FKA twigs már többször megmutatta alakváltó képességét: harmadik stúdióalbuma segítségével megint újabb horizontokat nyit meg, ezúttal terápiás jelleggel. Ez az írás először a Recorder magazin 122. számában jelent meg.
Hat év telt el FKA twigs második albuma a MAGDALENE megjelenése óta, de a CAPRISONGS című mixtape-je is már hároméves anyag; mindeközben történt egy s más a világban, azt pedig nehezen tekinthetjük hiteles mércének, hogy Taylor Swift prezentált vagy nyolcvanhárom különböző verziót az összes lemezére. A sad girl autumnból brat summer lett – de változnak az évszakok, FKA twigs legújabb stúdióalbuma pedig már az eusexua spring ígéretét hordozza.
Igen, eusexua. A popkultúrában nem ez lesz az első kitalált szó, és még ha nem is Lewis Carroléhoz vagy Tolkienéhez fogható nyelvújítással van dolgunk, a pop szintetikus fogalmai hordozhatnak valamit a zeitgeistból. Mondjuk úgy, van az az élethelyzet, amiben megél a bootylicious (Destiny’s Child), a deadcrush (Alt-J), a lofticries (Purity Ring – ők aztán szabályosan életművet építettek az asszociatív neologizmusokra), sőt még a californication (RHCP) is.
Első, felszínes pillantásra persze inkább tűnik kínosnak egy rendes always-on kampányt futtatni az album megjelenése előtt, amiben twigs és hasonszőrű alkotók próbálják elmagyarázni, hogy mit jelent pontosan az eusexua élménye. Nos, a szerző a felszabadulás előtti pillanatokat kívánta ekképpen leírni. Eusexua az elkerülhetetlenül bekövetkező orgazmus, megvilágosodás, megértés, a dopamincunami, amikor minden egyetlen pontban fut össze, amikor test és lélek földöntúli összhangba kerül, a puszta létezés feloldódik a transzcendensben satöbbi. Aztán persze hamar kiderül, hogy tulajdonképpen minden jó rave ilyen. De közben meg tudatállapot is, magasabb rezgésszám.
Az albumot nyitó, azonos című dal meg is adja a kulcsot úgy hangzásban, mint a jelentéstartalmat illetően: egy ütemről-ütemre épülő techno álompalotában vagyunk, amihez elbűvölő kontraszt twigs kristálytiszta hangja. “És ha kérdezik, mondd, hogy érzed, de ne hívd szerelemnek,” énekli félreérthetetlen intelemként – a bennem élő cinikus pedig siet hozzátenni, hogy eufóriának, transznak, átlényegülésnek se, mert az olyan hétköznapi lenne. Eusexua, bébi, függesszük fel a fogalmi pontatlanság okozta frusztrációnkat, és merüljünk el a futurista nosztalgiában.
Az érzés, amit az Eusexua összessége – különösen, ha összefüggő dalciklusként hallgatjuk, – képes kiváltani, talán az anemoiával, ezzel a John Koenig által 2012-ben megalkotott fogalommal rokonítható: intenzív vágyakozás egy kor után, amikor még meg sem születtünk. Vágyunk tárgya csak képzeletünkben létezik, csak képzeletünkben kapcsolódik össze kellemes érzésekkel és egy jó adag eszképizmussal. Twigs érti a pastiche-t, pontosan tudja, hogyan kell az 1990-es évek elektronikus zenében tapasztalt, zavarbaejtő műfaji burjánzását megszelidítenie ahhoz, hogy koherens, egyszerre nosztalgikus és előremutató, jéghideg és erotikus anyagot hozzon létre.
Az inspirációt mindehhez Prágában találta meg A holló remake-jének forgatási munkálatai alatt: az egykori keleti blokk partikultúrája magával ragadó, gyógyító hatással volt rá. Nem is csoda, hogy később minden interjúban lelkesen elmondta, hogy “Prága gyönyörű gótikus város lenyűgöző raktárakkal”. Twigs ezekben a lenyűgöző raktárakban tapasztalta meg újra és újra azt a feledésbe merült érzést, amikor a zene, a mozgás, a közösségi élmény valahogy túlnő az alapvetően magányos létezésünkön, szétszed, újra összerak, és megnyit valamiféle, valóban alig leírható tapasztalatnak.
Mindebben persze nincsen semmi újszerű, ahogyan a disco, dance, techno, post-trap samplerekben sem, és a direkt kijelentésekből építkező, erősen középszerű szövegekben sem. Ha elemeire bontjuk, hogy górcső alá véve elemezgessük minden rezdülését, csakis csalódásnak tesszük ki magunkat – az euforikus hatás és kifinomultság egyfelől a nagy egészben rejlik, másfelől még apróbb részletekben, amik szinte hibátlan érzékkel szervesülnek az őket megillető helyükön. Egyrészt itt van twigs hangja, ez a fülledt búgástól a jeges csillogásig és boszorkányos hajlításokig mindenre képes entitás: ha kell, képes egy sóhaj, manír vagy dallam erejéig megidézni Madonnát, Björköt, Kate Bush-t vagy Lisa Gerrardot, hogy aztán kritikusok és rajongók háboroghassanak a referencialitás vagy annak hiánya miatt. Másrészt a műfaji gesztusok sem önmagukban állnak, az effektek okos használata és az album szerkesztettsége gondoskodik róla, hogy ne egy techno-skanzenban kössünk ki, ahol dream trance-et mutogatnak a hümmögő nyugdíjasoknak.
Nem, az Eusexua egésze egy rendkívül friss elegy, ami túlmutat a részek összességén, de FKA twigs eddigi munkásságán is. Minden szám egy kaleidoszkóp változékonyságával jön lendületbe, mely lendület nem hagy alább, esetleg csak szelídül (Sticky) vagy átalakul (24hr Dog), miután az album első fele beledobott a mélyvízbe a kemény beatek és műfaji áthallások gátlástalan használatával. A Girl Feels Good FKA twigsre szabott Madonna tribute-ja után tökéletes érzékkel következik a tökéletes retro dance sláger köntösébe bújtatott Perfect Stranger, hogy aztán a Drums of Death glitch-kick drum duója minden jó érzést visszavonjon. Az album egyik kétségtelen erőssége ez a kissé émelyítő kalandvágy, amivel twigs sosem segít beláthatóvá tenni, hogy a következő pillanatban mi fog történni. Így lehet például a Striptease szexi balladisztikus pihegéséből felkavaró zúzás – anélkül, hogy ízléstelenné válna.
Ugyanakkor ez az anyag nem hibátlan. A lenyűgöző káeurópai raktár mosdójában eksztatikus állapotban pattogva még jó ötletnek tűnhet a Room of Fools trillázó refrénje (“It feels nice!”), egy random hétfő estén inkább zavarbaejtően semmitmondó az egész, amíg a Dead Can Dance-t idéző siratóasszony és csengettyűk hangja be nem úszik és nem menti semlegesre a műdiszkó-himnuszt. Hasonlóan, talán cuki gondolat volt North Westet (istenem, még jó, hogy nem magát Kanyét) behozni, hogy a Childlike Thingsen japánul rappeljen…a végeredmény azonban arcpirítóan bornírt. Az erős amerikai akcentus és a Jézus Krisztust dícsőítő betét semmit, de semmit nem tesz hozzá az anyaghoz, csak édesapa agresszív igehirdető attitűdjét oltja az egyébként valóban kedves, naiv számba.
Az Eusexua lényegében megcsinálja, amit egy nagyon jó buli: elemel a valóságtól, ingerel, energizál, feltölt azzal a semmivel össze nem hasonlítható energiával, egy hosszú pillanatra egyesíti testet és lelket – bárcsak soha ne jönne el a másnap.
Selmeczi Nóra
