Rokoni szálak is összekötik a május 9-én a Budapest Parkban közös koncertet adó Platon Karataevet és VHK-t: az új lemezét bemutató Platon egyik énekes-gitárosának, Cz.K. Sebőnek az édesapja Czakó Sándor, a jubiláló Vágtázó Halottkémek alapító-gitárosa, aki lerakta a kiszámíthatatlan VHK-gitározás alapjait. De miért lépett ki a csúcson a zenekarból? És milyen volt a fiának a VHK szellemi közegében felnőni? Apa-fiú interjú gyerekbarát kerti partikról, eksztatikus improvizációkról és a hipnotikus transzállapot titkairól. Ez a szöveg a Recorder magazin 123. számában megjelent interjú bővített változata.
Milyen volt a VHK gitárosának a fiaként felnőni? Milyen zenei, szellemi közegben nevelkedtél?
Czakó-Kuraly Sebestyén: Nem tudnék egy pontot mondani, amikor megismertem a VHK-t, mert én már ebbe nőttem bele. A nővérem, Viki néha kérte lefekvéshez az első VHK-albumot, és olyankor A Halál móresre tanítására aludtunk el. Nem a VHK-ról szóltak a mindennapjaink, de magától értetődően körülvett minket a zenekar múltja, gondolkodásmódja a családi életben. Kifejezetten muzikális közegben neveltek minket a szüleink, sok és sokféle zenét hallgattattak velünk, amelynek három sarkalatos pontja a népzene, a klasszikus zene és a rockzene volt.
Czakó Sándor: Nálunk különlegességek szóltak, nem a mainstream. Klasszikus zenéből az alapok, Beethoven, Csajkovszkij, Mozart, rockzenéből azok, amiket kedveltünk régen, The Pretty Things, Yardbirds, Kinks, Eric Burdon, Iggy Pop, Brian Eno, világzenéből pedig sámánzenék és régi népek zenéi más földtájakról. Fiatalkoromban tudatosan gyűjtöttem a zenéket.
Ipacs László, a VHK alapító-dobosa azért is fontos személy volt az életedben, mert sok zenével ő ismertetett meg. Mi mindennel?
Sebő: A VHK-ból ő állt hozzám a legközelebb apámon kívül, mert hasonló korúak a gyerekeik, mint mi a nővéremmel, és szorosabb kapcsolatban volt a két család. Ahogy Ipacs észrevette, hogy nyitott vagyok a zenékre, rákapott arra, hogy random linkeket küldözgessen Messengeren. Csináltam ebből egy lejátszási listát is.
A VHK köré egy óriási baráti társaság rendeződött, amelyben rengeteg meghatározó személy van a zenekar tagjain kívül is, és ők is rettentő izgalmas zenéket hoztak a kerti partikba. Ipacsnak nagyon extra kazettái, lemezei voltak, és ő mindig odajött hozzám, hogy na, ezt figyeld, milyen dobtéma. Kötelességének érezte, hogy neveljen. Aki a nyolcvanas években koncerten látta a VHK-t, valószínűleg nem gondolta, hogy a kilencvenes években ennyire gyerekbarát társaság lesznek. Fritz (Németh László, a VHK 2016-ban elhunyt gitárosa – a szerk.) nagyon értett a gyerekek nyelvén, de Szónusz (Soós Lajos, a VHK basszusgitárosa – a szerk.) is vicces és jó fej volt velünk. Ez egy nagyon kreatívan gondolkozó, folyamatosan hahotázó, szellemi-baráti társaság volt, amelyben sokszor értelmetlennek tűnő gondolatkísérletek, fantáziálások folytak, és jólesett, hogy ebbe kamaszként már minket is bevontak. Volt egy „film”-nek nevezett eszmefuttatásuk, azt nagyon sokszor fűzték és tarkították. Szürreális képekből álló gondolatfolyam volt egymáshoz logikailag nem kapcsolódó valószerűtlen képekként és nagyon szabadon óriási hangulatban: bolygók, vonatsínek, Margit-híd, Jean-Claude Van Damme vs. Jean Valjean stb. Ültünk Kővágóörsön a diófa alatt, hallgattuk a sztorikat, és néha hozzátettük mi is, amit tudtunk.
Tud néha nyomasztani édesapád és a VHK zenei öröksége, hogy úristen, hogy fogok én felérni ehhez, vagy ez örök inspiráció, amiből meríteni lehet?
Sebő: Ez sosem volt számomra nyomasztó. Nem is jutott eszembe hozzájuk hasonlítani magamat; nem is lehetne, annyira más a mai zenei, társadalmi, politikai közeg. Az viszont nagyon inspirált, hogy a szüleim beszámolóiból leszűrtem: egy életre való munícióit és inspirációt adott apának a zenekar, pedig amikor megszülettem, már nem volt a VHK tagja. Én is valami hasonlót kerestem a zenélésben, mert azt láttam rajta, hogy alkotni fantasztikus dolog.
Mit szóltál hozzá, hogy Sebő zenész lett?
Sándor: A gyerekeinket kezdettől fogva tanítottuk zenére. Zenei iskolákba jártak, Sebő például nagyon szépen énekelt, és szinte abszolút hallása van, amire fel is figyeltek. Hívták a Zeneakadémiára, a Schola Hungarica kórusba énekelni, de az valamiért nem tetszett neki. Utána cimbalmozott, Viki citerázott, én pedig gitároztam a gyerekeknek sokat, klasszikusokat, gyerekdalokat, és ebből mindketten felszippantottak valamit.
Érdekes, hogy Sebő a zenei pályát választotta: amit én nem mertem, azt ő felvállalta. A VHK-ban is felmerült, hogy ha csak a zenélésre koncentrálnánk, akkor még többre lehetne vinni, de mindenkinek volt szakmája, és végül maradtunk azoknál. Akkor még egészen más volt a politikai-gazdasági helyzet, és mivel a VHK egy baráti társaságból létrejött szabadidős tevékenységnek indult, aminek volt egy varázsa, úgy döntöttünk, hogy ezért a varázsért csináljuk tovább. Bár Sebő is csinálja mellette a pszichológiát, arányaiban sokkal komolyabban veszi a zenélést, mint annak idején én a zenekart.
Halló, mindenség! Itt van a Platon Karataev dupla VHK-feldolgozása
Sebő zenéit és a Platon koncertjeit is ki szoktátok vesézni kettesben. Mitől függ, hogy melyik születőben lévő zenédet mutatod meg édesapádnak?
Sebő: Ez változó. Néha átmegyek hozzájuk az új zenékkel, vagy a kocsiban feltekerjük a hangerőt, és megmutogatom, épp min dolgozunk – és várom, mi vált ki hatást belőle, ami a legjobb visszajelzés tőle. Az új capsule boy-lemezt is végigmutogattam neki.
Sándor: Amikor zenéről beszélgetünk, kilencven százalékban ugyanazok a számok és ugyanazok a részek tetszenek mindkettőnknek. Ilyenek a gének, ugyanattól ráz ki a hideg.
Sebő: Ha van egy titkos favoritom, direkt nem mondom el neki, ő meg mondja magától, hogy „na, ez!”. Az új lemezről ilyen a Fényre zárt, amit már koncerten kifigyelt.
Sándor: A legelsők közül pedig az Old Enough For Love, illetve az Orange Nights.
Sebő: Nem mondom, hogy az Old Enough For Love a legjobb szám az első Platon-lemezről, de tudom, hogy amit én szépnek tartok benne, azt ő látja – és pont azért tetszik neki. Pedig az a dal elbújik a lemezen, nem sok embernek lehet a kedvence.
Sándor: Ami nekem még nagyon sokat nyújt, és nagyon mélynek találom, azok Sebő szólóprojektjei. Ha a mai világban egy szál gitárral kiáll valaki, és egy órán keresztül leköt egy tömeget, az szerintem nagy bátorság, óriási dolog.
A Platon Karataev és a VHK közt nyilvánvalók a különbségek, de hogy látjátok a hasonlóságokat? Mindkét zenekar a létezés magjáig igyekszik elzenélni magát, de míg a VHK-ban van valami szilaj vadság, addig a Platon katarzisa eggyel finomabb. Sebő, egyszer úgy fogalmaztál, hogy a VHK eksztatikus improvizációihoz ti túl zárkózottak vagytok.
Sebő: A szilajság jól leírja a VHK kezdeteit, amikor még tényleg improvizáltak a színpadon. Nekem nincs és soha nem is lenne bátorságom ehhez. Sokan mondják, hogy hasonló dolgokat vált ki belőlük a Platon, mint a VHK. Amit ők szabad improvizációkkal és szilaj zenékkel kerestek, azt mi egy tudatosan felépített alkotói folyamat során, érzelemvezérelt zeneiséggel próbáljuk megtalálni. Jó esetben a két út ugyanoda vezet: egy katartikus belső robbanás felé.
Sándor: Az ős-VHK-ban – amikor a zenekar a fénykorát élte – egy spontán megvalósuló, szuggesztív szabad zeneteremtés folyt. Ez úgy valósult meg, hogy koncert előtt képekben gondolkodtunk. Azt mondtuk például, hogy most egy magas hegyről zúdul le a vízfolyam, és mi annak a sodrásában repülünk be egy barlangba, és kikúszunk ki onnan egy fénycsóvába. A koncerten aztán a belső képalkotással megvalósuló átélés élményét kellett átadni a közönségnek zenével, performansszal, vagy bármivel, ami jött. Ez az átélés-élmény megváltoztatja az agyműködésed, mert áthelyez egy olyan dimenzióba, ahol mások a testműködés paraméterei, tehát borsódzik a hátad, izzad a tenyered, felgyorsul a szívverésed, megváltozik a tér- és időérzékelésed. Ezzel a téridő-torzulással egy illúzió jön létre, amit valóságnak hiszel, mert ebben a megváltozott tudatállapotban megjelenik előtted a kép, amiről koncert előtt beszéltünk. Ez a bevonódás annál erősebb, minél nagyobb a téridő-torzulás, és nemcsak a zenészek között működik, hanem egy archaikus bevonódást idéz elő a hallgatóságban is. Ez egy ott helyben megszülető, közös beavatási élmény, amit egy bakelitlemez nem tud visszaadni – ezért is nem akartam annak idején a VHK-val lemezt készíteni.
Amikor az archaikus bevonódás létrejön, szerintem annak vivőenergiája a lélek. Mi más vinné át az élményt? Hogy azt mondom a másiknak, figyelj, itt lépj be a zenébe? Nem mondom, egyszerűen csak csinálom, és működik, mert tudom, hogy a többiek milyen képben gondolkodnak, és érzem, hova kell belépni. Ha egy több millió forintos hangszeren megpengetsz egy E húrt, vagy a bevonódás után az olcsó hangszereden megpengetsz egy E húrt, az teljesen más hatást fog nyújtani, mert nem a hangszer határozza meg a zenét, hanem a belső erő, amivel játszol. A Platonban és a VHK-ban az a közös, hogy a zene belső forrása a lélek. A különbség pedig az, hogy a VHK-ban az aktív éber hipnózis állapotába jutottunk el, ami a katartikus monotonitáson alapszik. Bányai Éva sokat foglalkozott a sportolók aktív éber hipnózisával, amikor az ember túl van már a fizikai határain, de a véghajrában mégis képes megcsinálni, amit meg kell. Sebőék zenéje pedig inkább a nyugodt állapotban létrejövő hipnotikus állapotot teremti meg, amikor lecsillapodva átléped az emberküszöböt, és meglátod a belső dolgaidat. Mindkettőnek az a lényege, hogy a belső működésünkből fakadó alkotás és hatás jön létre. A mainstream zene megmarad a szórakoztatás szintjén, ez a fajta zenélés viszont mélyre ható, és a lelkünket szólítja meg.
Ipacs mesélte egy interjúban, hogy az észak-amerikai indiánok módszereit tanulmányozva fejlesztette ki a monoton, lassan eksztatikussá váló dobjátékát. Te hogyan közelítettél a gitározáshoz a VHK-ban?
Sándor: 12 évig klasszikus gitároztam, amit nagyon élveztem, de egy idő után zavarni kezdett, hogy nincs mozgásterem. Ott a kottából kell leszedni az információkat, és a szabadságod csak arra terjed ki, hogy variálsz-e a tempón, esetleg halkabban vagy erősebben játszol. Amikor meghallottam Jimi Hendrixet, arra gondoltam, a fene egye meg, ez biztos nincs lekottázva. És ha el tudom érni ezt a fajta zenei szabadságot, az a világ legnagyobb dolga. Elkezdtem hallás után levenni, hogy miket játszik Hendrix, mert érdekelt, hogyan lehet ennyire megrázó dolgot csinálni egy hangszerrel.
A VHK elődjének számító DENSZESZ-ben Hendrix-számokat játszottatok sok improvizációval. Már ebben is megvolt a VHK szabadságának a magja?
Sándor: ’75-ben felvettek minket Ipaccsal az egyetemre, és elvittek katonának ’76-ig, és ott megalakult a DENSZESZ együttes. Molnár Gyuri volt a szólógitáros, aki dobgitáron leszólózta a Hendrix-számokat. Egy házban lakott Radics Bélával, aki mindig őt küldte le cigiért és piáért, és közben tanítgatta. A DENSZESZ-szel csak Hendrix- és Radics Béla-számokat játszottunk. Megengedték, hogy a kalocsai szabadtéri sörözőben fellépjünk hetente kétszer, ahol óriási tömeg volt állandóan. A hadseregbajnokságot is megnyertük Hódmezővásárhelyen úgy, hogy az Ipacs Laci kilógott a betegszobáról. Mondtuk a dobosunknak, hogy itt egy láda sör, foglald el magad, muszáj az Ipaccsal indulnunk, mert ő egy az egyben tudta ezeket a számokat.
Ipacsot egyébként úgy ismertem meg, hogy egy osztálytársam szólt, hogy van egy srác, aki iszonyatosan jól tud dobolni, még Black Sabbathot is. Mondom Sabbathot, 14 évesen? Az lehetetlen. Ráadásul saját maga csinálta a dobcuccát. Nem hittem el, pedig tényleg. Bunsen égőre felrögzített hímzőkereteket, arra ráhúzott állati húgyhólyagokat, és hajszárítóval felmelegítetve hangolta be a dobokat. Amikor felmentünk hozzá, belőtte a cuccot, és eldobolta az első Sabbath-lemezt elejétől a végéig. Elképesztő volt. És nem csuklóból játszott, hanem karból és vállból.
Hogyan kezdtétek el az improvizációkat belső képalkotással társítani?
Sándor: Amikor ’76 végén megalakult a VHK, régi számokat kezdtünk el játszani, hogy legyen egy váz, és aztán telitömtük improvizációval. Aztán adtunk egy koncertsorozatot, amelyben automatikus szövegmondások mentek, és felfigyeltünk rá, hogy milyen témák jönnek elő ezekben. Atilla és én is csináltunk ilyeneket, és amikor a Diószegi Vilmos könyveiben olvastuk archaikus sámánzenék szövegeit, észrevettük, hogy az automatikus szövegmondás belső töltésű képei ezekhez hasonlítanak. Közben rengeteg archaikus népzenét, sámánzenét hallgattunk, amik elindultak valahonnan, és valahova máshova jutottak el. Rájöttünk, hogy a zenéhez az inspirációt az improvizáció adja meg, és az, hogy lelkileg hogyan épülsz föl, hogyan látod a világot. Így alakult ki, hogy az improvizációnak képekre kell épülnie, ami teljesen más, mint a jazz rögtönzése, amelyben szólamok vannak megadva keretként. Atilla egy intellektuális pasas, és nagyon szuggesztíven tudta előadni, hogy mit lássunk, mi jelenjen meg előttünk képként.
Sokan mondták, hogy a te excentrikus, kiszámíthatatlan gitározásod meghatározó élményük volt a VHK korai éveiben. Ez a kiszámíthatatlanság abból fakadt, hogy a képeket akartad eljátszani, és nem bizonyos hangokat?
Sándor: Igen.
Sebő: Azért lehetett különleges, ahogy játszottál, mert teljesen szabad tudtál lenni ebben a helyzetben. Ha beszállsz egy alapító tag helyére egy zenekarba, akkor hozzá hasonlót vagy épp mást akarsz játszani. Azt a helyzetet már bepiszkolja a tudatosság, Apa viszont az ős-VHK-ban teljes szabadsággal állt a saját hangszeréhez és a szerepéhez.
Mi vezetett ahhoz, hogy 1990-ben kiléptél az alkotóereje teljében lévő, külföldön is nagyon sikeres VHK-ból?
Sándor: Egyrészt így oldotta meg az élet, mert kaptam egy külföldi ösztöndíjat, és két évre ki kellett költöznünk családostól. Másrészt a csúcson kell abbahagyni. Harmadrészt a csúcson én már éreztem, hogy a VHK kezd mássá válni, mint amiért megalakult. Én soha nem akartam lemezt készíteni, mert ez egy performansz jellegű zenei előadás volt, amelynek nem lehetett bakeliten visszaadni az élményét. Ráadásul rengeteget kísérleteztünk a hangzással is, és az egyszerű csöves erősítők világában olyan speciális effektekkel dolgoztunk, amikkel nem volt szokás. Kondenzációs mikrofonnal felvett hangokat játszottunk vissza más sebességgel, ami egy különleges úszó hangzást biztosított a koncertnek, de előfordult olyan is, hogy szekrényeket vittem fel a színpadra, amire bélhúrokat húztam ki keresztbe, és bepickupoztuk az oldalát, és azt pengettük; vagy bemikrofonozott, bevisszhangozott csöveken és harangokon játszottunk.
Én nem akartam soha egy repertoár-zenekarban játszani. Minden koncertnek másnak kellett lennie, de ha lemezeket adunk ki, akkor ez nem megy, mert azokra számokat kell írni, és utána azokat kell játszani élőben is, szóval ezzel beleesünk egy mókuskerékbe. Az első két lemeznél még sikerült kiharcolni, hogy ezt elkerüljük. Volt néhány kezdetleges formában lévő szám, de az improvizációk domináltak a lemezfelvétel alatt is. Egyszerre játszottunk a stúdióban, tehát nem külön-külön vettük fel a hangszereket. Számomra segített a döntésben, hogy utána viszont egyre több kész szám született, amelyek erőltetve voltak a zenekarban, és a VHK elindult afelé, hogy repertoár-zenekarrá váljon. Ahogy terjedt a zenekar híre, az lavinaszerűen ebbe az irányba vitte a dolgokat, és közben megváltoztak az erővonalak a zenekarban. Én ezt már nem élveztem, így amikor hazajöttünk, nem szálltam vissza, hanem inkább a Rituális Színház zenei koncepcióját próbáltam kézben tartani a 90-es évek végéig. (A Rituális Színház 1982-től vezette fel a nagyobb VHK-koncerteket, a magyar hiedelem- és mondavilágból merítő előadásokkal – a szerk.)
„Egy VHK-koncert őseredeti istenérzés” – Grandpierre Atilla a Koncertsztorik podcastban
Nem bántad soha, hogy kiléptél a VHK-ból?
Sándor: Nem, mert engem igazolt minden. Nekem nem lett volna jó érzés ilyen feltételekkel tovább maradni, mert én kész számokat nem játszottam.
A zenélés, a zenekarozás sem hiányzott?
Sándor: Érdekes módon nem. Ennyi elég volt. Kielégített, hogy néha játszogattam magamnak, meg Sebővel otthon kettesben.
Sebő: Szerencsés helyzet volt, hogy Apa benne maradt a VHK körüli baráti társaságban. Tehát nem arról volt szó, hogy otthagyta a közegét, csak már nem zenélt velük.
Sándor: A barátság megmaradt, mindenkivel jó a viszony. Felmerült az is, hogy játsszak az ötvenéves jubileumon, ami igazából 49, de mondtam, hogy nem szeretnék.
Mert az már úgysem lenne ugyanaz?
Sándor: Hiányoznak meghatározó tagok: Fritz, Ipacs Laci, Boli (Balatoni Endre, a VHK 2012-ben meghalt üstdobosa – a szerk.). Ugyanaz így már nem lehet. Ma a VHK zenéje, felfogása és megjelenése is más, mint amikor megalakult. A három alapító tag, Grandpierre Atilla, Ipacs és én voltunk a három fő oszlop, amin a zenekar állt. Attila a zsenialitásával, Ipacs a ritmikus és gyakorlati érzékével határozta meg a zenekart, én pedig zenei oldalról hoztam az inputokat. Ez egy vérszerződésen alapuló barátság volt, ez határozta meg az VHK működését és megbonthatatlan egységét. Ez ma már nem létezik, és csak azért, mert jubileum van, nem hozható vissza az az erő, amiről eddig beszélgettünk.
A nyolcvanas években a VHK híres underground zenekarrá vált nyugaton is. Sokat és sok embernek játszottatok kint, turnéztatok Henry Rollinsszal Angliában, és koncerteztetek az Einstürzende Neubautennel is. Blixa Bargeld, az Einstürzende frontembere állítólag sírva fakadt a megrendültségtől, amikor ’84-ben először látott titeket Berlinben. Tényleg így történt?
Sándor: Igen. A Tötliche Doris hívott ki minket, akik egy olyan művészcsapat voltak, mint a Bizottság Magyarországon. Egy nagyon nagy helyen, a Front Kinoban játszottunk, és a koncert végén Blixa is odajött hozzánk. Láthatóan meg volt hatva, pedig ő nem olyan alkat, aki meg szokott hatódni. Atilla félt, hogy mi lesz majd, mert a kinti közönség nem érti a magyar szövegmondást, de a zenefolyam kifejtette a hatását. A visszajelzések azt igazolták, hogy a szuggesztív, belső zeneteremtés külföldön is működött.
Sebő: A Platon egyik német turnéján, Hannoverben a klubhoz közelálló hatvanas embernél szállásoltak el minket zenekarilag, és amikor nézegettük a kazettáit, egyszer csak kiszúrtuk a VHK-t. Mondtam neki, hogy ez apám zenekara, mire elmesélte, hogy a VHK ugyanabban a klubban játszott 35 évvel ezelőtt, mint mi, és ő ott volt azon is. Nem voltam rá felkészülve, hogy 2020-ban Németországban találkozni fogok egy VHK-rajongóval, aki ennyi idő után is óriási rajongással beszél a zenekarról. Ezen nagyon meghatódtam.
fotó: Frank Olivér
