Jobbnál jobb, funkos-grúvos albumokkal tért vissza a feloszlásból a Qualitons, amelyek közül a másodikat, a Club Eco Vol. 2: The Nestet pár hete élőben is bemutatták a Trafóban. Szőke Barna (gitár) és Boros Levente (dob) elmesélte, miért nem bírták feldolgozni az amerikai fellépésekkel jött sikerüket, és hogyan nyugodtak le az újjáalakulással, amiben már nem vett részt frontemberük, G. Szabó Hunor. Beatfunkos kezdetekről, űrkocsmás és éjjelhallgatós új lemezeikről, és arról is szó esett, hogy a jövőben talán úgy fognak működni, mint a King Gizzard & The Lizard Wizard. Ez a Recorder magazin 124. számában megjelent interjú bővített változata.
Az új Qualitons origója egy mezőtúri jam volt 2020 nyarán, ahol megírtátok a két Club Eco lemez törzsanyagát. A Covid első hulláma alatt, de a nagysikerű Kexek albumotok után járunk. Mi történt ott a Qualitonsszal, hogy zeneileg újjászülettetek?
Szőke Barna: Elvonultunk Hock Ernő apukájának tanyájára zenét írni. Az volt az elképzelés, hogy kicsit letesszük a sikert, ami az SXSW-vel és a KEXP-vel jött (2018-19-ben a zenekar élőben játszott az egyik legmenőbb amerikai fesztiválon és rádióműsorban – a szerk.), és amitől elkezdett pörögni itthon is a zenekar. Ennek legjobb példája az Ördögkatlan Fesztivál, ahol a nagyszínpadon játszottunk kétezer ember előtt, ami nekünk óriási előrelépés volt akkor. Olyan tempóra váltottunk, amire szerintem nem voltunk felkészülve, és nem is tudtuk kezelni, ezért menekülőutat kerestünk abban, hogy írjunk egy új lemezt, csendesedjünk le, és találjuk ki, mi lesz a következő lépés.
Boros Levente: Neked volt egy megingásod is előtte, ki akartál lépni.
Barna: Volt egy olyan – azóta tévesnek bizonyult – meglátásom, hogy nem ez az út, amin járni akarunk, de rákényszerültünk a sok visszajelzés és elismerés hatására. Tök büszke vagyok a KEXP-re, ahol nagy szó volt fellépni, és volt is valós hozadéka. Egyre több koncert lett, azzal pedig egyre több szervezési őrület, több stratégiai megbeszélés, meg ötéves tervek a jövőről. A mi társaságunk viszont nem volt soha annyira rugalmas, hogy ha valaki azt mondja, most be kell futni, akkor csináljuk a recept szerint. Az volt az érzésem, hogy ott nagyon elbeszéltünk egymás mellett. Nem lett csúnya összeveszés a vége, de fogytak az energiáink, és Hunor végül kilépett a zenekarból.
Levente: Akkoriban a koncertjeinket sem éltük meg túl jól, annak ellenére, hogy sikeresek voltunk. Befeszültünk amiatt, hogy kényszerelvárásokat pakoltunk magunkra.
Barna: Abban tévedtem, hogy ezek nem kényszerek, hanem szükséges rosszak, amiket a helyén tudtunk volna kezelni, ha beszélgetünk róluk. De nem beszélgettünk. A belső kommunikációnk inkább a spirituális együttlétekre hasonlított. Érzésekkel kommunikáltunk, ami jót tesz a művészetnek, de rosszat a businessnek. Külső szemmel úgy tűnhetett, hogy „hát hülyék vagytok, sikeres a zenekar, most már pénzt is kerestek vele, mi a baj?”. Én úgy éreztem, két lehetőség van előttünk. Vagy írjunk slágert, csapassuk a rövidebb dalokat, és robbanjon az egész, jussunk el a legnagyobb színpadokig. Vagy pedig állítsuk le az egészet, és írjunk olyan számokat, amiket maximálisan élvezünk. Ez persze nem ilyen fekete-fehér, de akkor úgy éreztem, hogy nem teszünk eleget azért, hogy még nagyobbra nőjön a zenekar. Az egyik visszatartó erő az volt, hogy pocsék volt pár koncertünk, mert nem álltunk bele abba, hogy leegyszerűsítsük a dolgokat. Nagyon sok fellépést lemondtunk azért, mert nem voltak megfelelők a körülmények, nem tudtunk például két dobot vinni. Ha mégis bevállaltunk egyet, az szarul sikerült. Jogosan nem akartunk elmenni sok helyre, ahol nem adottak a feltételek egy olyan zenekarnak, amelyben rengeteg hangszer, felállás, meg vetésforgóban zenélés van. Ezek a helyzetek folyamatos frusztrációt okoztak.
Miért érzitek úgy, hogy nem voltatok rá alkalmasak, hogy éljetek a lehetőségekkel?
Barna: A Qualitons úgy indult több mint 15 éve, hogy DJ Kanada Káosz maga köré szervezett zenészeket, hogy instrumentális beat-funk zenét játsszunk, és visszahozzuk azt a fílinget a hatvanas évekből, amikor még klubzene volt a funk meg a beat, és az emberek táncoltak rá. Ez egy tök jó időszak volt, játszottunk Németországban és Spanyolországban, ahol ezek máig élő, underground kultúrák, vannak kicsi, párszáz fős klubok, ahová lejárnak az emberek funkzenére bulizni, és elképesztően jó a hangulat. És amikor ebből váltottunk – Levi is ekkor csatlakozott a zenekarhoz –, akkor a hazai piacra is gondoltunk kicsit, hogy jó lenne énekkel feldúsítani a zenét, és ha nem is populárissá varázsolni, de kimozdulni ebből a zenei körből.
Mi kezdetben egy kényelmi helyzetben voltunk: tudtuk, hogy mit kell csinálni, hiszen koncepcionális zenekarként indultunk, és amikor ebből a komfortzónából kikerültünk, szinte elölről kezdtünk mindent. Magunkat kezdtük el megszervezni, menedzselni. Akkor már ötéves volt lassan a zenekar, és túl voltunk azon is, hogy egy évig turnéztunk Kovács Katival. Akkor is volt egy felfelé ívelő hullám, és úgy éreztük, hogy nagyon máshogy kellene csinálni a dolgokat, mint általában a zenekarok. Aztán szembesültünk vele, hogy fogalmunk sincs, hogyan működik a hazai és a külföldi piac, ami miatt ért minket egy csomó hidegzuhany. Nem valósan láttuk a helyzetünket. Például amikor hazajöttünk az SXSW-ről, a visszajelzések alapján azt hittük, hogy az Echoes Calling lemezbemutatója simán teltházas lesz, de nem lett, sőt, megszenvedtünk a promóval, és így is csak picivel több mint félház lett az A38-on. És amikor elért minket az újabb sikerhullám, úgy éreztem, hogy talán nem nekünk való ez az egész.
Levente: Egyetértek. Nem tudtunk lépést tartani a lehetőségeinkkel, és kicsit háttérbe szorultak a zenekar mentális és művészi dolgai. Mezőtúrra sem feltétlenül azért mentünk, hogy lemezt írjunk, hanem hogy barátkozzunk. Ernő cimborája hozta a halat, ettünk, ittunk, és ha már ott voltunk, zenéltünk is. Az is fontos volt, hogy ez volt az első alkalom, hogy összejöttünk csak úgy játszani. Előtte mindig a próbateremben találkoztunk, és valaki hozott egy vázlatot, dalszerkezetet, amit kibontottunk. Mezőtúron írtunk először számokat jamelésben. Az volt a cél, hogy minél több téma szülessen, hogy a nagyobb szórásból könnyebben tudjunk később munkálkodni.
Barna: Hagytuk, hogy az energiáink egyesüljenek. Nem az volt a lényeg, hogy egy jó dalt írjunk, hanem hogy folyjon az egész, vegyük fel, és majd visszahallgatjuk. Ebből született a két új lemezünk.
„A próbára menet olvastam a neten, hogy feloszlottunk” – Az újjáalakulós Qualitons-interjúnk
Hogyan folytatódott a sztori Mezőtúr után?
Barna: Úgy, hogy feloszlottunk, de mégsem. Az első próbánk a bejelentés napján volt. Elmentünk próbálni – akkor már Hunor nélkül –, és olvastuk a neten, hogy jé, feloszlottunk. (Erről meséltek részletesen a Qualitons tagjai a két évvel ezelőtti interjúnkban – a szerk.) Nem beszéltük meg, hogyan lesz a folytatás, de szinte biztos volt, hogy lesz. Tudtuk azt is, hogy a fókusz ezentúl a zenén lesz, és nem a zenekar működtetésén. Amivel nem azt akarom mondani, hogy szarunk mindenre és csak jamelünk, de amikor újraegyesültünk, átkattant egy kapcsoló, és megértettük, hogy mindennél fontosabb, hogy jó érzéssel zenéljünk együtt, és élvezzük azt, amit csinálunk. Ez korábban is megtörtént, de úgy éltem meg, hogy a sikerek hatására elveszítettük a darálásban. Amikor elkezdtünk újra zenélni, azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy olyan dalokat írjunk, amikben mindenki kényelmesen mozog. Éreztük Mezőtúron, hogy itt valami tök jó dolog születik, egy nagy közösségi zenélési élmény.
Levente: Ledobtuk a felelősséget, és így könnyű volt csak úgy zenélni. Aztán most megint ott tartunk, hogy kezdünk zenekarként működni, és próbáljuk úgy pályára állítani a Qualitonst, hogy ne menjünk a saját agyunkra.
Erre most több esélyetek van, mert lett egy menedzseretek Mozsik Tibi (DJ Keyser) személyében, és Weil Andris is belefolyik a zeneipari ügyintézésbe a lemezkiadástól a sajtózásig.
Barna: És már nincsenek tévhitek a fejünkben. Végre eljött az idő, hogy nem buzzoljuk szét az agyunkat azon, hogy hova kéne ezt a zenét eladni, és ettől megnyugodtam. A Qualitons nem szólhat arról, hogy érjük el az 5000 főt a Budapest Parkban, aztán meg a teltházat, mert mi niche zenét játszunk. A világpiac azért nagyobb, lásd a Khruangbint, ami elsőre nem tűnt közönségbarát zenének, aztán mégiscsak megtöltenek stadionokat. De már nem foglalkozunk ezzel. Végre eljött az idő, hogy nem buzzoljuk szét az agyunkat azon, hogy hova kéne ezt a zenét eladni, és ettől megnyugodtam. Ez egy őszinte, naiv hozzáállás a zenéléshez. Ettől még tökre érdekel, hogy szeretik-e az emberek, amit csinálunk, de be kellett látni, hogy nem lőhetünk minden ízlésre. Magyarországon is sokan tudnak kapcsolódni a zenénkhez, de már nem foglalkoztat egyáltalán, hogy olyanra gyúrjuk, hogy azt ők azonnal befogadják.
Miközben nem arról van szó, hogy csináltatok volna bármikor is egy közízléshez igazodó lemezt, amivel eladjátok magatokat. Van olyan száma a Qualitonsnak, amit kompromisszumosnak éreztek, vagy inkább arról van szó, hogy túlságosan rástresszeltetek erre a kérdésre?
Barna: Én úgy érzem, vannak olyan dalok a korábbi lemezeken, amiket egy picit azzal a mindsettel írtunk, hogy „fogyasztható” legyen, de ezek a dalok az évek múltával elvesznek, mert végső soron úgyis a közönség dönti el, hogy mit szeret és mit nem.
Levente: Egy olyan dalra emlékszem, amit „gyártottunk”, illetve kellett egy friss megjelenés a pörgés közepette. Ez volt a Shallow, amihez a cowboyos klip is készült. Huni írta a dalt, emlékeim szerint teljes struktúrát hozott feldemózva, kicsit formáltunk csak rajta közösen, amikor elkezdtük begyakorolni a stúdiózásra. Talán külön játszva is vettük fel, mankószólamokkal, ami az alapfelvételeket tekintve nem is volt jellemző ránk, de akkor hirtelen így volt hatékonyabb, próbateremben. Sosem akartunk a trendekkel mozogni, és nem is arra görcsöltünk rá, hogy ezt kéne tennünk, hanem hogy nekünk nagyon jónak kell lennünk, mert rajtunk a világ szeme, ami persze bőven túlzó és felesleges volt.
Grúv-kamarazenének neveztétek az új számokat, amiből úgy érzem, kicsit ti is gondban vagytok, hogyan írjátok le ezt a groovy, funkos, pszichedelikus, de sokfelé kalandozó, kvázi-instrumentális zenét, amit az újjáalakulás óta játszotok. Mit élveztek a legjobban ebben a zenében?
Levente: Azt, hogy halkabban zenélünk. Az évek alatt egyre lágyult és finomodott a játékom, a kerek és puha hangzások érdekelnek leginkább, és most ezeken a dinamikákon tudok úgy dobolni, hogy azt a legkifejezőbbnek érzem. A zenekar is halkult, így mindenre tudok figyelni és kiegyensúlyozottabb flow-t produkálni.
Barna: Én továbbra is a hangerőben hiszek. Te halkulsz, én meg visszatérek a normál hangerőmhöz, ez tök jó párosítás lesz! Mert kifelé nem halk a zenekar, csak befelé.
Levente: Ez egy arányosított kompresszálás lényegében.
Tavalyi Qualitons-interjúnk a Szenes Iván-koncertről, űrkocsmákról, és a zenekar jolly jokeréről
Barna: Én azt szeretem az új anyagban, hogy sok teret engedtünk sok jó dallamnak. Nem is a szerkezetekkel, az attitűddel, vagy az energiákkal foglalkozom, hanem egyre inkább a dallamok megjegyezhetőségének és bonyolultságának a kontrasztja izgat, aminek a Club Eco esetében tök jó forrása volt a library music. Ez tulajdonképpen a hatvanas-hetvenes éve stock zenéje, amiket profi zenekarok és zeneszerzők írtak filmekhez, sorozatokhoz és reklámokhoz. Ezekben rengeteg izgalmas kísérletezés folyt, és sok kincset érő dal és dallam született. Mivel ezek alkalmazott zenék voltak, az érzéseiket nem írták bele a szerzők, de sokféle hangulatot összegyúrtak a krimitől a tudományos ismeretterjesztésen át a pornóig, és az akkori popzenei hangszerelési stílus miatt tényleg úgy szólnak manapság, hogy váó.
A friss albumon talán még szélesebb a műfaji merítés, a B-oldalon bejönnek például hiphoposabb lüktetések is. Eredetileg a hatvanas évek stílusából indultatok ki, de lassan elértek a nyolcvanas évek végéig…
Barna: Én már a kilencvenes évekre pályázom, mert akkor volt a kedvenc zenei korszakom, a grunge.
Levente: Ha te hozod a grunge-ot, én behozom a kilencvenes évek boom bapjét, és azt hangoljuk össze.
Barna: Meg a drum’n’basst! Igazából a kettes lemezt már az egyes inspirálta, mert azt éreztük, hogy ott egy nagyon gazdag zene született. A The Nesten már picit elengedtük a library musicot mint hatást, és azért is szélesedett a paletta, mert Weil Andris már nemcsak producerként vett részt a folyamatban, hanem hozott saját ötleteket is. A kettes lemez ezáltal nincs annyira szétproducerálva, és kicsit természetesebben, organikusabban szól, ami nekem bejön. Ez produceri szempontból egy kicsit lágyabb album, ami szépen beérett az első után.
Levente: Én is azt érzem, hogy baromi erős lett. Jobban tudtuk, hogy mit csinálunk, emiatt a hangzás jobban egybeáll, de gellerből másféle zenei stílusokat is beengedtünk. Az El capitan például egy lágy hangszerelésű, kétgitáros, csak perkás bossa nova, de van a lemezen egy merőben eltérő hangzású, sötét elektro is, amiben én is elektromos dobon játszok, és a masszív outrója egy pszichedelikus, transzalapú elektronikus menetelés. Ez egy kicsit komorabb és komolyabb anyag, a szó legjobb értelmében.
Mindkét lemeznek van egy laza keretsztorija: a The Trailé egy űrkocsma, a The Nesté pedig egy újranyitó fakocsma körül bonyolódik.
Barna: Amikor az első Club Eco átfogó koncepciójáról beszélgettünk, bedobtam ötletként a Wumzi bárt. Ez egy űrkocsma, ahová rosszarcú űrlények járnak, és itt terítik azt a kábítószert, amit az egész univerzumban be akarnak tiltani, mert annyira veszélyes. Van egy detektív is, aki ugyanúgy függője a drognak, és a nyomok ebbe a kocsmába vezetik, ahol egyébként marha jó bulik vannak, és űrdiscofunk szól éjjel-nappal. A Wumzi bár bekerült a szövegekbe, de a sztorit végül nem volt időnk ennél jobban kidolgozni.
„Misztikum, éjjeli lepkék, rovar-funk” – Itt egy dalpár a Qualitons új lemezéről
Levente: A The Nestnél Weil András ötlete volt, hogy litográfia jellegű lehetne a lemezborító, így jutottunk el a régi természettudományos könyvek fotorealisztikus rajzaihoz, onnan pedig az éjjeli állatokhoz. Az erdei világ aztán a hangulatra és a szövegvilágra is hatott, és megadta az album egységét.
Barna: Ez egy abszolút éjjelhallgatós lemez. Tizenegy után felrakod a fülest, és flesseled.
Úgy volt, hogy egy német kiadónál jön ki a The Nest, de végül inkább alapítottatok egy sajátot.
Levente: Már eljutottunk odáig, hogy aláírjuk a szerződést, amikor kiderült, hogy van valami ügy a kiadó háza táján, amit előbb rendezniük kell. Túl sokat kellett volna várni, amíg ki tudják adni a lemezt, mi viszont pörgetni szeretnénk a dolgokat, ezért úgy voltunk vele, hogy kihozzunk magunk, és elkezdjük megírni a következő anyagot. Az a terv, hogy évi egy-két lemezt csináljunk.
Barna: Dalokat írni mindannyian szeretünk, ezért megfogadtuk, hogy erre koncentrálunk, függetlenül attól, hogy milyen lehetőségek jönnek velünk szembe. Sajnos a külföldi kiadók egy-két évre előre bekérnek anyagokat, miközben a világ és az életünk tempója már nem ilyen.
Szertelen, lebegős jóérzések – Kritikánk a Club Eco Vol.I – The Trailről
Levente: Idő betagozódni a nemzetközi körforgásba, de ha pont úgy érnek össze a szálak, akkor szívesen megpróbálnánk. Mindenkinek megvan a maga élete, családja, és egyéb zenekarai, de ha például kapunk egy felkérést a londoni Jazz Caféból, mint most, és szerveződik köré egy kisebb turné, akkor megyünk, ha ráérünk. Tudatosan nem építünk karriert abban az értelemben, amit itthon a fesztiválozás és a klubszezonozás jelent, de nem akarunk a saját magunk ellenségei lenni: a jó lehetőségekkel, amennyire tudunk, élni fogunk.
El tudjátok képzelni azt, amit a King Gizzard is csinál, hogy évente kihozzatok más-más stílusban egy-két lemezt?
Levente: Olyannyira, hogy beszéltünk is erről. Amikor tavaly a Szenes Iván-koncertünkre próbáltunk, annyira elvetemült témákat jameltünk akár fél órákig, hogy rájöttünk, tudnánk és kedvünk is lenne konceptlemezeket csinálni.
Barna: Lehet, hogy a sámán transz lesz a következő kattanásunk. Én nagyon bírnám azt is, ha visszacsúsznánk a pszichedelikus rockba, vagy a billentyűsünk, Menyhei Ádi hoz egy kamarazenekart, és akkor igazi grúv-kamarazene leszünk.
Levente: Itt tényleg bármi megtörténhet. Az első két Szenes Iván-próbát a Nyúl utcában csináltuk meg, Weil Andris stúdiójában, ahol egyből fel is tudtuk venni jó minőségben. Eljátszottunk egy nem létező reggae-számot, de volt uptempós diszkó, rock, és free noise is. Sok zene folyik belőlünk és olyan könnyen, hogy ha jó minőségben tudunk egyből rögzülni, akkor kiadható lesz az anyag. Ha már setupolással kezdünk, akkor felvételre készülünk, és az egy teljesen másik mód. Ezért kell egy jól felszerelt zenei játszótér.
Barna: És akkor nyomjuk, ami a csövön kifér.
interjú: Soós Tamás
fotó: Valami Hektor
