Az utóbbi évek legfontosabb zenei könyve (Liz Pelly: Mood Machine: The Rise of Spotify and the Costs of the Perfect Playlist) a Spotify és az általa kialakított, izgalommentes zenei kultúra kíméletlen kritikája. Ez a cikk először a Recorder magazin 123. számában jelent meg.
A zenei kultúra ellaposítása
„Spotifycore”: aki követi a zenéről szóló diskurzust, találkozott ezzel a kifejezéssel. Fülbemászó, de nem túlságosan valamilyen popzene, ami nem igényli a figyelmünket, nem akaszt meg abban, amit a zenehallgatás közben csinálunk, és főképp nem akaszt meg a zene-, vagy még inkább: a Spotify-hallgatásban. Ráerősít arra a hangulatra, amiben vagyunk, vagy amibe kerülni akarunk: relaxáció, koncentráció satöbbi.
Közhely, hogy minden zenei technológia visszahat magára a zenére, legyen szó a kislemezek terjedelmi korlátairól, a rádiók irtózásáról a bridge-ektől és szólóktól, a nagylemezek A és B oldaláról satöbbi. A Spotify elvben nem támaszt korlátokat: elfér rajta bármilyen hosszú zene, 100 millió darab; mégis, róla neveztek el egy – jó kérdés, hogy mit. Nem műfajt, hanem leginkább a zene szerepére vonatkozó elképzelést, és az ennek megfelelni igyekvő műveket.
Liz Pelly New York-i újságíró az elsők között hívta fel erre a figyelmet, és már korábbi cikkei is voltak olyan hatásosak, hogy a nagy figyelmet keltő Mood Machine: The Rise of Spotify and the Costs of the Perfect Playlist című könyvének fő állításai ismerősek lehetnek. Vagyis az, hogy a Spotify aktívan, nyereségvágyból hozzájárult ahhoz, hogy a zenei kultúrát ellaposítsa, dekontextualizálja, közben ráadásul megkérdőjelezhető üzleti fogások sorát is elkövetve. Azért van a könyvben bőven újdonság is, az összkép pedig olyan erős, hogy az ember kísértést érez, hogy soha többet ne nyissa meg a Spotify-t. (Aztán persze megteszi.)
Véletlen dominancia
Liz Pelly egyik meglepő felfedezése, hogy mindez kicsit esetlegesen alakult így. A Spotify hatékonyan beadta a közvéleménynek, hogy Daniel Ek és a nála kevésbé ismert, mára Svédország leggazdagabb tech-milliárdosává lett Martin Lorentzon azért alapította a céget, hogy megmentse a zeneipart a fájlcserélés okozta összeomlástól, vonzóbb alternatívát építve. Ehhez képest a korai nyilatkozatok azt mutatják, hogy az online reklámok világából jöttek, erre akartak építeni egy üzletet, és a reklámok köré kellett valami tartalom. Eleinte több mindenben gondolkodtak, a zenére azért esett a választás, mert elég kicsik a fájlok.
 |
| Martin Lorentzon és Daniel Ek |
A következő, döntő lépésre pedig egy külső cég piackutatása vezette rá a Spotify-t. Az volt a kérdés, hogyan használják az alkalmazást az emberek, és a vezetőséget meglepte az eredmény: túlnyomó többségük a háttérben hallgat zenét, és nem akarnak választani, hanem örülnek, ha valaki ezt megteszi helyettük. Perry egy forrása szerint „korábban az iTunest tekintették versenytársnak, és ebből a kutatásból jöttek rá, hogy inkább a háttérzene-hallgatásra érdemes optimalizálni, mert ez jellemző a felhasználók többségére”.
Muszáj követni a szabályokat
Majdnem minden rossznak ez a forrása Pelly könyvében. Nem az, hogy a Spotify megadja a lean-back hallgatónak azt, amire vágyik, hanem az, hogy kizárólag erre fókuszál, és közben lenyom szinte mindent, ami a zenében izgalmas, meglepő, váratlan. Például a cég erőltette a playlisteket, amiken előnyt élveznek azok a számok, amiket jól be lehet illeszteni a hasonlók közé; az adatok közül kiemelten fontos lett az, hogy az adott dal hallgatói minél tovább használják-e a Spotify-t. Pedig mindenki tudja, akinek voltak meghatározó zenei élményei, hogy utána nem biztos, hogy bármi mást akarsz egyáltalán hallgatni. Nem feltétlenül esik egybe, amit a legjobbnak tartasz és amit a legtöbbet hallgatsz (amit az algoritmus egyedül lát); ami mély hatást tesz rád, azt nem teszed be kocogás vagy tanulás közben.
 |
| Liz Pelly |
Mégis muszáj valamennyire a Spotify által diktált szabályok szerint játszani, hiszen a kiadók bevételeinek egyre nagyobb hányada a streamből, azon belül pedig tőlük jön. A „peak playlist” korszakban, 2016 és 2019 között egy kisebb kiadó számára anyagilag létfontosságú volt, hogy a kiadványai felkerüljenek a releváns playlistekre. Aztán jött a TikTok, átvéve a playlistek királycsináló szerepét, a Spotify-on pedig az algoritmusok egyre növekvő hatalma. (Plusz 2022-ben egyik napról a másikra egy csomó indie-nek mondott playlistet megtöltöttek Spotifycore-poppal.)
Most pedig arról kapnak egy csomó adatot a zenészek, hogy melyik számuk „működik”, és (ahogy egy indie folk-kiadó vezetője mondja) „teljesen emberi dolog azt gondolni, hogy hát ha ez bevált, akkor miért ne tennék vele még egy próbát” – ami egyenes út az uniformizálódáshoz. A hallgató meg egyre inkább csak azt kapja, amit a Spotify adatai szerint biztos szeretni fog, vagy legalábbis nem fogja kikapcsolni.
Sőt, ha fent van a zenéd a katalógusban, úgy is bekerülhetsz a funkcionális zene posványába, hogy nem akarod. Jelentéktelennek látszó, de a kontextus- és kontrollvesztést sűrítve illusztráló sztori Anohnié, akinek Why Am I Alive Now? című száma felkerült a Chill Vibes playlistre, pedig csak nagyon messziről nézve gondolhatja valaki chillnek. „Az egy nagyon reménytelen dal” – mondta Pelly-nek meglepődve, és arról beszélt, hogy „vannak zenék, amiket nem arra találtak ki, hogy százszor meghallgasd őket”, és ezeknek régen megvolt a maguk „kisebb ökoszisztémája” a kapitalista zeneiparon belül. Anohni szerint az, hogy a monetizálás a lejátszások számához kötődik, „a zenéhez való narkotikus hozzáállást erősíti a komplex, meditatív viszony rovására”.
Van kiút, de nem egy jobb Spotify
Pelly könyve kissé egyoldalúan a Spotify ostorozásáról szól, kevés figyelmet szentelve a zeneipar más szegmenseinek, a sokszor anti-Spotify-nak nevezett Bandcampet vagy a vinyl-eladásokat alig említi. Konklúziója mégis az, hogy ha azt akarjuk, hogy a zene ereje megmaradjon, akkor keressünk alternatívákat, fektessünk pénzt és energiát a helyi színterekbe, a zenék kontextusának megismerésébe. Legfőképpen ne higgyük azt, hogy a Spotify-t egyetlen, csak jobb platformmal kell leváltani: hiszen vele is pont az a fő gond, hogy a peaceful pianótól az egyedi művészi víziókig mindent egy uniformizált modellbe próbált begyömöszölni.
Rónai András
