Filmrecorder Cannes-ban. A végére befutott az ötcsillagos remekmű.

Cannes hemzseg a csak itt látható filmek világpremierjeitől, legnagyobb idei kedvencünk viszont mégis egy olyan amerikai függetlenfilm lett, amit a januári Sundance filmfesztivál óta megelőzött a híre. Eva Victor mindössze 31 éves és a Sorry, Baby az első rendezése. Fantasztikus humor és kendőzetlen őszinteség jellemzi az egy alapvetően traumatikus eseményen alapuló filmet, amit azonnal kikiáltottunk az idei Cannes legjobb filmjének.

Az idei cannes-i filmfesztivál tíz napján át türelmesen vártuk a nagybetűs remekművet. A versenyprogramban akadtak ambiciózus darabok, de nem érkezett meg az a fajta elementáris áttörés, mint amit korábbi években az Anora, A világ legrosszabb embere vagy az Élősködők jelentett. Sőt, még olyan kedvenceinktől is inkább csalódásokat kaptunk, mint Joachim Trier vagy Julia Ducournau. Már-már beletörődtünk, hogy idén csak erős középmezőny jut, amikor a fesztivál egyik mellékszekciója, a Rendezők Kéthete zárófilmje váratlanul letaglózott mindenkit.

A Sorry, Baby, a mindössze 31 éves Eva Victor első nagyjátékfilmje nemcsak a szekció, hanem az egész fesztivál egyetlen igazi ötcsillagos kedvence lett. Igaz, a film már debütált a Sundance filmfesztivál programjában, így aki figyelte az amerikai független filmes közeget, tudhatta, hogy az év egyik legerősebb darabja érkezik Európába.

Victor lenyűgöző író-rendező-színészi bravúrt mutat be. Olyan magabiztos és személyes hangon szólal meg, ami a közelmúltból Phoebe Waller-Bridge (Fleabag), Lena Dunham (Csajok), Michaela Coel (Tönkretehetlek) vagy éppen a magyar irodalmi porondon Kemény Lili (Nem) bemutatkozását juttatja eszünkbe. A különbség persze az, mozifilmként egyre kevesebb alkotó kap lehetőséget rá, hogy önéletrajzi ihletésű történeteit ilyen kendőzetlen intimitással dramatizálja. A kamera közelsége, a dialógusok pontossága és a dramaturgia feszessége mind azt jelzik: itt egy kész alkotó érkezett meg.

A film hangvétele leginkább egy terápiás stand-up esthez hasonlítható. Victor figurája vélhetően a saját traumáját meséli el, újra és újra nekifutva a kimondhatatlannak, miközben a humor és a tragédia folyamatosan egymásba csúszik. A #metoo tematika ezen a ponton akár elcsépeltnek is tűnhetne, ám a Sorry, Baby frissessége és személyessége miatt mégis elképesztően különleges élmény. A Promising Young Woman óta nem láttunk ennyire éles, műfaji határokat magabiztosan lebontó filmet a hatalommal való visszaélés természetéről. Victor nem a traumatikus élményre fókuszál, hanem annak előzményeire és még inkább következményeire, ezzel pedig sokkal mélyebbre hatol.

Több jelenet is azonnal pályázik az év jelenete címre. A zaklatás megtörténtének visszafogott, szinte mellékesen odavetett ábrázolása dermesztően hatásos; a bírósági tragikomikus kifakadás egyszerre felszabadító és szívszorító; és külön említést érdemel John Carroll Lynch egyjelenetes vendégszereplése, akit sokan a Zodiac emlékezetes paraarcaként őriznek az emlékezetükben. Jól szemlélteti, hogy Eva Victor csodás forgatókönyve sosem azt adja, amit a néző a korábbi beidegződései alapján várna. 

Nem utolsósorban pedig fontos azt is kiemelni, hogy a Sorry, Baby nem csupán trauma-narratíva, hanem egy barátság krónikája is. A főhős legfontosabb érzelmi támasza a Naomie Ackie által alakított barátnő, és az ő játéka egyszerűen zseniális. Finom reakciói, csendes jelenléte és humora nélkül a film nem lenne ennyire kiegyensúlyozott. Kettejük dinamikája adja a történet szívét.

A fesztivál végére tehát mégis megérkezett a várva várt katarzis. Nem a hivatalos versenyprogramból, nem a legnagyobb nevektől – hanem egy elsőfilmes, személyes hangú amerikai alkotástól. A Sorry, Baby nemcsak Cannes egyik csúcspontja, hanem az év egyik kihagyhatatlan filmje.

A Sorry, Babyt a cannes-i filmfesztivál Quainzaine des cinéastes szekciójában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.