Filmrecorder Cannes-ban. Haláltánc a sivatagban.

A beharangozó előzetes alapján a legjobban vártuk a spanyol Oliver Laxe versenyfilmjét, a Sirâtot. Különlegesnek, veszélyesnek és egyértelműen nagyvászonra termett élménynek tűnt, amibe beleremeg majd egész Cannes. Számításaink részben bejöttek, bár a menőség lehangoló fatalizmusba csap át, ami 2025-ben nem is olyan meglepő.

A Sirât már az előzetesével magasra tette a lécet: annyit emlegettük a fesztivál előtt, hogy a buzz öngeneráló erejűvé vált és egyre jobban elhittük, hogy a cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb dobásával lesz dolgunk. Igaz, hogy Oliver Laxe korábbi munkái (Mimosas, Égető múlt) kifejezetten visszafogottak, sőt, helyenként minimalista eszköztárral operáló filmek voltak. Ilyen fiatal rendezők azonban nem kerülnek be olyan könnyen a versenyprogramba, még ha maga Almodóvar is áll a produkció mögött.

Az első negyedóra kifejezetten letaglózó. A sivatagi goa-party dübörgése nem csupán hallható, hanem szinte fizikailag is érezhető – egyértelműen nagy vászonra, sötét moziteremre és a lehető legjobb mozi akusztikára van kitalálva. A kamera elidőzik a társadalmon kívül álló, mégis nagyon autentikus partyarcokon (Spanyolország legfoglalkoztatottabb színészén Sergi Lópezen kívül szinte minden főbb szereplőt mintha valódi goapartykról szedtek volna össze), akiknek szabadsága egyszerre irigylésre méltó és nyugtalanító. Ebben a szakaszban a film mintha egy alternatív utópiát villantana fel: egy világot, ahol a szabályok feloldódnak a ritmusban, és ahol a jelen pillanat ural mindent.

Ez az élmény azonban nem tart sokáig. A kezdeti FOMO-érzés – az, hogy a néző úgy érzi, valami elementáris, megismételhetetlen eseményről maradna le – hamar az ellenkezőjébe fordul. A buli fokozatosan rémálommá válik, és a felszabadultság helyét szorongás, majd kifejezett fenyegetettség veszi át. A Sirat itt mutatja meg igazán, mennyire tudatosan játszik az elvárásokkal: amit kezdetben vonzónak és szabadnak látunk, arról kiderül, hogy törékeny és veszélyes. Ráadásul Laxe a sokkolóan tragikus és a fekete humor közti vékony határmezsgyén egyensúlyozik, többnyire az utóbbi felé billenve.

Éppen ezért a film provokatív és alapvetően borúlátó hangütését nem feltétlenül lehet – vagy kell – teljes komolysággal kezelni. Több jelenetben is érezhető egyfajta allegorikus eltúlzás, ami a cselekményt tágabb kontextusba helyezi és 2025 esszenciáját próbálja megragadni egy kollektív haláltáncként. Ez a megközelítés egyszerre erénye és gyengéje a filmnek.

Át lehet érezni a jelenünket átjáró bizonytalanságot, szorongást és a jövőbe vetett hit megingását. Ugyanakkor nem minden néző akarja, vagy tudja átadni magát ennek az intenzív pesszimizmusnak, sőt, fatalizmusnak. A film nem kínál kapaszkodókat, és nem is nagyon próbál enyhíteni a látlelet sötétségén. Ez sokak számára frusztráló lehet, mások viszont éppen ezt az őszinte, kompromisszummentes hozzáállást értékelik majd benne. Abban viszont mindenki egyet fog érteni, hogy ez volt a világ leglehangolóbb bulija.

A Sirâtot a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában láttuk, a magyarországi mozikban az év második felében kerül bemutatásra.