Filmrecorder Cannes-ban. Josh O’Connor nem tud hibázni.

Megint a fesztivál legvégére hagyták az amerikai függetlenfilm legszerényebb rendezőnőjét, Kelly Reichardtot Cannes-ban, de most sem okozott csalódást. A The Mastermind annyiban meglepő Reichardt életművében, hogy kifejezetten akciódús, de Ocean’s 11 típúsú szórakoztatást ne várjunk, a fókusz itt a főhős belső motivációin van.  

A The Mastermind izgalmas műfaji kísérlet: Kelly Reichardt csendes realizmusa találkozik a heist-film energiájával, miközben a fókusz végig az emberi lélek finom rezdülésein marad. Némileg meglepő darabja Kelly Reichardt életművének, de legalább annyira varázslatos, mint a Wendy és Lucy, a Certain Women, a First Cow vagy a három éve ugyanitt, szintén a fesztivál utolsó napján bemutatott Showing Up.

Értehetetlen, hogy miért büntetik ezzel a szerencsétlen időponttal a filmrajongók által imádott rendezőnőt, a résztvevők jelentős része ugyanis ekkorra már hazautazik, a kritikai diskurzus kifullad, és nincs igazán idő arra, hogy kialakuljon az a bizonyos pozitív zsizsegés egy friss premier körül. Ugyanakkor Reichardt annyira diszkrét alkotó, hogy könnyen lehet, nem is bánja a kisebb felhajtást. Filmjei sosem a stúdiók igényeit szolgálják ki és nem kínálnak harsány promóciós lehetőségeket. Ráadásul főszereplője, Josh O'Connor is csupán egyetlen napra tudott Cannes-ba utazni az új Steven Spielberg-film forgatásáról – ami önmagában is jelzi, mennyire sűrű időszakot él a színész, és milyen presztízsű projektek között osztja meg figyelmét.

Ahhoz képest, hogy Reichardt filmjei általában meditatív tempójúak és intim léptékűek, a The Mastermind meglepően energikus. A történet az 1970-es években, az Egyesült Államok északnyugati részén, Oregon államban játszódik, és egy ambiciózus, ámbár átgondolatlan műkincsrablás köré szerveződik. A film még akciójeleneteket is tartalmaz, ráadásul szinte végig egy pattogós, ideges jazz-zene lüktet alatta, ami folyamatos feszültséget teremt. Reichardt azonban nem adja fel saját hangját: az akció nem öncélú látványosság, hanem karaktertanulmányi eszköz.

Mert persze egy Reichardt-féle heist-filmtől ne várjunk Ocean's 11-típusú, csillogó szórakoztatást. A rendezőt sokkal inkább a főhős dekonstruálása érdekli: mi visz rá egy konszolidált, középosztálybeli családapát a hetvenes évek gazdasági és társadalmi bizonytalanságának idején, Oregon nyugodtnak tűnő közegében arra, hogy a bűn útjára lépjen? A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem kínál egyszerű válaszokat. A rendszer repedései, a férfi identitásválsága, az anyagi frusztrációk és a bizonyítási kényszer lassan, szinte észrevétlenül sodorják a főhőst a végzetes döntések felé. Reichardt kamerája türelmesen figyel, nem ítélkezik, csak rögzíti a morális lecsúszás apró állomásait.

A mindig magas színvonalat hozó Josh O’Connor (két napja még Paul Mescallal játszottak folkzene-rajongó szerelmeseket) lenyűgöző ebben a szerepben. Játéka visszafogott, mégis tele van belső feszültséggel; arca egyszerre tükröz intelligenciát, kétségbeesést és naiv önigazolást. O’Connor képes arra, hogy a karaktert ne hősként, de ne is egyszerű bűnözőként láttassa, hanem esendő emberként, aki rossz döntései ellenére is megőrzi a néző szimpátiáját. A mellékszereplők is erősek, bár a Licorice Pizza után ígéretes tehetségnek tűnő Alana Haim játéka sajnálatos módon csupán néhány percre korlátozódik. Hasonló a helyzet John Magaro, Bill Camp és Gaby Hoffmann esetében: mindhárman izgalmas figurákat formálnak, ám a forgatókönyv nem mindig engedi, hogy igazán kibontakozzanak.

A The Mastermind tökéletesen illeszkedik Reichardt életművébe és remélhetőleg még több nézőhöz jut majd el, mint korábbi gyöngyszemei. Megnyugtató, hogy ehhez nem kellett alkotói kompromisszumokat hoznia vagy hollywoodi stúdióigényeket kielégítenie.

A The Mastermindot a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, a magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincsen információnk.