Filmrecorder Cannes-ban. Betölteni a David Lynch után maradt űrt.

A német mester, Christian Petzold nem tud hibázni. Filmjei szinte külön műfajt alkotnak az európai filmművészeten belül és nála jobban senki sem tudja keverni a mindennapit a természetfelettivel. Legújabb filmje és egyben eddig első cannes-i bemutatója, a Mirrors No.3 kapcsán még a januárban elhunyt David Lynch is eszünkbe juthat.

A szokásosnál sokkal erősebb idén Cannes-ban a német jelenlét, Mascha Schiliniski Sound of Fallingja a versenyprogram nagyon erős nyitásának bizonyult, itt volt Fatih Akin visszatérése (Amrum) és a Rendezők kéthete programban végre először egy Christian Petzold premierre is sor került. Mindez persze rossz hír a berlini filmfesztiválnak, de Petzold újdonsága láttán annál örvendetesebb a cannes-i közönségnek.

Christian Petzold ugyanis sohasem okoz csalódást, minden filmje élmény. A Mirrors No.3 ezért már a puszta létezésével felkelti az érdeklődést: egy újabb darab egy következetes, személyes életműben. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni, hogy ez a film kisebb vállalás az utóbbi pár munkájához (Tűzvörös égbolt, Hableány és még inkább a Tranzit vagy a Phoenix bár) képest. Visszafogottabb, zártabb, kevésbé ambiciózus, ami nem feltétlenül baj, de a korábbi, rendkívül összetett és sokrétű csúcspontok fényében óhatatlanul hiányérzetet kelt.

Petzold jól ismert motívumai szinte azonnal visszaköszönnek. Az autóbaleset nemcsak narratív fordulópont, hanem szimbolikus kapu is egy másik állapotba, míg az emlékezetkiesés ezúttal is identitáskérdéseket vet fel. Ezek az elemek annyira szervesen épültek be a rendező eszköztárába, hogy már-már védjegyként működnek: a néző egyszerre érzi az ismerősséget és azt a finom elmozdulást, ahogyan Petzold újra és újra más hangsúlyokkal nyúl hozzájuk.

A Mirrors No.3 egyik legizgalmasabb újdonsága a nyíltan érzékelhető David Lynch-hatás. Különösen a Mulholland Drive szelleme lebeg a film felett: a valóság és az identitás elcsúszása, a kettőzések, a kimondatlan fenyegetettség mind erre a világra emlékeztetnek. Még a karakterek nevei (Betty és Laura) is szándékos utalásnak tűnnek és mintha Petzold játékosan, de tudatosan jelezné: itt most egy tükörlabirintusba lépünk. Ezek a referenciák nem válnak öncélúvá, inkább afféle cinkos összekacsintásként működnek a filmértő nézőkkel. 

A borongós alaphelyzet ellenére meglepő módon finom humor lengi át az egész filmet. Ez nem harsány, nem poénokra épülő humor, hanem helyzetekből, pillantásokból, apró elcsúszásokból fakadó derű. Petzold pontosan tudja, hol engedheti meg magának ezt a könnyedséget anélkül, hogy megtörné a film sejtelmes, melankolikus tónusát.

Paula Beer ezúttal is fantasztikus. Jelenléte egyszerre törékeny és titokzatos, és olyan természetességgel mozog Petzold világában, mintha eleve erre a filmes univerzumra teremtették volna. A kettőjük együttműködése látványosan kezd beérni, és egyre inkább emlékeztet arra az alkotói szimbiózisra, amely korábban Nina Hoss és Petzold között jött létre.

A Mirrors No.3 tehát nem Petzold legnagyobb dobása, de egy letisztult, intelligens, finoman rétegzett film és egy újabb érdekes állomás egy következetesen izgalmas életműben.

A Mirrors No.3-t a cannes-i filmfesztivál Quainzaine des cinéastes szekciójában láttuk, a magyarországi mozikban az év második felében kerül bemutatásra.