Gáza, Pompeii, avagy a kantribendzsós pokolkintornája. A vak dromedár nem megy Medinába IX.

Fekete Ádám ezúttal Eugene Chadbourne egyik szóló-jelenését veszi domborulni vágyó és kissé karcos górcsöve alá. „Remélhetőleg a romok között baktatva visszanyerem azt a Nobel-díjat, amit még Makaóban cseréltem el egy nagyon szomorú öngyilkos-merénylővel, atomháborús trubadúrdalok kézzel írt kottájáért.”

Kedves B.!

Mint azt a bevezetőmből megállapíthattad, nem vagyok túlzottan diszponált állapotban. Távol álljon tőlem, hogy keseregjek, a vak dromedár nem kesereg, az egypupú megrögzött életakaró, még ha beszéde olykor futóhomokra lép is, vagy murván, esetleg M&M’s-darabkákon gyalogoltatják. De azért érdekli az apokalipszis! Legalább annyira, mint Eugene Chadbourne-t, akit a címemben (majdnem) kantri-kintornásnak kereszteltem, Schubert Leiermannja után, őt már említettem egyszer ebben a rovatban, ha jól emlékszem, az időutazó Giuseppi Logan kapcsán, aki meztélláb szaxofonozott a manhattani hokipályán, hogy néhány centet dobjanak a tálkájába. Eugene nem utcazenész ugyan, de vérbeli szólista, nagy veterán, az amerikai avantgárd egyik legfőbb útszántója, a nyolcvanas években, azt hiszem, ekén is játszott, konkrétan, egy gitár-pickupokkal felszerelt szántóföld-előkészítő eszközön végezte zajkísérleteit. Hogy egybarázdáson vagy több-barázdáson? Nem tudom. Ha érdekel, írd be a Google-be, hogy rake! Mindenesetre amikor nem ekézik épp (te se tedd!), akkor gitározik, bendzsózik, na meg énekel. Fékezhetetlen humor és életakarás cseng a hangjában, amin vizionárius country folk-interpretációit és történetmesélő trubadúrdalait vezeti elő. Zorn mellett, Braxton mellett, Bailey mellett pengetett, zúzott, metélte a húrokat, mint egy Tom és Jerry-rész hangkulisszagyárosa (önmagát hajtó montázs-motolla-technikájára egészen biztosan hatott a televízió, mintha égve felejtették volna egy autópálya-menti motelben). Játéka elképesztő free szeánszokba, konkrétzenei hangorkánokba torkollik olykor, esetleg Tourette-szindrómás surf rockba, rockabilly-be. Egyik kedvenc kollabomat Aki Takasével hozta létre, a japán zongoristanővel (az egyik legnagyobb!) – ahogy Fats Waller Ain’t Misbehavin’-jét dünnyögi, az páratlanul romantikus, mókás. Olyan nazális melankóliát sűrít a prozódiába, amilyet operettben csak a táncos-komikus tud.

Jut eszembe, néhány éve kiadott egy Messiaen-daloskönyvet (emlékszel, az előző levelemben Susan Alcornról referáltam, aki steel gitárra írta át a nagymester orgonaműveit), képzeld, följátszotta a teljes a madárkatalógust! Ha meglátod valamelyik sivatagi lemezesbódéban vagy bakelitselejtező kioszkban (Messiaen's Catalog of Birds for Banjo Volume I, II & III), azonnal vedd meg nekem, bármi is az ára! Vedd meg nekem, és tartsd meg magadnak! Neked szánom! Csak majd írj róla pár sort, hogy is szólnak a szuperkomplex madárlaudációk bendzsóátiratban (és hogy mindez hogyan illeszkedik a Charlie Parker-i ornitológiához)!

Vajon mi ez a begyűrűző Messian-megszállottság a country-gyökerű kísérleti zenészek körében? Mi köti össze Amerika végtelen térségeit a föltámadás misztériumával?

De még mielőtt ezen túlságosan elgondolkoznál: …live at The Orange Show, ezt üsd be (Chadbourne neve után) a YouTube-odba! Egyszerre varázslatos és dermesztő ez a kafkai dalcsokor (Eugene, mint kantridoktor – ez messzire vezet!), amiben saját szerzemények és feldolgozások váltják egymást, anekdotikus, banális, szívrepesztő darabok, megannyi pilinckázás és bonyodalom! A koncert leitmotifja a háború, a mindig közelgő és a folyton jelen lévő. Bekerítettség. Bombázás. Invázió. Elhagyott, gyerekkori álmok. A világ vége. Az egyik kommentelő a Pink Floyd pompeii-i koncertjéhez hasonlította a felvételt, és valóban, az egészben van valami kataklizma utáni, ahogy ez a hetvenes pali tépi ott a húrokat, ősz fürtjeibe kap a föl-föltámadó szél, a végén a kottákat is megpróbálja szétröpíteni. Öt-tíz kósza hallgató (túlélő) előtt és egy szélmalom őrült propellerével a háttérben – mintha egy B-western patyomkinfaluja volna, vagy egy posztapokaliptikus víkendház terasza – Eugene kétszer 55 percben megénekli az amerikai pánikot (még Trump újraválasztása előtt vagyunk). Dalai tele vannak atomháborús szorongással, folyamatosan a romok és a romba dőlés képei ugranak elő a szövegekből, de a felépülés is ott van, a kicsírázás, az emlékezés (ahol szintén háború van) és a remény, hogy a pusztításnak vége lesz. Mindez pátosz nélkül. Ahogy ez a fószer pöncögteti a húrokat, gyakran atonalitásig hergelve egy-egy egyszerűbb blues-kör lehetőségeit, máskor keleti zenékre jellemző mikrovariációkba, egyfajta szentséges unalomba merülve, miközben a fülünk hallatára újrabarázdálja a country-zene kontinensét, bóvliból elégiát, slágerből próféciát, macsó bánatból bölcsődal-béli intimitást kanyarít, egyetlen örvénylő protest songgá formálva az amerikai dalkincsét, ahogy magánkánonjával új kánaánt teremt, amiben Amerika képes megtisztulni, végül is ez a purgatóriumi eljárásrend, amit mozgásba lendít ez a nagy népművelő és ellenpatrióta – ez maga a remény! De halálos, szomorú remény is. Nem keserves. Inkább kísérteties. Úgy folynak egymásba a track-ek, mint egy nagy cseppkőbarlang-rendszer, szűkülnek és kiöblösödnek, mint egy anyaföld alatti, titkos katakomba terei, és mi mászunk, törünk, hullámzunk az üregekben előrefelé, mint valami összevarrt közösségi lidércálom tömlőiben, vagy mint Johnny Paycheck The Cave-jének főszereplője – Eugene a második (bendzsós) etapban dolgozza fel ezt az émelyítően fenomenális dalt; utána kellett néznem, honnan van, mondanom sem kell, soha nem hallottam az előadóról, ahogy a The Last Word In Lonesome Is Me Roger Milleréről sem. Ezek a mély-amcsi cowboy-busongók nekem kimaradtak, idegenkedtem a sziruposságuktól, de amikor Chadbourne adja elő őket, azonnal a helyükre kerülnek, az önirónia, giccs és valós szívfájdalom-tartalék átstrukturálódik, anélkül leplezi le magát, hogy travesztiává válna. 

Persze ez arra is rávilágít, hogy mindig is felszínesen hallgattam őket.

Roger Millertől származik a You Can’t Roller Skate in a Buffalo Herd című nóta is – Eugene ugyancsak feldolgozta!

Minden szava igaz, tapasztalatból mondom.

De fogunk mi még dromedárnyájban ugrókötelezni! 

Másnap egész nap az Orange Show-s fellépés szövegfoszlányait dünnyögtem magamban. Who knows where the time goes // warnings work on some, they never kept me away // the scream tore at my heart, someone’s torturing a baby // THE HOTDOG JUDGE – a mozgólépcsőn, a Tesco-sorban, ez ment. Szorongató, álmatlanságban-fogant sorok, hétköznapi őrület- és végítélet-zsolozsmák, jól berágták magukat az agyamba. A félelem, ha úgy tetszik. De amikor újrarátszottam magamban a performansz utolsó számát, ahol a pokolkintornás bendzsóján dobrokolva az Isten haragjává változik, majd Ozzy Osbourne-ként újjászületve a War Pigs zárósorait öklendi, visítja a fejünkre zúduló sötétbe, kivörösödött szemmel gúnyolva a könyörületért esengő diktátorokat, szemében az áldozatok, elvesztett barátok tekintetével – ez metamorfózis olyan energiát szabadított fel bennem, amit akár tettvágynak is nevezhetünk. 

Day of Judgment, God is calling / On their knees, the war pigs crawling / Begging mercies for their sins / Satan, laughing, spreads his wings. 

Nincs ennél mélyebbről jövő ordítás: ellenállni! Egyedül vagy csapatban, falanxban vagy gerillaként, ördögűzést kell végeznünk saját romba döntött kultúránkon. A zene lázadás, puccstevékenység. Annak kell lennie. Robbantás, még ha madártannak álcázzuk is néha.

Ölel,

a vak dromedár