Filmrecorder Cannes-ban. Jennifer Lawrence rástartolt a második Oscarjára.

Jennifer Lawrence végre kiszabadult a hollywoodi franchise-ok karriergyilkos öleléséből és Emma Stone-hoz hasonlóan saját kézbe vette az irányítást. Nem csak húzónévként, hanem színészi tehetségének 120%-ra járatásával odaállt Lynne Ramsay mögé – a végeredmény pedig egy kegyetlenül őszinte, provokatív és megosztó film az anyaságról.

A Die My Love kegyetlenül intenzív, nyugtalanító, mégis lenyűgöző filmélmény –egyértelműen Jennifer Lawrence eddigi legkockázatosabb alakítását láthatjuk, ami új irányt jelez a karrierjében. Ez nem egy könnyen befogadható film, nem akar tetszelegni vagy megnyugtatni, helyette provokál, felkavar, és következetesen próbára teszi a néző érzékeit és türelmét. Éppen ebben rejlik az ereje.

A film produceri feladatait is ellátó Lawrence játéka nyers, lecsupaszított és kompromisszummentes. Ezzel a szereppel teljesen hátat fordít a hagyományos főszereplői sémáknak, hiszen a karakter impulzív, sokszor taszító, érzelmileg szélsőséges, és gyakran kifejezetten kellemetlen társaság. Lawrence azonban pontosan ebben a kellemetlenségben brillírozik.

Ez a bátor választás egyértelműen az Emma Stone-féle karrierút irányába mutat: olyan filmes, szerzői munkák felé, ahol a kockázat nagy, de a művészi elismerés is az lehet. Ha ez az irány folytatódik, könnyen elképzelhető, hogy Lawrence is hasonló szakmai díjak és elismerések felé tart, mint Stone, aki amióta Jorgos Lantimosz agymenéseinek múzsája lett, halmozza a díjakat, bármilyen furaságot is művel a vásznon.

A többi szereplő játéka is élmény: Robert Pattinson szerepe kisebb, mint gondolhattuk, de akár üzekednek Lawrence-szel, akár ölik egymást, fantasztikus kettőjük közt az összhang. Sissy Spacek váratlan komikus jelenetekkel ajándékoz meg bennünket és a vásznon egyre ritkábban látható Nick Nolte vendégszereplése is ajándék a filmrajongóknak.

Mégis, Lynne Ramsay rendezése borítékolhatóan megosztó lesz. A film hanghasználata szinte támadó jellegű: egy légy zümmögése, egy kutya ugatása, ismétlődő, irritáló zajok válnak a film állandó kísérőivé. Ezek a hangok sok néző számára idegesítőek, sőt elviselhetetlenek lehetnek, és a lineáris történetmesélés helyett az érzékek ilyen letámadása szélsőséges reakciókat válthat ki. Ugyanakkor pont ezek az érzékszervi túlterhelések adják pontos lenyomatait a főszereplő lelkiállapotának. A szülés utáni depressziótól szenvedő főhősnő számára a világ nem egyszerűen zajos, hanem egyenesen fojtogató.

A vizuális megvalósítás szintén intim és nyers. A kamera gyakran túl közel merészkedik, nem hagy teret a menekülésre, és könyörtelenül rögzíti az érzelmi szétesés pillanatait. A történetvezetés nem a klasszikus dramaturgiát követi, ami sokakat frusztrálhat, de a film inkább lelki, mint narratív logika mentén halad. Ramsay-nek azonban van humora is, Jennifer Lawrence pedig legendás komika, így a nyomasztást sikerül néha pikírt szarkazmussal oldani.

A Die My Love nem mindenkinek szól, de aki érezte már, akár gyerekvállalás után, akár más okból, hogy egy nagyon vékony és épp elszakadni készülő cérna tartja vissza az idegösszeomlástól, az értékelni fogja, hogy a film nem kínál könnyű válaszokat és nem próbál feloldozást adni. Helyette őszintén bemutatja, hogy a megőrülés határán is muszáj menni tovább.

A Die My Love-ot a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.