Filmrecorder Cannes-ban. Elmaradt az újabb norvég csoda.

A csodálatos A világ legrosszabb embere után Joachim Trier és Renate Reinsve újabb közös filmjét messiásként vártuk, de a hatalmas elvárásoknak sajnos nem sikerült megfelelni. A Sentimental Value bennfentes kikacsintásait értékelni fogják Cannes-ban, de szó sincs arról a többgenerációs családi traumáknak emléket állító bergmani drámáról, amit reméltünk.

Joachim Trier eddigi pályáját nézve nehéz volt elképzelni, hogy a Sentimental Value mellélövés legyen. A norvég rendező filmről filmre egyre pontosabban, egyre érzékenyebben fogalmazott, ráadásul az előző rendezése, az A világ legrosszabb embere nemcsak kiemelkedően sikerült, hanem generációs élménnyé is vált. Az pedig külön bizakodásra adott okot, hogy Trier ismét együtt dolgozott annak a filmnek a szenzációs főszereplőnőjével, Renate Reinsvével. Ehhez képest a Sentimental Value inkább visszafogott, némileg csalódást keltő darab lett.

Reinsve első jelenete szinte pontosan azt a színvonalat ígéri, amit tőle megszokhattunk: természetes jelenlét, finom humor, fájdalom és intelligencia egyszerre. A néző joggal reméli, hogy a film érzelmi motorja ismét ő lesz. Ez az ígéret azonban sajnálatos módon nem teljesül. A történet előrehaladtával a karaktere egyre inkább háttérbe szorul, mintha Trier nem találta volna meg a helyét a narratívában, vagy nem mert volna igazán mélyre menni vele. Ez önmagában is hiányérzetet kelt, de a film további döntései még fájóbbá teszik.

Különösen érthetetlen Anders Danielsen Lie kezelése, aki Trier kabalaszínészének is tekinthető és a Szerzők és az Oslo, augusztus után ő is A világ legrosszabb emberében nyújtotta eddigi személyes csúcsát. Az, hogy ezúttal egy cameo szintű jelenésre korlátozódik a szerepe, nemcsak meglepő, hanem kifejezetten frusztráló is, hiszen korábbi közös munkáikban éppen az ő figurái adtak súlyt és érzelmi komplexitást a történeteknek. Itt viszont inkább csak egy félmondatos beköszönés marad és Reinsvével közös jelenésük megint csak a korábbi, sikeresebb együttműködést juttathatja eszünkbe.

A film központi témája, a családi feszültségek és generációs konfliktusok kibontása kidolgozatlan marad és a családi háznak a főszereplővé emelése csak papíron hangzik jól. A felvetett problémák érdekesek lennének, de Trier mintha túl hamar továbblépne rajtuk, így a nézőben nem tud felgyűlni az a feszültség, amely egy valódi katarzishoz vezetne. Helyette egy főiskolás Bergman-stílusgyakorlat juthat eszünkbe, amelyhez valamilyen csoda folytán világsztárokat sikerült megszerezni.

A film egyértelműen legerősebb szála Stellan Skarsgårdhoz kötődik, aki páratlan alakítást nyújt. Az ő figurája valóban él, lélegzik, és az Elle Fanninggel közös jelenetei adják a film érzelmi magját. Itt érezni igazán Trier korábbi erejét és finomságát.

A filmrajongók számára akad néhány bennfentes poén – a DVD ajándékozós jelenet vagy a Netflix-ekézés –, amelyeket a cannes-i közönség láthatóan értékelt, bár ezek inkább tűnnek olcsó kikacsintásoknak, mint valódi humorforrásoknak.

Összességében a Sentimental Value inkább csalódás, mint siker, különösen Trier korábbi munkáinak fényében. Ugyanakkor fontos lépcsőfok lehet Trier és Reinsve nemzetközi sztárrá válásában, Stellan Skarsgård pedig a nem túl erős idei mezőnyben akár a fesztivál legjobb férfi alakításának díját is elnyerheti.

A Sentimental Value-t a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, a magyarországi mozikban valószínűleg az év végén kerül bemutatásra.