A pokol konyháján minden perc élvezet. A konyha (filmkritika)

Nagyot mennek mostanában az éttermek kulisszái mögött játszódó filmek és sorozatok, de a helyszínben rejlő lehetőségeket még senki nem aknázta ki olyan magával ragadó művészi erővel, ahogyan a mexikói Alonso Ruizpalacios teszi A konyha című filmjében. Ez a kritika először a Recorder magazin 121. számában jelent meg.

A szigorú hierarchia szerint működő éttermi konyha, ahol mindenkinek megvan a pontos helye és szerepe, és csak úgy tud funkcionálni, ha senki sem borítja a rendet, szinte kínálja magát, hogy társadalmi szimbólumot csináljanak belőle. A konyha (La Cocina) konkrét konyháját Alonso Ruizpalacios New York kaotikus Times Square-jének egyik pincéjébe suvasztja be, és máris adott az USA-allegória. A hatalmi piramis csúcsán az étteremtulajdonos néz keményen, a legalján a maradékra vadászó patkányok matatnak, a köztes szinteken kölcsönös függőségben feszülnek egymásnak a menedzsment tagjai és a dolgozók, a fehér amerikai alkalmazottak és az illegális bevándorlók, a konyhán melózó férfiak és az étteremben kiszolgáló nők, az indulatkezelési problémákkal küzdő mexikói szakács, Pedro (Raúl Briones) és a fehér pincérnő, Julia (Rooney Mara).

Hogy ez egy saját szabályrendszerű, zárt és kérlelhetetlen univerzum, azt a rendező és operatőre (Juan Pablo Ramírez) rögtön egyértelműen jelzik azzal, hogy a fekete-fehér film odakint még 16:9-es, szélesvásznú képaránya 4:3-asra szűkül, ahogy belépünk a konyhához vezető labirintusszerű folyosóra, és végig így marad, amíg bent vagyunk. A régi tévék képaránya klausztrofób érzetet kelt a szűkös terekben és leválasztja egymásról, elidegeníti a szereplőket – egy ember közelije pont kitölti a képet, két teljes arcközeli nem fér el.

Bár rengeteget dumálnak ebben a filmben, az alkotók minden fontosat zseniális képi és hangi eszközökkel fejeznek ki, és ez teszi felejthetetlen moziélménnyé A konyhát. A tér határoz meg mindenkit. Például Juliát ketrecbe zárják a két oldalt fölé tornyosuló szekrények az öltözőben, a konyhán hosszában végighúzódó pult demarkációs vonal a szakácsok és a kiszolgálók közt, melynek átlépése hadüzenet, a konfliktusokban élvezettel lubickoló Pedro és az őt leteremtő főszakács közé ajtó ékelődik, hogy biztosan ne érthessenek szót, Julia és Pedro első közös jelenetükben egy akváriumon keresztül kommunikálnak játékosan, de reménytelenül.

A szereplők folytonos képi szembeállításának feszültségét a hangok csaknem fiziológiai szinten fokozzák. Elárasztanak bennünket az ideges párbeszédek és kaotikus háttérzajok, átvesszük a problémák lüktető ritmusát, és nemcsak a kasszából eltűnt pénzt kereső üzletvezetőnek, de nekünk is megemelkedik a vérnyomásunk. Halmozódnak a nehézségek, a kiszolgáltatottság abszurdig feszített pillanatai feltolulnak, zubogva forrnak a konfliktusok, érezzük, hogy robbanáshoz közeledik a kukta, és a film felénél elszabadul a tomboló, tragikomikus káosz. Az ördögi karmesterként működő rendező egy pillanatra sem ereszti a grabancunkat, kicsit mi is kifújjuk magunkat a cigiszüneten levő szereplőkkel, de csak, hogy utána újra elkezdjen fokozódni a nyomás.

Az önveszélyes, ám végtelenül sármos Pedróról nem tudjuk levenni a szemünket, de Briones fergeteges alakítása ellenére sem az egyéni színészi teljesítmények filmje ez, hanem a kamerával járt, fenomenális össztánc, és amikor a tér az élet-halál küzdelem arénájává változik, akkor sem akarunk sehol máshol lenni, csakis itt, ahol tanúi lehetünk, hogy csak egyvalaki meri a minden mást elsöprő szabadságot választani.

8.5/10

Bujdosó Bori 

A konyha című film március 6-án kerül a magyar mozikba.