Filmrecorder Cannes-ban. Arany Pálma után citromdíj.

Négy évvel ezelőtt új időszámítás kezdetének tűnt, amikor a mindössze a második női rendezőként Julia Ducournau Arany Pálmát nyert a punkrock testhorror Titánnal. Visszatérését lélegzetvisszafojtva várta a filmvilág, de sajnos az Alpha eddig a 2025-ös cannes-i filmfesztivál legnagyobb csalódása.

Julia Ducournau neve eddig egyet jelentett a radikális frissességgel és a megelevenedett coolsággal. A Nyers betörte az ajtót: pimasz, ösztönös és provokatív volt, egy olyan bemutatkozás, amely után muszáj volt figyelni a rendezőre. A Titán pedig még tovább ment, és filmtörténelmet írt, egyrészt azzal, hogy Jane Campion (A zongoralecke) után mindössze a második női rendező lett, aki elnyerte a filmvilág legrangosabb kitüntetését. Másrészt viszont nemtől függetlenül az első rendező, akinek egy brutális testhorrorral sikerült ezt véghezvinni. 

Az Alpha ehhez képest fájdalmas visszalépés; nemcsak Ducournau életművében, hanem az egész cannes-i mezőnyben. Már az alapvető műfaji elmozdulás is zavarba ejtő, ezúttal egyáltalán nem testhorrort látunk, hanem egy lázálomszerű, allegorikus víziót az AIDS-krízisről, amely inkább szimbolikus, mint konkrét és inkább érzelmi túlterheléssel operál, mint átgondolt dramaturgiával. Önmagában ez a váltás nem lenne probléma, a gond az, hogy a film sem tematikusan, sem formailag nem tud mit kezdeni ezzel az örökséggel.

Az AIDS-ről ráadásul számtalan erős, érzékeny és komplex alkotás született már. A csúcs továbbra is az Angyalok Amerikában minisorozat, amely intellektuálisan, politikailag és érzelmileg is messze többet nyújt, mint az Alpha. Nem mellékesen idén is több cannes-i filmben (The Mysterious Gaze of the Flamingo, Romeria, The Plague) visszaköszön a betegség, gyakran jóval árnyaltabb, kevésbé didaktikus formában. Ducournau filmje ebben az összevetésben különösen gyengének hat.

Az Alpha legnagyobb problémája az átgondolatlanság és a giccsesség. A betegség vizuális megjelenítése – a betegek fokozatos „megkövülése” – nemcsak túlságosan szájbarágós, hanem kifejezetten ízléstelen metaforává válik. Amit a rendező nyilvánvalóan költői, sokkoló gesztusnak szánt, az inkább hatásvadász és leegyszerűsítő. A test itt nem a korábbi filmek ambivalens, zavarba ejtő terepe, hanem egy túlmagyarázott jelképpé silányul.

A főszerepet egy magyar származású fiatal színésznő, Boros Mélissa alakítja, korrekt jelenléttel, de az ő figurája meglepően kevés teret kap az emlékezetességhez. Sokkal inkább Tahar Rahim az, aki magára vonja a figyelmet: elkötelezett alakítása és megdöbbentő, Christian Bale-t idéző fogyása valódi súlyt ad a filmnek. Ironikus módon éppen ő emlékeztet arra, milyen film is lehetett volna az Alpha egy következetesebb rendezői koncepcióval.

A zenei válogatás – Portishead, Nick Cave, Tame Impala – ismét erős, és Ducournau kétségtelenül ért ahhoz, hogyan használja a zenét atmoszférateremtésre. Ez azonban most kevésnek bizonyul. A jól megválasztott dalok nem tudják elfedni a dramaturgiai ürességet és a koncepció zavarosságát.

Az Alpha így nem provokál, nem gondolkodtat el igazán, és nem is sokkol úgy, ahogy Ducournautól megszoktuk. Inkább egy irányt tévesztett film, amelyből fájóan hiányzik az a bátorság és következetesség, ami korábban a rendező védjegye volt.

Az Alphát a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, a magyarországi mozikban valószínűleg az év második felében kerül bemutatásra.