love You First lemez legnagyobb teljesítménye, hogy a végére sem Selena Gomezt, sem Benny Blancot nem gyűlöljük meg végérvényesen. 100 millió Instagram-követő ide, 500 millió albummal egyenértékű egység oda, a kollaboratív szerelmeslevélnek vagy terápiás vallomásgyűjteménynek szánt anyag körüli felhajtásban mégsem a valóságtól elszakadt, elembertelenedett celebeket látjuk meg, hanem az esendő, kissé naiv Disney-hercegnőt és az érte szenvedélyesen rajongó, ambíciózus hipsztert. Páros interjúik egy-egy pillanatra még a négy sarkából mindjobban kiforduló mindennapokban is vissza tudják adni az emberiségbe vetett hitet, pontosan azért, mert megnyilvánulásaik tökéletesen nélkülözik az album kínos performativitását.

Ezzel tulajdonképpen minden jót el is mondtam az I Said I Love You Firstről. Sajnos a metanarratíva (nagy szó, nagy szó – legyen inkább körítés) sokkal érdekesebb, mint a Blanco által producelt popzenei nagyágyúk levetett perszónáiból és Gomez körvonaltalan előadóművészi alakjából összecsipegetett kollázs. Kár. Az ultraszemélyesség, az érzelmi tét csak összezilálja Selena Gomez eleddig rendkívül szórakoztató, EDM- és dance pop alapokon nyugvó zenei életművét.

Persze a tíz évvel ezelőtti Revival bíztató letisztultsága után megért egy gondolatkísérletnél többet is, hogy az egykor legtöbb követővel rendelkező előadóművész figurája hogyan illeszthető a popzenei autofikció vonulatába, hogy kiaknázza a nehézségekben és kihívásokban, illetve érzelmi megrázkódtatásokban gazdag önéletrajziságban rejlő lehetőségeket. Csakhogy ami akár működhetett is volna, ha valóban a két alkotóra összpontosít, és kettejük közös valóságát illusztrálja, az a valóságban a kortárs pop szakítópróbáján bukik meg. A kulcs a hübrisz, ami Blancóval és Gomezzel is elhitette, hogy a társalkotók sztárparádéja és a bensőséges atmoszféra (elvégre ez az album elmondásuk szerint ágyban, párnák közt született!) majd jól megfér egymás mellett, hogy az önéletrajziság és a műfaji áthallások abba a művészi szférába emelik az I Said I Love You Firstöt, amit az elmúlt években például a Cowboy Carter, a brat és a folklore fémjelez. 

A legnagyobb baj, hogy a kontextus tudatos kizárásával alig van kézzelfogható matéria az lemezben: ugyanezeket a dalokat generációja bármelyik félig-meddig sikeres és jóképességű énekesének oda lehetne adni, a végeredmény nem lenne rosszabb (nos, talán jobb sem), ami rossz ómen egy mélyen személyesnek és önazonosnak beharangozott anyag esetében. Mely anyagot ráadásul az a producer tálalja fel, aki a Maroon 5 Moves Like Jaggerét vagy Rihanna Diamondsát adta a világnak. 

Nehéz nem arra gondolni, hogy Benny Blanco (az ágyban) átpörgette a saját katalógusát és megkérdezte szívszerelmét, hogy akart-e valaha Charli XCX vagy Lana del Rey lenni, majd félreérthetetlenül utalt rá, hogy most mindkettőre itt a lehetőség. Selena Gomez pedig pontosan úgy, ahogy eddig minden rá osztott szerepet, kiválóan eljátssza mindkettőt. A mellékszerepekben pedig rendre a kortárs pop különféle markáns ízeit megjelenítő alakok jelennek meg, úgy mint Gracie Abrams, maga Charli XCX, Finneas, vagy a 100 gecs fele, Dylan Brady, hogy Selena ASMR-hangját helyzetbe hozzák. 

A helyzetek azonban rendre helyzetgyakorlatok maradnak. Gomez leginkább Lana del Rey karakterén át szólal meg, erre példa a You Said You Were Sorry, a How Does It Feel to Be Forgotten és a Cowboy, amit aztán GloRilla szed ízekre. A Don’t Take It Personally egy az egyben Billie Eilish-ballada, a Sunset Blvdban pedig felsejlik Sabrina Carpenter önreflektív kiskamasz humora, csakhogy a teljes félreértés jegyében kissé óvatos-komolykodó előadásban. A Bluest Flame Charli XCX-et és Dylan Brady-t bevető totális hiperpopja legalább kínál valami felüdülést – csakhogy az album íve ezután teljesen meg is reked, kapunk ugyan egy marékknyi feledhető balladát, de semmi többet.

Kissé zavarbaejtő, hogy ennyi ragyogóan jóképességű és karakteres művésztől ennyire futotta, ahogy az a gondolat is, hogy mindannyian ott voltak az ágyban, párnák közt, ahol az album izé, megfogant. Nehezen átérhető ép ésszel, hogy egy látszólag intim atmoszféra megteremtéséhez kisebb hadseregnyi társalkotó megfeszített munkája szükséges, ugyanakkor ez a tény rámutat arra is, hogy a csalfa marketing milyen túlzó elvárásokat képes csiholni egy produkciós szempontból jól összerakott, de az újdonság varázsát nélkülöző poplemezhez. Másképpen: ami a kontextus kizárásával sovány, az a kontextus ismeretének hiányában egy átlagosan jó Selena Gomez-album.

Nehezen megkerülhető ugyanakkor, hogy maga a kontextus ezerszer üdítőbb és autentikusabb, mint az I Said I Love You First bármelyik pillanata; hogy akár a vendégeskedésük Jay Shetty podcastjában, amiben nyakatekert kérdésekre próbálnak a másik fejével gondolkodva válaszolni, miközben temérdek idejük van ráérősen elmesélni a sztorijukat, vagy a Hot Onesban nyújtott vicces alakításuk is sokkal érdekesebb, mint a nagy műgonddal összerakott közös albumuk, ami ráadásul a fentiekkel ellentétben garantáltan nem fog jól öregedni. Azaz mindent egybevetve szórakoztatóipari terméknek még az is jobb lett volna, ha Selena Gomez és Benny Blanco dal helyett konyhai realityben mondják el, mennyire jó, hogy vannak egymásnak, ésatöbbi. Az I Said I Love You First pedig újabb bizonyság rá, hogy az önéletrajziság nem pénzpiaci alap vagy innovatív termék, de elinflálni mégis meglepően könnyű.

Selmeczi Nóra