„Mindenki nyúlta, aki utána jött” – Magyar zenészek a gitáróriás Kurt Rosenwinkelről

Május 20-án magyar zenekarral játszik együtt a mai jazz egyik legnagyobb hatású gitárosa, Kurt Rosenwinkel, aki a Szegő Dávid vezette Daveform Quintethez csatlakozik a Müpában. Énekhangszerű, legato jellegű gitárjátékával olyan stílust teremtett, ami etalonná vált az utána jövő generációk számára. De miben rejlik pontosan Rosenwinkel titka, és mit tanulhatunk egy ekkora formátumú zenésztől? Erről beszélgettünk olyan magyar zenészekkel, akik jól ismerik Rosenwinkel munkásságát, netán játszottak is már az amerikai gitárlegendával.

Fotó: Lang Nándor.

GYÉMÁNT BÁLINT
(Gyémánt Bálint Trio, Harcsa Veronika & Gyémánt Bálint)

Kurt Rosenwinkel zenéjével akkor találkoztam először, amikor fiatal egyetemista voltam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazztanszékén, ahol az egyik meghatározó tanárunk, Gőz László, a Budapest Music Center vezetője mesélt arról, hogyan szervez le fellépőket egy fesztiválra. Megjegyezte, hogy Kurt Rosenwinkel nevére érdemes lesz odafigyelnünk, akit épp akkor hívott meg a MOL Jazz Fesztiválra. Valaki lebetegedett az előadók közül, ő pedig kiszúrta, hogy Rosenwinkel Bécsben játszik a fesztivál előtti napon, így árukapcsolással átkerült Budapestre. Ez volt az első koncertje Magyarországon, amin a gitáros szakma nagy része megjelent. Fantasztikus élmény volt hallgatni az újszerű gitárjátékát és hangzását.

Pontosan miben áll az ő invenciója gitárosként?

Egyrészről van egy lehengerlő szakmai tudása, amit ma már sok tekintetben alapnak veszünk, de Rosenwinkel még ezen a szinten is abszolút kiemelkedő. Láttam felvételről japán mesterkurzusait, ahol csak demonstrálja, mit és hogyan gyakorol, és az emberek megtapsolják a végén, mert nem hiszik el, hogy valakinek ez ilyen könnyen megy. Nemcsak technikai értelemben, hanem zeneelméleti és hangszermetodikai szempontból is olyan szintű felkészültséggel rendelkezik, ami a legnagyobb gitárosok közé pozícionálja őt.

A különlegessége persze nem csak ebben rejlik, hiszen nagyon sokan tudnak kiválóan gitározni. Rosenwinkel a tökéletes példa a tradíció és az innováció találkozására: anyanyelvi szinten beszéli a régi zenét, és abból valami teljesen újat formál. A gitárhangzásában van egy nagyon különleges vokális kvalitás. Ő ezt egyfajta legato játékmódnak nevezi, ami azt jelenti, hogy kicsit énekszerűen, fúvóshangszer-szerűen, kötve szólalnak meg a hangok, nem pedig minden egyes hang külön-külön elindítva. Ettől még persze folyamatosan penget a jobb kezével, mégis van egyfajta kötöttség abban az értelemben, hogy a hangok egymáshoz képest a maximális kvalitásukat megkapják.

Rosenwinkel sokszor énekelt is, miközben gitározott. Egyidőben bemikrofonozta magát és belekeverte az énekét a gitárhangzásába.

Az évek során sokféleképpen igyekezett megteremteni ezt a hangzást. Sokáig mikrofonba énekelt, de szerintem így túlzottan előtérbe került az énekhangja. Ő nem egy énekes-gitáros akart lenni, hanem az volt a célja, hogy az énekkvalitás integrálódjon a gitárhangszínébe. Azt is kipróbálta, hogy csiptetős mikrofont rakott a ruhájára, amit a gitárerősítőbe dugott be, így a hangmérnök nem tudta szeparálni egymástól a kettőt, és beleesni abba a hibába, hogy túlzottan hangosra veszi az éneket és elnyomja a gitár hangját. Aki nem ismeri Rosenwinkelt, azt hiheti, hogy 50-50 %-ban fontos a gitár és az ének, de nála ez inkább 95 % a gitár javára.

Később egy speciális effektet kezdett el használni erre a célra, az Electro Harmonics HOG és POG pedálját, amelyeknél van lehetőség arra, hogy az attackból, a hangindításból elvegyenek, és egy puhább, kicsit fuvolaszerű hangzás jöjjön létre. Rosenwinkel, miután kvázi levágja a hang elejét, egy kompresszort tesz be, ami egyből visszatolja, tehát nem veszíti el a hang az indításának a súlyát, mégis olyan, mintha valaki egy vonóval játszana, nem pedig egy műanyaglappal pengetné meg egyetlen pillanatban az adott húrt.

Szerinted hol érhető tetten Rosenwinkel hatása az utána jövő gitáros generációk játékában?

A jazzben nem szokás utánozni egymást abban az értelemben, hogy egy idő után mindenkinek kialakul egy saját hangszíne, amiről egyértelműen felismerhető. Jim Hallnak, Bill Frisellnek, Pat Methenynek, vagy John Scofieldnek mind nagyon egyéni hangzása van – a művészetüknek ez egyfajta kézjegye. Ezt nem is ildomos „levenni”, de a tekintetben sokat tanulhatunk Rosenwinkeltől, hogy milyen döbbenetes felkészültséggel gitározik, a hangnemek között hogyan variál, és hogy sokkal kevésbé móduszokban gondolkodik, mint egy adott hangnemhez tartozó jó hangokban, és arra próbál felkészülni, hogy bármikor bármi történhet. Nem kívánja magát fekvésekbe, angolul ún. boxokba zárni a fogólapon, hanem az egész gitárnyakban gondolkodik. Gyakorlás közben a skálákat nem egy bizonyos fekvésben vagy pozícióban, hanem az egész hangszeren, a lehető legmélyebbtől a legmagasabb hangig igyekszik eljátszani és átlátni.

Rád is ebben a tekintetben hatott?

Igen. Illetve az nagyon izgalmas, hogyan tud az ember régi zenét újonnan játszani, anélkül, hogy abba feltétlenül elektronika vagy más stílusidegen elem kerülne. De ami a legfontosabb, hogy a saját hangján gitározik – és ez nem pusztán az effektpedálokról szól. Annyira egyéni az attitűdje, annyira átütő a személyisége, hogy az természetes módon jelenik meg a zenéjében is.

Mik a kedvenc zenéid, a legtöbbet hallgatott lemezeid tőle?

Ahogy a Győri Édes is édesebbnek tűnik 10-15 éves távlatból, úgy nekem is nagyon fontosak a triólemezei, főleg, amiken sztenderdeket is játszik, illetve az a döbbenetes kvintett, amit Brad Mehldauval, Jeff Ballarddal, Larry Grenadierrel és Joshua Redmannel alkotott. Ez nem csak abban az értelemben szupergroup, hogy külön-külön is mindenki kiváló muzsikus, hanem annyira jól tudtak együttműködni és olyan döbbenetes energiával zenéltek együtt, ami számomra azóta sem tudott megismétlődni. Sokszor láttunk már olyat, hogy hatalmas nevek állnak össze, a végeredmény mégsem érdekfeszítő, ez viszont olyan különleges kvintett volt, hogy ha meghalljuk, a mai napig megnyaljuk mind a tíz ujjunkat.

Lionel Loueke, Kurt Rosenwinkel, Lukas Traxel és Tálas Áron Berlinben 2021-ben. Fotó: Sandra Bloom.

TÁLAS ÁRON

Rosenwinkelt teljesen véletlenül ismertem meg egy Joshua Redman-felvételen. A Momentum album Swunk című számának végén van egy gitárszóló, amit éveken át széthallgattam, pedig nem tudtam, ki játszotta. Ez egy tiszta formája volt a zenehallgatásnak. Annyira magától értetődő volt az a szóló, mégis elképesztően meglepő fordulatokat hozott rövid időn belül, amelyek teljesen organikusan jöttek egymásból. Mára már olyan szinten van kőbe vésve egyéni hangja, stílusa, hogy az őt (ki milyen mértékben) utánzó gitárosok játékából is két-három ütem alatt kiderül, hogy a „Rosenwinkel-vonalat” erősítik.

Mik a favorit Rosenwinkel-lemezeid?

Talán a Deep Song a kedvencem tőle. Általában ha egy albumon van két jó szám, annak már örülök, de a Deep Songot szinte egy az egyben végig lehet hallgatni. Az egyéniségének nagyon különböző színei mutatkoznak meg rajta, akár a lassú If I Should Lose You-ban, ami egy formabontó feldolgozása ennek a számnak, miközben egyre nehezebb sztenderdekhez nyúlni, mert már mindenhogy játszották őket. Ugyanakkor ott van a The Cross, ami egy gyors, háromnegyedes dal – a kedvencem a lemezről. Rosenwinkel virtuozitása és az érdekes gitárfutamai ugyanúgy érvényesülnek itt, mint az elképesztő harmónia- és formaérzéke. Ráadásul Brad Mehldau, az egyik kedvenc zongoristám játszik rajta.

Zongoristaként mit gondolsz Rosenwinkelről? Az első hangszere a zongora volt, sokszor azon is komponál, és koncerteken is előszeretettel játszik rajta.

Sőt, egy zongoralemezt is kiadott a Covid alatt (Kurt Rosenwinkel Plays Piano), amit szintén szerettem. Érdekes, hogy zongorán is ki tud fejeződni az egyénisége. Múltkor, a budapesti koncertjén is zongorázott, és azt hittem, vissza fog menni gitáron őrjöngeni, miután eljátszották a témát, de nem, a szóló is zongorán volt. Amikor a Focusyear programban tanultuk az ő zenéiből álló műsort, akkor is mindig zongorán mutatta meg először a számokat, nem gitáron. Az összes számát el tudja zongorázni, ami szerintem nagyon tanulságos más hangszereseknek, hogy érdemes tudni zongorázni. Ha nem is annyira, mint Rosenwinkel, mert ő egy extrém eset, de legalább alapszinten.

Tanárként milyennek ismerted meg?

A bázeli Focusyear egy egyéves program, amire általában nyolc embert választanak ki és szerveznek belőlük egy zenekart, és minden héten más coach jön a világ legjobb zenészei közül, akik közül Rosenwinkel volt nekünk az első. Zeneileg nem a PC tanárok közé sorolnám, de jó értelemben. Ha valami nem tetszett neki, vagy flegmázás volt, akkor mindig szólt. Volt olyan tanár, akinek inkább az volt a fontos, hogy megmaradjon a jó hangulat, és elengedett minket zeneileg, ő viszont nagyon szigorúan fogott, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a dologból. Miközben egyébként egy közvetlen fazon. Volt olyan a próbák alatt, hogy négyszer leállított azzal, hogy nem ezt a tempót adta meg. De úgy, hogy kb. egy másodperc telt csak el mindegyik után.

„Not my tempo”?

Olyasmi. (nevet) Nem volt agresszív egyáltalán, de arra gondoltam, hogy teljen már el három másodperc, és akkor meglátjuk, hogy tudom-e tartani a tempót. Rosenwinkel nagyon érzékeny a dobosokra, ami teljesen jogos, mert ez egy kulcspozíció. Amikor elmeséltem ezt Juhász Marcinak, aki szintén részt vett ebben a programban dobosként, azt mondta, hogy „ja, te ennyivel megúsztad?” (nevet) De ezt a jelenetet leszámítva iszonyat fain volt végig.

Egy berlini koncerten is játszottál vele dobosként.

Az a top 3 élményemben tuti benne van! Ez volt az egyetlen koncert, ahol Lionel Loueke és Kurt Rosenwinkel együtt lépett fel. Külön-külön is elképesztő élmény velük játszani, együtt meg pláne, és ez hatalmas pluszt adott a bulinak. Szerintem Loueke hívott el a zenekarba, és nagyon örülök, hogy a részese lehettem ennek a koncertnek. Ott is az látszott Rosenwinkelen, hogy akármennyire is fáradt és bármilyenek a körülmények, olyan mérce van nála felállítva, hogy szinte minden hangját lemezre lehetne venni.

Fotó: Herman Fischer Graf.

OLÁH KRISZTIÁN
(Oláh Krisztián Quartet, Daveform Quintet, Nagy Emma Quintet)

Dobogós helyezést értél el a Montreux-i Jazz Fesztivál 30 alattiaknak szóló zongoraversenyén, amelynek nyereménye egy kéthetes alkotótábor volt, ahol többek közt Kurt Rosenwinkel volt a mentorod. Mit tanultál tőle?

2015 októberében a zongora-, a gitár- és az énekverseny három-három dobogósának egy kéthetes akadémiai programot szerveztek Svájcban, ahová meghívtak egy all-star zenekart is olyan zenészekkel, mint Al Jarreau, Joe Sanders, vagy épp Rosenwinkel. Minden nap voltak próbák, mesterkurzusok, és olyan koncertek, amiken vegyes zenekarokat alkottunk. Mindegyikben játszott egy fiatal zenész, plusz az amerikai sztárok, és mindenkitől adtunk elő számokat, tőlem is, Kurttől is. Ez nagyon intenzív és máig meghatározó élményem, ahol kézzel foghatóan szívhattuk magunkba a tudást, miközben úgy tudtunk legendákkal kommunikálni, mint zenész a zenésszel.

Ez nem volt könnyű, mert egyrészt nagyon izgultam, másrészt az ember ilyenkor arra koncentrál, hogy el ne rontsa, miközben ott kell lennie fejben, és hegyezni a fülét, mert azt a gitározást, amit kísér, addig csak lemezeken hallotta. Idővel ez persze átalakul egy zenész-zenész viszonnyá, de én akkor még a fanatikus rajongás állapotában tartottam, ami érthető, hiszen 19 éves voltam.

Hogyan kezdődött a rajongásod?

Szabó Dániel Frictions című lemezén hallottam először Rosenwinkel játékát és rögtön a rajongója lettem. Érzékelhetően máshogy játszott, mint például Brad Mehldauval, de csak annyira finomhangolta a játékát Dani triójához és zongorázásához, hogy tökéletesen passzoljon oda, miközben végig önmaga maradt. A dobosok közül Jack DeJohnette jut eszembe erről, akit ha meghallgatunk Keith Jarrett triójában, aztán Herbie Hancock The New Standard lemezén, felismerjük, hogy ő játszik, de teljesen másik oldalát mutatja meg ugyanannak a dobolásnak. Rosenwinkel is rendkívül sokoldalú zenész, aki úgy szokott megújulni, hogy nem rúgja fel a fennálló paradigmát, hanem mindig hozzátesz egy kicsit, egy másik szót elvesz, a harmadikat pedig átfogalmazza.

Mik a kedvenc zenéid tőle?

Ez folyamatosan változik, de a 2023-as Undercover (Live at the Village Vanguard) például hatalmas. Zenészek gyakran úgy állnak neki egy lemeznek hallgatóként, hogy na, lepj meg. Sokszor, ha az előadó már sokszor meglepett, azt érzem, hogy többé már nem fog. Rosenwinkelről is azt hittem, hogy már mindent hallottam tőle, de ezen a ’23-as dupla lemezen megint meglepett. A számok is, a lemez struktúrája is. Úgy játszanak élőben, hogy az elképesztő.

Mester Dani az amszterdami időszakban. Fotó: Claudia Kamergorodski. 

MESTER DÁNIEL
(Budapest Jazz Orchestra, Daveform Quintet, Mester Dániel Trio)

Én szaxofonosként rengeteg Joshua Redmant hallgattam, akinek nagyon humánusnak találom a játékát, másrészt nagyon szórakoztatóak a lemezei abban az értelemben, hogy történetet mesélnek, elvisznek valahova, miközben Redman mégis nagyon intelligensen játszik, amiben hallható a jazz hagyományainak tisztelete és tudása is. Tetszik az is, hogy széles dinamikai sálán mozog: improvizáció közben sok szaxofonos egyfajta dinamikával játszik, forte, mezzoforte, ő viszont hajlandó visszafogni magát, de közben ott van a játékában a virtuozitás.

Amikor az ember annyira fanatikus egy zenésszel kapcsolatban, akkor igyekszik minden fellelhető lemezét meghallgatni. Így találkoztam Kurt Rosenwinkel játékával is az egyik közös albumukon, aki azonnal lenyűgözött.

Szaxofonosként mit gondolsz a fúvóshangszerszerű gitárjátékáról?

Hallom benne a nagy szaxofonos elődöket. Biztos vagyok benne, hogy nem csak gitárosokat hallgatott, ez egyértelműen átjön a játékán. Leginkább a dallamalkotásában érhető ez tetten. A hangszínen nem lehet, hiszen egy teljesen más hangszerről van szó, de egy gyorsabb tempójú számban, például egy swingben, ahogy improvizál rá, érezhető a nagy szaxofonosok hatása.

Téged személyesen is mentorált Rosenwinkel Amszterdamban. Erről milyen élményeid vannak?

8 évig éltem Amszterdamban, amikor az ottani szaxofonszakra jártam, és az iskolában kiírtak egy versenyt jazzegyütteseknek, amire beneveztem a kinti kvartettemmel. Az első fordulóban az iskola tanárai elbírálták a felvételeket, amiket a sok – évfolyamonkénti kb. 100 – hallgató beküldött, és az ún. döntőre való felkészítésre Kurt Rosenwinkelt kérték fel. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ő bent ült a próbákon, és miközben játszottunk, instruált minket, és elmondta az észrevételeit.

Amikor az ember ilyen közelségbe kerül egy világsztárral, kis túlzással azt is nézi, hogyan ül, hogyan lélegzik. Elég közvetlen volt velünk, de nem az a hátba veregetős típus – abszolút pozitív értelemben. Vannak olyan külföldi zenészek, akik felületesen bratyizósak, aztán rájössz, hogy ez igazából csak egy külcsíny. Rosenwinkel mindig őszintén elmondta a véleményét, és nekem tetszettek a tanácsai.

Mit szólt a szerzeményeidhez?

Az Odds című szerzeményemet, illetve azt a hangszerelésemet játszottuk, amit Miles Davis All Bluesához írtam. Ebben volt egy rubatós rész, ahol a zongora arpeggiókat játszott, és én a nagybőgőn vonóval játszottam egy unisolo dallamot, ami nagyon tetszett neki. Az Oddsban is megdicsérte a lüktetős részt. A legmarkánsabbak a hangszerelési és zeneszerzői észrevételei voltak: az All Blues hangszerelésben egy akkordváltoztatást javasolt, az Oddsnál pedig azt, hogy a szólórész improvizációjában, ami a téma harmóniavázára épül, a ritmusszekció ne a meglévő hangsúlyokat játssza, mint ahogy hagyományosan szokta, hanem hagyjunk neki egy kis szabadságot. Mindkettőt megfogadtam.

A coaching elején egyszer pár percre kettesben maradtam vele, amikor nekem kellett elkísérnem az iskoláig. Megkérdeztem, igaz-e, amit sok akkori gitáros ismerősöm mesélt, hogy éhezett New Yorkban, amikor odakerült. Azt mondta, hogy ez azért túlzás, mert ha nem is fizetett egy koncert neki, azért mindig kapott valamit. Hát, így születnek a legendák.

Fotó: Kis Kata Linda.

CSEH PÉTER
(Nagy Emma Quintet, Cseh Péter Trio)

Ha jól emlékszem, az első gitártanáromtól, Palatin Eduárdtól – aki egyébként rengeteg zenét mutatott nekem és szerettetett meg velem – kaptam meg a Deep Song című albumát, amit aztán nagyon sokat hallgattam. Ez még akkoriban volt, amikor főleg rockzenéket hallgattam, klasszikus gitáron meg barokk zenéket tanultam és játszottam. A jazz műfaja akkor még javában felfedezetlen volt számomra, de ez a lemez nagyon magával vitt és hatást gyakorolt rám. Nem igazán hasonlított semmire, amit addig ismertem.

Rosenwinkel The Next Step című lemeze egyesek szerint az volt a fiatal jazz-zenészek számára, mint ami Miles Davis A Kind of Blue-ja a korábbiaknak. Te is azt mondtad egy korábbi interjúnkban Rosenwinkelről, hogy „mindenki nyúlta, aki utána jött”.

Lehet, hogy sokaknak egyfajta blueprintként szolgálhatott a Next Step lemez, nekem éppen kimaradt, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy valaha is elejétől a végéig meghallgattam volna. Mindenesetre az a helyzet, hogy Rosenwinkel hosszú évek óta sok-sok lemezen bizonyítja, hogy ő egy nehezen vagy inkább egyáltalán nem megkerülhető alakja a modern jazznek. Amellett, hogy egy nagyon felismerhető, jellegzetes soundja vagy inkább voice-a van a zenében, komponistaként és zenekarvezetőként is kiemelkedő.

A gitárjátékáról a folyékony, dinamikus, expresszív, és ultraprecíz jelzők jutnak eszembe: olyan, mintha egyesítené a nagy szaxofonos mestereket idéző dallamjátékot a legkeményebb zongoristákkal vetekedő akkordjátékkal és a hangszer adta plusz lehetőségekkel. Igazi művész, aki egy teljesen saját zenei világot alkotott ennek a sok hatásnak a szintetizálásával.

A te játékodra hogyan hatott Rosenwinkel?

Ezt nehéz pontosan megfogni, nyilván, ahogy hallgatunk és akarva-akaratlanul analizálunk mindenféle zenéket, az valahogy rá tud világítani dolgokra, utat tud mutatni. Ennél is inkább azt hiszem, hogy egy érzelmi kapcsolódásról van szó, azaz, hogy az ember megpróbálja azokat az érzéseket megélni és lehetőleg továbbítani, amiket ő az adott zenék hatására átélt, megtapasztalt. Valahogy így hatott rám Rosenwinkel is, azt hiszem.

Mik a legtöbbet hallgatott albumaid Rosenwinkeltől?

A már említett Deep Songon kívül sokat hallgattam őt Paul Motian mellett (pl. EBBB Play Monk and Powell lemez), a Brian Blade Fellowshippel, illetve nagyon tetszett a Star of Jupiter lemez hangzása és koncepciója.

Van kedvenc gitárszólód is tőle?

Igen, a Deep Song lemezen játszanak egy nagyon érdekes, himnikus verziót az If I Should Lose You című régi sztenderdből, ennek a szólóját még a jazztanszak alatt leírtam és megtanultam.

Fotó: Todoroff Lázár.

SZEGŐ DÁVID
(Daveform Quintet, Santa Diver, Nasip Kısmet)

A konzis éveimben nagyon sokat játszottam Kurt Rosenwinkel számait egy gitáros barátommal együtt. Ő mutatta meg nekem Kurt munkásságát és teljesen rákattantam. Főleg a The Next Step albumot forgattam. Próbáltam leszedni az album hangulatát és egyik kedvenc dobosom, Jeff Ballard hihetetlen kreatív szólamait. Ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, zenészek ezreit inspirálta Kurt.

Megérkezni önmagadba – A Daveform Quintet első nagylemezéről

A hosszú gyakorlási sessionjeim része volt, hogy szinte transzállapotba kerülve odaképzeltem magam Kurttel a színpadra, ahogyan teljes összhangban, túlvilági módon muzsikálunk együtt. Most, 18 évvel később, ez az álmom válik valóra, hiszen május 20-án a Müpában a saját formációmban, a Daveform Quintetben Rosenwinkel lesz a vendégünk. Nagyon izgatottan várom ezt az alkalmat azért is, mert másnap stúdióban is rögzítünk pár dalt Kurttel, amik a következő lemezünkön kapnak majd helyet.

Daveform Quintet feat. Kurt Rosenwinkel
Helyszín: Müpa – Fesztivál Színház
Időpont: 2025. május 20. (kedd) 20.00-22.00
Belépő: 3900-5600 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.

DAVEFORM QUINTET A MÜPÁBAN

A sodró, eksztatikus jazzt játszó Daveform Quintet a dobos-zeneszerző, Szegő Dávid szerzeményeit adja elő. Első lemezük, az Arrival 2024 egyik legjobb hazai jazzalbuma volt, ami után rögtön elkezdtek dolgozni a folytatáson. „Most egy jóval átgondoltabb műsort írtam. A bonyolult metrumok és agyat csavargató, részben atonális dallamok megmaradtak, viszont kiegészültek a dodekafóniára és konceptualitásra emlékeztető jegyekkel. Ebben az anyagban sokkal nagyobb szerepet adtam zenésztársaimnak: a megírt dalok végleges hangszerelését Oláh Krisztián (zongora), Subicz Gábor (trombita) és Mester Dániel (altszaxofon) között osztjuk meg. Mindannyian zseniális zeneszerzők és hangszerelők, így biztos vagyok benne, hogy a szerzeményeim jó kezekben vannak” – mondta Dávid.

interjúk: Soós Tamás
nyitókép: Marco Preikscha