Tűzálló törékenység. Mogwai: The Bad Fire (lemezkritika)

A keményvonalas rajongókat meglepetésként érhetik az éteribb hangulatok és finomabb elektronikus megoldások, az idén harmincadik születésnapját ünneplő Mogwai majd egy órás utazása tovább építi a zenekar legendáját. Az epikus hangzásukat úgy sikerül új irányokba vinni, hogy a rájuk jellemző komplex építkezések továbbra is lenyűgözőek. A tizenegyedik lemez egyszerre kínál erős menedéket és törékeny reményt a körülöttünk egyre erőteljesebben kavargó szarviharban. Ez az írás először a Recorder magazin 122. számában jelent meg.

A glasgow-i zenekar mindig is határozottan tiltakozott a jobb híján rájuk aggatott poszt-rock címkéje ellen, néhány műfaji címkével vagy akár pár mondattal lehetetlen körülírni, milyen zenét is játszanak pontosan. Nyilván nem véletlen, hogy gyakran dolgoznak velük filmesek, a képek ugyanis sokkal jobban illenek hozzájuk, mint a szavak. A nem ritkán negyedórás, gyakran szöveg nélküli dalok olyan erőteljes hangulatok és absztrakt helyek, ahová ellentmondást nem tűrő, hipnotikus erővel viszik magukkal a hallgatójukat.

Az új album címe, The Bad Fire helyi munkásszleng a pokolra. A sajnos a maga konkrét jelentésben is aktuális szókapcsolat nyilván összecseng a világ általános állapotával, mégis a zenekar elmúlt éveire utal, amit súlyos családi betegségek és veszteségek fémjeleztek. A tíz új szám ennek ellenére, illetve éppen ezért lett a korábbiaknál könnyedebb, reménytelibb és puhább anyag. A közös zenélés és dalszerzés amolyan óvóhelyként szolgált a tagok számára, ahová el lehetett bújni a depresszív valóság elől. A drámaibb körülményekből így egy kifejezetten felemelő, szépséges anyag született.

A legmeglepőbb rögtön a nyitó God Gets You Back, ami egyszerre idézi meg az Air vagy az M83 synthwave-világát, illetve a shoegaze sikálós textúráit és álomszerű vokáljait, miközben persze összetéveszthetelten Mogwai-dal marad. Retró szintiprüntyögések, Autotune és minimalista ritmusképletek később is színesítik a palettát, sőt az album végén még harangok és egy elegáns cselló is feltűnnek. Akadnak olyan atmoszférikus darabok is, amelyek inkább a filmzenékeit idézik (Pale Vegan Hip Pain), de mindezek távolról sem jelentik azt, hogy ne kerülnének elő a gitárpedálok vagy ne szökne fel a hangerő. 

A The Bad Fire témáit keretbe foglaló első és utolsó dalt leszámítva a zenekar alapvetően ismerős terepen mozog. Az év legjobb dalcíme versenyt már most megnyerő, amolyan központi pillérként szolgáló If You Find This World Bad, You Should See Some Of The Others remekül példázza, milyen is az itt megtalált új irány. Az egyre lüktető feszültség és felgyülemlő energia a korai lemezeken még lélektisztító zajként robbant volna, most inkább rafinált gitártémákban csúcsosodik ki. Vagy másik példaként ott a Lion Rumpus, amelyben a hirtelen elszállást nem a mindent beborító hangorkán, hanem az egymásra válaszolgató, rafináltan összecsavaradó dallamok adják.

Mondhatnánk minderre, hogy a zsigeri érzetek helyett mostanra egy letisztultabb, átgondoltabb dalszerzői hozzáállást képviselnek, de a zenekar igazi ereje mindig is abban rejlett, hogy képesek voltak egymástól távolabb eső minőségeket szerves egységbe forrasztani. A súlyosabb gitártémákat és a csilingelős hangfüggönyöket folyamatosan egymásba fordítják, miközben a nagyobb íveket bejáró epikus kirándulások közben sem mondanak le a kimondottan popos érzékenységről. A végeredmény himnikus és erőteljes emlékeztető, hogy még egy lángoló világban is meg lehet, sőt, meg is kell találnunk a szépséget.

8/10

Huber Zoltán