Meglepő választás az idei versenyprogramban Oliver Hermanus régimódi és komótos szerelmesfilmje, amiről a legtöbb itteni kritikusnak a húsz évvel ezelőtti Brokeback Mountain jutott eszébe. Pedig van a The History of Sound-nak egy kifejezetten haladó és modern üzenete is. Nem utolsósorban pedig napjaink két legígéretesebb férfi színészét láthatjuk a főszerepekben: Paul Mescal és Josh O’Connor szokás szerint zseniálisak.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a The History of Sound a húsz évvel ezelőtti Brokeback Mountaint idézi meg a kortárs trendekre aktualizálva. A film főszereplői Josh O’Connor és Paul Mescal, akik vitathatatlanul generációjuk legnagyobb színészei, és akik mindketten habozás nélkül vállalták korábban is meleg karakterek megformálását. O’Connor a Gods Own Country-val futott be, míg Mescal a Mind idegenek vagyunkkal nyomatékosította, hogy az Aftersun és a Normal People nem véletlen volt. Összevetve a Brokeback Mountain idejével, a queer szerepek már nem jelentenek karrierbeli kockázatot, sőt, mostanra szinte alapkövetelmény, hogy egy színész ne csak heteroszexuális szerepekben legyen hihető.
Aki viszont arra fente a fogát, hogy forró szerelmi jelenetekben láthatja a két fiatal színészt, csalódni fog, Oliver Hermanus rendező egy szemérmes, mélyen visszafogott filmet rendezett, amely elkerüli a nyílt szenvedélyt, és inkább a visszafogottságot, az emlékeket és a kimondatlan dolgok melankolikus súlyát helyezi előtérbe.
A film két férfit követ nyomon, akiket a zene iránti közös szeretet hozott össze, kapcsolatuk inkább az idő múlásával bontakozik ki, mintsem egy-két szenvedélyes epizódban. Hermanust tehát kevésbé érdeklik az események, mint az emlékek - ami, megmarad, amit archiválnak és ami részben elveszik. Ez a megközelítés szorosan illeszkedik a film témájához, a zene megőrzéshez: dalok, hangok, pillanatok és érzések, amelyek csak azért maradtak fenn, mert valaki eléggé törődött velük ahhoz, hogy rögzítse őket. A két főhős úgy kutatják a népzenét, mint Bartók és Kodály tette, azzal a külöbséggel, hogy ők közben az ágyukat is megosztják egymással.
O’Connor a megszokott törékenységét és belső feszültségét hozza, míg Mescal egy szelídebb, kiegyensúlyozottabb jelenlétet nyújt, amely inkább a nyugalom, mint a külsőségek révén sugall mélységet. Működik közöttük a kémia, de szándékosan takarékra állítva. Hermanus, úgy tűnik, elszántan kerüli a romantikus katarzist, helyette pillantásokra, szünetekre és intellektuális összhangra támaszkodik. Leginkább azt próbálja bemutatni, hogy két főhőse hogyan lehetett volna egy életre egymás párja.
A film ebből a szempontból radikális és modern. Míg a Brokeback Mountainban, vagy akár Hermanus saját korábbi filmjeiben is (Beauty, Moffie) a homoszexuális szerelem titkolni és szégyellni való volt, a The History of Sound két főhősével kapcsolatban természetes, hogy munkájukban és életükben is egymásnak rendeltettek. A film óvatos tempója és halk hangvétele monotonitáshoz vezethet, és vannak pillanatok, amikor az érzelmek visszatartása kevésbé tematikus választásnak, inkább a harsányság elkerülésének tűnik. Éppen ezért nehéz dolga lesz kitűnni az idei cannes-i felhozatalból, bár a két főszereplőnek köszönhetően még találkozhatunk vele az év végi díjszezonban.
A The History of Soundot a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.
