Párbeszéd a kihunyó fényről. William Basinski + Richard Chartier: Aurora Terminalis (lemezkritika)

Az Aurora Terminalis a legjobb dolog, amit William Basinski és Richard Chartier eddig közösen csinált. Ez az írás először a Recorder magazin 122. számában jelent meg.

Mintha a mindent és mindenkit körülölelő, ragyogóan sötét, félelmetes és csábító mindenség hasadna szét. Örvénylő, hipnotikusan lüktető robajjal kezdődik, de akár egy Caterina Barbieri-szeánsz utolsó taktusa is lehetne. Így köszörüli meg a torkát a világegyetem. Megadásra késztet, már ekkor, az elején. Megadásra, a hanggal szemben. A linearitással szemben. A határokkal szemben. 

A szaggatva megbődülő szintetizátor – egy Voyetra 8-as – zavarba ejtő kiáltása aztán egy pillanat alatt elhalkul, szertefoszlik és beleveszik egyfajta kozmikus-szónikus ködbe. Csend, zajok-zörejek, az élet neszei, zsigeri ritmusok, repetitív dallamtöredékek és a hangok legfinomabb szemcséi mállanak szét ebben a ködben és állnak össze valami nagy és fontos rémisztően halkan suttogott végeként. Csak terjeng, csak rétegződik, egy teljes órán keresztül, de nem fejlődik, nem halad valahova. Elégikus melankóliával úszik-lebeg a mesterséges és az organikus, a porladó és a múlhatatlan, a kint és a bent között űrszerűen táguló leírhatatlan és fellelhetetlen térben, mígnem egyszer csak eltűnik. 

Katarzis nincs, de mégis van, megbújik a megfoghatatlanban. Abban az ambivalens poétikusságban, ami a címből ered: az Aurora Terminalis nemcsak az éltető fény haláltánca, egy világ vége, egy lassan döglődő csillag utolsó szívdobbanása, hanem az idő örök és súlyos pergésében feloldódó emlékek és kapcsolatok temetője is. Az ugyanakkor első hallásra is egyértelmű, hogy az Aurora Terminalis nem a reménytelenség sokadik baljós ambient-kompozíciója. 

Hiába van egyszer csak vége, velünk marad. Egy darabig még halljuk a Voyetra 8 önmagába visszafordulva omladozó csilingelésének ringató visszhangjait, meg azt a nyughatatlan mikroszkopikus kattogást-sercegést, ahogy az atomjaira bontott hangokból tákolódik valami új, valami rohadtul szép. Az előbbiért a fokozatos, elkerülhetetlen zenei-időbeli múlandóságra, veszteségre, leromlásra és elaprózódásra a kelleténél kicsivel jobban ráfagyott loop-pápa, William Basinski felel, utóbbiért pedig Richard Chartier, a nem evilági mikrotonális kísérleti prüntyögés egyik legprecízebb és legmegbízhatóbb mestere.

Basinksi minimalista dallamspiráljainak világtemető – és mégis felemelő – mélabúját Chartier recsegve-ropogva, magas frekvencián pulzáló-kerregő mikrohangjai szinte kézzelfoghatóvá teszik. Basinski visszafele tekintget, Chartier viszont mindig jelenidejű. Minden egyes korábbi – ez amúgy az ötödik – kollaborációjuk ezt a kettőséget vizsgálja. A végesség és végnélküliség párbeszédét, amiben minduntalan összefonódik és összemosódik a születés és a halál, a személyes és az univerzális. A reményt ebből kellene valahogy kihámozni. Vagy sikerül, vagy nem, de mindenhogy káprázatos.  

Az Aurora Terminalis sokkal strukturáltabb, formásabb, keményebb, tapinthatóbb és humánusabb lemez, mint az illékonyságában gyönyörű, de meglehetősen ASMR-jellegű 2013-as Aurora Liminalis. Most van mit rágni. Most van mivel kivéreztetni a hangfalakat (a hatalmasat dörgő lemezt egyébként a mindenható Lawrence English keverte). Az Aurora Terminalis nyomot hagy, amit csak azok fognak tudni követni, akik elég türelmesek voltak hozzá, akik igazán figyeltek rá. Mert ez nem háttér-ambient, nagyon nem. Simán a legjobb dolog, amit ez a két remek ember eddig közösen csinált.

9/10

Pernecker Dávid