Filmrecorder Cannes-ban. Joaquin Phoenix és Pedro Pascal párharca óriási csalódás.

Az Eddington ambiciózus film szeretne lenni, de a provokációt összetéveszti az érdemi mondanivalóval. Bár láthatóan a kortárs amerikai társadalmi feszültségek szatirikus ábrázolására törekszik, politikai állásfoglalása zavaros és problematikus, a film utolsó felvonása pedig kifejezetten fárasztó, és egy gyenge Coen-testvérek-utánzat érzetét kelti. Úgy tűnik, Ari Aster jobban tenné, ha visszatérne a horror műfajához.

Ari Aster először került be a cannes-i versenyprogramba és alapvetően örvendetes tendencia, hogy két horrorfilm (Örökség, Fehér éjszakák) és egy fura agymenés (Amitől félünk) után máris ott lehet a világ legnagyobb rendezői között. Cannes-t ugyanis sokat kritizálták amiatt, hogy nem fiatalít kellően a meghívott rendezők névsorán és, hogy bizonyos műfajokat nem vesz komolyan. Az Eddington viszont ugyan nem horror, de nem is az a színvonal, amihez a versenyprogramban szokva vagyunk.

Az Eddington legnagyobb problémája ugyanis a politikai megközelítése. Azt sugallja, hogy az oltásellenes laposföldhívők és a liberális, progresszív fiatalok lényegében egy szinten állnak: egyformán nevetségesek, egyformán elvakultak, egyformán károsak. Ez az „minden oldal ugyanolyan rossz” hozzáállás nem bátor vagy forradalmi, hanem inkább lusta és erkölcsileg megkérdőjelezhető. Az oltásellenes szélsőségesség – amely valós dezinformációra és konkrét társadalmi károkra épül – nem állítható párhuzamba a fiatalok politikai idealizmusával, még akkor sem, ha az olykor felszínes vagy túlzó. A film ezzel az elnagyolt egyenlőségjellel inkább kibújik az állásfoglalás alól, mintsem valódi kritikát fogalmazna meg.

Joaquin Phoenix alakítása sem menti meg a filmet. Az utóbbi időben egyre világosabbnak tűnik, hogy a színész kifejezetten rossz szériában van a szerepválasztásait illetően (Joker 1-2, Napóleon, Sosem voltál itt) és az Eddington ezt csak megerősíti. Phoenix itt is a tőle megszokott, idegesen lüktető, belső feszültségtől túlfűtött figurát hozza, de ezúttal minden újdonság nélkül. A karakter nincs elég mélyen megírva, így a játék inkább manírosnak, mint rétegzettnek hat, mintha Phoenix saját korábbi alakításainak árnyékában rekedt volna. 

Emma Stone még rosszabbul járt, ami különösen fájó pont. Egy ennyire kicsi és jelentéktelen szerepben gyakorlatilag elpazarolják, narratív szempontból alig több, mint egy kellék. Tekintve Stone közelmúltbeli, kockázatvállaló és emlékezetes alakításait (a Lantimosz-filmek mellett a The Curse című sorozat is említhető), nehéz nem csalódásként megélni, hogy a film semmit nem kezd a tehetségével. Sajnos hasonló a helyzet Pedro Pascallal is. A hamarosan bemutatásra kerülő Materialists és A fantasztikus négyes mellett az Eddington miatt is Pedro Pascal nyárra számítottunk, de az itteni szerepléséről senki sem fog később beszélni.

A film utolsó negyede végképp kifullad. Az addig lassan építkező történet öncélú káoszba fullad, amely inkább kimerítő, mint provokatív. Az abszurd elemek egymásra halmozása nem vezet sehová, és az egész egy rosszul sikerült Coen-testvérek-koppintás benyomását kelti – élesség, humor és valódi gondolatiság nélkül. Az Eddington végül nem több, mint cinikus vállrándítás egy fontosnak szánt témáról. Politikailag zavaros, színészeit rosszul használja, és a fináléban teljesen elveszíti az irányt - egy olyan film, amely sokat akart mondani, de végül szinte semmit sem sikerült.

Az Eddingtont a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, magyarországi moziforgalmazásáról egyelőre nincs információnk.