„Zaza, neked tényleg ez szól a fejedben?” – Beck László zajzenékről, leszokásról és az első szólólemezéről

Meglepő szólólemezzel jelentkezik a 30Y dobosa: a ma debütáló félelemből otthon nem alter és nem is punkos gitárzene, amit a kedvencei alapján várnánk tőle, hanem sokszor ipari hangulatú, baljósan kattogó-szorongó, zajos-elektronikus zene, nyers, átütő érzelmi töltettel, és egy-két váratlan stiláris húzással. Aminek voltak azért előzményei az X kísérletezésétől a p2b sokszínűen elektronikus duólemezéig, de azért így is volt mit átbeszélnünk Beck Zazával. Nagyinterjú ajkai gyártelepről és monomániás zajongásról, önpusztításról és dühből dobolásról, leseggelésről és talpra állásról, és arról, hogy de jó lenne Rolling Stones lenni – vagy legalábbis R.E.M.

Mi hozta ki belőled, hogy csinálj egy szólólemezt? Nem az a rock & roll ez, amit sokan várnának tőled, hanem egy egészen zajos, indusztriális, roncsolt zenei világ.

Az én fejemben mindig zajszerű zenék szóltak, de mivel csak dobolni tudok, nem jöttek ki belőlem. Ha szólt egy dallam a fejemben, azt sok idő volt hangonként levadászni és összerakni egy akkordot, mert nincs semmiféle zenei tudásom. Aztán amikor tíz éve felfedeztem, hogy jé, a számítógépen lehet zenét írni, akkor elkezdtem megvalósítani ezeket a zajszerű világokat. A Dicsőség volt az első 30Y-lemez, amin már jobban hallatszódik ebből bármi, és arra írtam az első dalt is, az Úgyis mindegyet. Amikor megmutattam Ádinak, a basszusgitárosunknak a többi zenémet, azt mondta, „Zaza, neked tényleg ez szól a fejedben? Te szegény!” (nevet)

De hogy-hogy ez szól a fejedben, és nem a punk meg a rock & roll, amin felnőttél? Hallgattál ilyen zenéket is?

Rengeteget. Persze óriási Pearl Jam- és Nirvana-rajongó vagyok, meg Hüsker Dü, meg Minor Threat, meg Nomeansno, meg ezek, de mellettük ott van rögtön Björk, a Nine Inch Nails, vagy a ’90-es évek David Bowie-ja. Az Underworld Beaucoup Fish című lemeze az egyik legnagyobb hatással van rám a mai napig az összes lemez közül a világon. De mondhatnám az Einstürzende Neubautent is, mint ősforrást. Az egyik mai legnagyobb kedvencem amúgy egy AAAA nevű előadó, akit Spotify-on 8500-an hallgatnak, és zajokból, szintikből és elektronikus glitchekből csinál olyan zenét, hogy teljesen a megszállottja lettem, még bakelitem is van tőle.

Tíz éve aztán lett egy Alesis padom, majd egy SPD-m, amire már fel tudtam tölteni dallamszerű hangszereket is, torzított trombitát például, meg őrült effekteket, és igyekszem nem agyonnyomni velük a 30Y-t. Ezzel párhuzamosan elkezdtem vadászni mintákat, zajokat, és rájöttem, hogy engem ez érdekel – monomániásan. Amikor Trent Reznor kurátorságával nyilvánossá tettek 10 ezer mintát, én mindet végighallgattam egyesével – és kigyűjtöttem belőle 8-at, hogy az kurva jó.

Persze talán minden közül a legfontosabb élményem, hogy ajkai vagyok. Rengeteget ültem a gyártelep közepén és hallgattam a zajokat. Rendszeresen kijártam, és a barátaim folyton visítottak rajta, mert oda szerveztem a randevúkat is. Az ideális randim az volt, hogy ülünk a gyártelepen, cigizünk, és én azt mondom, „gyönyörű, ugye?”. Hát, nem is nagyon voltak csajaim. (nevet)

Csak első randijaid.

Ja, második már nem nagyon lett. Gyerekkoromból emlékszem arra, ahogy a csillesorok jönnek le a bányából, és a fejünk felett csikorognak. Ipari környezetben nőttem fel, pár perc séta volt a városból a gyártelep, ráadásul közvetlen a vasútállomás és az üveggyár mellett laktunk. Ez valószínűleg mind benne van abban, hogy ezek a zajszerű hangok nekem otthonosak. A p2b-n van is sok vonathang, a percussion minták jó része is egy ilyen bakelitről származik, amit Marcival (Kovács Marcell, a p2b másik tagja – szerk.) nem begrabbeltünk, hanem bemikrofonoztuk a szobát és lejátszottuk a nekünk tetsző mintákat. Ez egy válogatás az amerikai gőzvasút éra hangjaiból.

Kovács Marcell és Beck Zaza. Fotó: sinco.

Az, hogy elkezdj dalokat írni, természetesen jött? Volt benned olyan, hogy a 30Y-ban ez a bátyád terepe, és te – a Bezzeg a kurva Beckek-lemezt leszámítva, amit ketten raktatok össze – nem foglalkozol vele?

Világéletemben írtam szövegeket. Szarokat, nagyon szarokat, középszarokat, néha egy-egy nem túl rosszat – és nem túl gyakran, sok év alatt, egy vagy két jót. Nem vagyok annyira olvasott, hiába végeztem magyar szakot, és végképp nincs igazán türelmem a szöveghez: kapkodó vagyok, amilyen az életben is. Zeneileg pedig a Beckek-lemezig csakis dobosként gondoltam magamra. Tudtam, hogy viszonylag zenei dobos vagyok: mindig is idegesítettek a „gyorsabban, magasabbra, erősebben” sportdobosok. De a Beckek volt az első időszak, amikor felfedeztem, milyen egy dal alkotójának lenni. Tök érdekes élmény volt, hogy, lehet ilyen közel kerülni egy dalhoz.

Onnantól már mertem, akartam ezzel kísérletezni: dilettáns dolgokat vettem föl hangszereken a magam számára – és egyikből se lett semmi. A 2016-os Dicsőség lemezre született meg az első, amiről én is azt gondoltam, hogy na, ez egy dal. Azt már meg mertem mutatni a kedves zenekaromnak, és akkor el is hangzott a klasszikus vicc. „Hogyan rúgatja ki magát egy dobos a zenekarból?” „Srácok, írtam egy dalt!”

Volt benned félsz, hogy mit szólnak majd hozzá?

Sose paráztam a többiek véleményétől, mert életem legbiztonságosabb közege a 30Y. A legtöbb elfogadást, szeretetet és kreativitást itt éltem meg eddigi életemben, és nagyon meglepne, ha ez valaha is megváltozna. Kevés hely van, ahol nem félek, a 30Y biztosan egy ilyen hely. Maximum a saját kishitűségem, vagy épp tisztánlátásom nem vitt rá, hogy megmutogassam a dolgaimat. Amikor az Úgyis mindegy felkerült a Dicsőségre, az sokat segített, hogy komolyabban vegyem magam ezen a téren. Meg már csak azért is csinálni akartam, hogy kikerüljön ez a sok zaj a fejemből, mert rohadt elviselhetetlen, ha egyfolytában ez szól bent. (nevet)

2020-ban jött haza Marci Skóciából, akit még régről ismertem – jó kezű gitáros volt, Zs-re hangolt metalt játszott olyan bandákban, amik nem nagyon kerültek ki a garázssorból –, és belekezdtünk a p2b-be. Az egy olyan időszak volt, hogy én is izzadtam ki magamból a lejövés fizikai-lelki mindenét, meg a Marci is. Amennyire a Beckek-lemez egy terápia volt számomra, a p2b is az lett Marcival. Minden szerda délután átjött, és beszélgettünk 2-3 órát. Ő elmondta, hol tart a függőségi, családi, kapcsolati viszonyaival, aztán elmondtam én is, és elővettük a nagy térképünket. Volt egy ilyen nagy csomagolópapírunk, arra rajzolgattuk a lemezt, mert a fejünkben ez inkább valamiféle mozgókép volt, azért is vannak ennyire egybehúzva a zenék a lemezen. Párkapcsolati-családi filmjelenetek voltak a fejünkben, amiket átbeszéltünk, aztán megzenésítettünk.

A p2b mellé írtatok egy kísérőszöveget is. „Amikor minden szétesik, új utakat kell találnunk, amit mi, Marcell és én, megtettünk. Úgy döntöttünk, hogy élni fogunk. Felhagyunk az alkohollal és a droggal. Felhagyunk önmagunk gyűlöletével, és megpróbáljuk megtalálni a helyünket egy olyan világban, amit alig értünk.” Tényleg volt olyan pillanat, amikor kérdés volt, hogy élni fogsz-e?

Volt. Alapélménye a szerhasználatnak, hogy a saját életednek nincs értéke. Szerencsések vagyunk mind a ketten, mert leseggeltünk. Ismerek sok embert, aki nem seggelt le, és a mai napig használ, és olyat is, aki nem seggelt le, és belehalt. Például az unokatesóm. És ismerek olyanokat, akik leseggelnek és segítséget kérnek, elkezdenek dolgozni magukon. Nekem a Tisztás nélkül valószínűleg nem ment volna. Ez egy pécsi központú drogambulancia, Szemelyácz János addiktológus az alapítója, az Indít Közalapítvány a fenntartója, és viszonylag nagy sikerrel dolgoznak. Elég kemény ott az alapmentalitás, de azt hiszem, a szerhasználathoz nem is lehet másképp hozzáállni: teljes absztinencia, és dolgozol magadon.

Volt olyan időszak, amikor évi 120 koncertet adtatok a 30Y-nal, és mesélted, hogy fellépés után mindig berúgtál, aztán beájultál a kocsiba. Mennyire kötődtek a függőségeid a zenészléthez?

Nem ez hozta be az életembe és nem is ez tartotta fenn. Inkább az történt, hogy a rock & roll élethelyzet adott elég lehetőséget, alibit, legitimációt, hárítást, hogy úgy folytassam, ahogy mindig is csináltam. Hülyén hangzik, de ha nincs zenekar, és mondjuk magyar-angol szakos középiskolai tanár leszek, akkor vélhetően heti háromszor-négyszer a kocsmában zárásig ücsörgő és magát csontrészegre ivó felnőtt lettem volna.

Nyolcadik utáni nyáron ittam először gyógyszerre, amit viszonylag rendszeresen megtettem a kamaszkoromban és később is. Azokra a kérdésekre, fájdalmakra, traumákra, amiket összeszedtem 14 éves koromig, kaptam egy „csodaszert”. Amivel egy gyerek nyilván nem tudott bánni. A droggal nem az a baj, hogy rossz, hanem az, hogy jó. Kaptam valamit, ami kikapcsolt belőlem egy olyan érzést, amivel én egyébként nem tudok együtt élni. Akkor se és ma sem. Nem a problémát oldottam meg, csak lekapcsoltam a villanyt. Utána egyfolytában ezt akartam. Ez is volt a gyakorlatom a gimiben, hogy kijöttem a suliból, lementem a Gyöngyös-partra, beájultam másfél-két órára, de délután már a szilenciumon ott voltam és tanultam, 3.8-as átlagom volt, jófiú voltam. Jól funkcionáltam, nem tudta rólam szerintem senki, hogy délután egy padon ülök, folyik a nyálam, és kurva jól érzem magam, miközben mondjuk épp a Smashing Pumpkins Mellon Collie-ja szól az agyamban.

Zaza tavaly a Fishingen. Fotó: sinco.

A gyógyszerre ivás hogyan jött?

Asztmatikus tüneteket mutató allergiám volt, amire egy első generációs allergiagyógyszert szedtem gyerekkoromtól. Ezek benzhidril-éter alapú gyógyszerek voltak, amiket aztán kivontak a forgalomból, amikor meghaladottá váltak. Én korán is kezdtem el tolni, és be is tompultam tőle. Amikor először ráittam, onnantól már nem egy dobozzal írattam fel.

Volt a gyógyszer, ami eltompított. A zenélés, és a zenekar, amiben te dobos lettél, és egy erőteljes, punkos dobolást hoztál, a másik véglet volt, amivel levezethetted a frusztrációidat?

Nem tudom, hogyan lettem dobos, de az biztos közrejátszott benne, hogy kurva dühös voltam, és persze a punkzene világa is korán megérintett. A dob hálás hangszer. A dobjátékom stílusa is abból lett, hogy baszom neki rendesen. De azért konkrét ok-okozati összefüggést nem írnék a frusztráció meg a dob közé. Azt tudom, hogy nagyon ráfüggtem a dobolásra, miután véget ért a sportkarrierem 14 évesen.

Focistának készültél.

Igen, focista akartam lenni, illetve válogatott focista. Sőt, ha lehet, akkor a Maradona. Én ezt el is hittem nyilván. Balközepet játszottam, de gyúrtam rá, hogy közép középig felhúzzam a technikámat, ami persze sose valósult meg, mert fizikálisan sem voltam elég erős és focistának se voltam elég jó.

Az asztma miatt?

Nem, szimplán csak nem voltam elég jó, meg hirtelen elnyúltam. Gyorsan nőttem meg nagyon, és kevés izmot sikerült építeni hozzá, amitől nagyon sérülékeny lettem. A bokaszalagjaim egyáltalán nem bírták ezt az iramot, meglassult a mozgásom. Viszonylag jó játékos voltam 12-13 évesen, a Haladás egy teremkupa-bajnokságom fel is figyelt rám, voltam területi válogatott az utánpótlásban, aztán hetedik-nyolcadikban hirtelen nőttem, és egy kifejezetten rossz játékos lettem. Nagy volt a bukás a kispadra. „Na, nekem ez nem kell!” És akkor lementem egyik nap a bátyámékhoz próbára, és amikor megláttam a dobot, egyből beleszerettem. Semmi mást nem láttam a teremben, csak azt a kurva dobot tényleg. A szünetben odakéredzkedtem Blazsihoz (a 30Y elődjének számító Körök dobosához – a szerk.), aki nagyon aranyos volt, és megengedte, hogy kipróbáljam a cuccát, meg mutatott pár alapot. Onnantól teljesen ráfüggtem a dobolásra.

Érdekes, hogy most egyébként, a felépülésemben intenzíven visszatért a sport az életembe, heti négyszer járok edzeni, és szarul érzem magam, ha nem jutok el.

Te végül a Covid alatt seggeltél le?

Igen. ’16 és ’20 között dobtam be a lovak közé a gyeplőt. Sose nézegettem, hogy miből mikor mennyit, de abban a négy évben már végképp nem. Ez az időszak minden szempontból, erkölcsileg, családapaként és férjként is bukás volt.

Amikor padlót fogtál, onnan hogyan álltál fel?

Segítséget kértem. Ez volt az első és legfontosabb lépés. ’19 végén bejelentkeztem a Tisztásra addiktológiára. Mint minden használó, először alkudoztam én is. 2020 augusztusa óta vagyok absztinens. Az semmilyen szempontból nem volt könnyű időszak. Ott volt a covid, nem tudtunk koncertezni, ami nehezen érintett mindenkit. Volt ez a bezártság-élmény, volt a leseggelődés, és elkezdtem terápiára járni. Azt hiszem, nem tudtam volna másképp kijönni ebből, mint ezzel a mindent elvesztéssel. A másik oldalon viszont azzal a forradalommal, hogy az életet választom. Ez teátrálisan hangzik, de az én belső megélésem az, hogy akkor választottam azt, hogy tényleg megpróbálok élni.

Amikor kijöttél az addiktológiáról, elkezdtél rögtön dolgozni a p2b-n?

Ja, én nem mentem be bentlakásos rehabra. Szóba került, de nem tudtam elképzelni, hogy bevonulok és egy-másfél évig csak ezt csinálom. Az ambuláns ellátást választottam, hetente jártam be, és csináltam az egyéni terápiát. Azt hiszem, sokat segített, hogy a Marci megjelent az életemben és elkezdtük csinálni a p2b-t. A covid után augusztusban tudott hazajönni Skóciából, és bekopogtatott, hogy befejezzük-e a férceket, amiket elkezdtünk küldözgetni egymásnak.

Kovács Marcell és Beck Zaza. Fotó: sinco.

Terápiás lemez lett a p2b, mégsem írtál ki mindent magadból, mert utána elkezdtél dolgozni a most megjelenő szólólemezeden.

Onnantól megmaradt a hangom. Tudtam, hogy most már írhatok, és hogy ez nekem segítség. De ez se tudatos volt persze. Közben elkezdtem egy klasszikus szponzori felépülőmunkát, a 12 lépés programját. Azt is furán csinálom, mert nem járok közösségekbe vagy NA-gyűlésekre, mert nem tudom… Nem tudom miért, de nehezen vagyok ott. És nem veszítettem el a közösségeimet, a zenekaromat, a barátaimat, a családomat, ezért a közösség megtartó ereje talán nem annyira fontos számomra ebben a történetben, de a szponzorral való együttműködésem, vagy a józan közösség amúgy igen. Ez egy nagyon másfajta meló, rettenetesen meg is visel, mert nagyon intenzív szembenézés magammal, és sokkal kíméletlenebb munka, mint amit eddig csináltam. És ez kiforgatott, mint az ekevas, belőlem olyan dolgokat, amikből végül lett az, ami hallható mondjuk a lemezen, már amennyiben hallható.

Emellett volt egy kapcsolati veszteségem, ami szintén olyan helyre küldött, ahol még nem jártam. Pláne józanul. Nagyon sok veszteséget éltem át egyszerre, mert először néztem szembe azzal, amivel persze minden egyes embernek viszonyba kell kerülnie az életében, csak én ezeket pauzáltam 25 évre a használattal, és most egyszerre jött minden.

Zaza és Egyedi Peti régen Győrben.

Szóval nem tudtam, hogy lemezt írok, de már írtam. Aztán tavaly nyáron megkerestem Egyedi Petit, hogy hallgasson rá, és volna-e kedve elvállalni, ha esetleg úgy döntenék, hogy... Volt egy nagy bizonytalanság bennem, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez nem csak az én önterápiám-e, és izgalmas-e bármilyen szinten kifelé. Petitől sok biztatást kaptam, ő mondta azt is, hogy ráérek ezt eldönteni, vigyük végig, a számára izgalmas az a világ, amit hall, aztán még mindig berakhatom az asztalfiókba.

Peti 2008 óta meghatározó ember az életemben, barátok vagyunk, és zenészként is nagyon magasan jegyzem az IHM-től az Óriáson át a Mmamtig vagy épp a Rájátszásig. Tőle a bizalom és a biztatás nagyon jólesett, nem mondom, hogy könnyen, de el tudtam fogadni. Az is jólesett, hogy a privát tereibe hívott meg. Nem egy stúdióba mentünk, hanem Baracsra, és ott voltunk 4 napot egy Duna-parti hétvégi házban, ahol egyszerre nyírtunk füvet, kergettünk szúnyogokat, és mentünk le fürödni a Dunába, miközben egy mini-stúdióban foglalkoztunk a dalokkal. Ez ismerős volt a p2b-ből, mert Marcival is így dolgoztunk, a lakásomon. És Petivel sem csak zenélés folyt, hanem sok-sok beszélgetés, sok csendben lét is, és azt a rettenetes mennyiségű zajt, amit odahordtam, eltakarította mindenféle értelemben, és akkor eljutottunk a harmóniákig.

Petit producerként látom dolgozni évek óta a ZAJZAJZAJ-ban, és mindig csodáltam, de most a magam dolgain megélve nagyon mélyen meg is érintett a tisztelete a dal iránt, a forrás iránt, a szellemiség és a lélek iránt. Négy dalban basszusgitározik is, amivel sokat nyitott a lemez zeneiségén. Ez végképp megható számomra, mert nagyon szeretem, ahogy gitározik, ahogy énekel, és nagyon szeretem a Mmamt szintis felépítményeit is, de mindig is a basszusgitározása volt az engem legjobban megérintő zenélése. Biztosan azért, mert dobos vagyok.

Sokat filóztál rajta, hogy kiadd-e a lemezt?

Nagyon. Tudod, ez az egész személyesség dolog megrémít benne, meg van egy ilyen kéretlen kitárulkozás élményem. De ez az én élményem. Legalábbis azok, akik támogattak a kiadásban – és Peti is –, arról biztosítottak, hogy elég távolra írtam magamtól. És végül sokat nyomott a latban a borító is. (nevet)

Ez az a kép, amin a padlón vagy.

Igen. Az unokahúgom, Boe fotózta az ő lakásának a padlóján úgy, hogy nem tudtam róla. A lányom csinálta a tipográfiáját, és a fiam rakta össze a cover artot. Tudom, hogy ez a három gyerek nagyon fontos a számomra, és azt is, hogy van egy kínlódásom a család nevű fogalommal, hogy mi is ez tulajdonképpen. Azt is tudom, hogy vágyom rá, hogy megéljem. És tudom azt is, hogy ők, a két gyerekem meg az unokahúgom persze a családom. A lépésmunkában azon dolgozom, hogy sok félelem felszámolódjon bennem, és valamiféle hazaérkezés- vagy otthonélménye legyen az életemnek, ezért nagyon megérintett, hogy ők rakták össze a borítót. De ez az én személyes történetem – ettől még ez a borító nézhet ki rosszul, meg jól is. Ahogy a lemezem is lehet szar is meg jó is. A saját történetemnek nincs köze a lemez esztétikájához.

Milyen volt 2020 után józanul színpadra állni és dobolni?

Arról van sok tapasztalatom, mert alapvetően józanul mentem színpadra, és utána csaptam szét magam. De józan élettel színpadra állni – ennek nagyon más mélységei vannak. Megszűnt a menekülőút, jelen kell lennem minden viszonyomban, pillanatomban, és ennek vannak azért nagy kihívásai. Mondjuk, hogy egy koncert után mit kezdek az eufóriával. Sokáig azt hittem, akkor jön a sóvárgás, ha lent vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy a számegyenesnek mindkét oldala triggerel.

És mit kezdesz vele?

Gyorsan elmegyek a szállásra, zuhanyzom, alszom. Az lett a lejövőm, hogy elszopogatok egy sűrű, hideg italt, ananászlét vagy fehérje shake-et, amiről azt képzelem, hogy egy nagyfokú öngondoskodás, mert két órát doboltam, elfáradtam, és megérdemlek valamit, ami visszatölt. Közben kicsit lejövök, aztán sétálok a szállásig. Rájöttem arra is, hogy szeretek egyedül lenni. Nehezen is viselem a koncertek után a sok embert, pláne az ilyen-olyan befolyásoltságú megindultságukat, amiben persze csupa jó szándék van, de nekem mindezzel van, hogy nehéz együtt lenni, és inkább elmegyek minél előbb a szállásra. Szóval kibaszott uncsi lettem. (nevet)

Fogsz koncertezni ezzel a lemezzel? Láttam, hogy a Fishingen lesz egy szólófellépésed.

Már attól levert a víz, hogy feltetted ezt a kérdést. Ez egy beszélgetés lesz a Tűzhöz közel színpadnál, amiben szokás eljátszani 2-3 dalt. Tetszett, hogy alapvetően meg lehet úszni, mert délután lesz, amikor az emberek a strandon vannak, vagy alszanak még másnaposan. Remélem, Sárközy Papa leszedi az egyik dalomat zongorán, Egyedi Peti elgitározik egy másikat – azt, amit a lemezre is ő gitározott fel végül, mert igencsak suta a játékom –, és a buta, kétakkordos reggae-t meg eljátszom én egy ukulelén. Nem tudom, miért mondtam igent erre a felkérésre…

Mert az Egyedi Peti kért fel.

Igen. Meg azért is, mert játszhatom én itt ezt a megijedt valakit – amúgy nyilván nem játszom, tényleg meg vagyok ijedve –, de közben küzdök is ez ellen. Nem akarok ennyire megilletődött lenni, és gyűrögetni a szoknyám szélét. Ha már írtam egy lemezt, álljak mögé rendesen! De látod, azt hiszem, így lettem én dobos: ha felmegyek a színpadra, én vagyok a legerősebb az egész kurva univerzumban, de amint kiszállok a dobom mögül, csak egy rémült gyerek vagyok.

Most ezt gyakorlom, hogy ne a félelmeimből szülessenek a döntéseim. Hogy megírtam ezt a lemezt, de inkább ne is lássátok! Ez beszariság. Ráadásul én azt érzem, hogy ez egy tök jó lemez lett. Kurvára unom már ezt a félős önmagam.

Erre utal a lemezcím is? Hogy ne maradj otthon félelemből? Utalhat arra is, hogy félelemből épült fel az otthon.

Nagyjából ez a kettő akart lenni, igen. Az otthonélményem egy félelemalapú dolog. És ebben benne van az is, hogy ez nekem nem volt rossz, mert tényleg az otthonommá vált. De pont annak örülnék, ha ez a lokatívusz értelmet nyerne, és a félelemből eljutnék valahova, ami inkább egy ilyen rendes otthon. Nem akarok már félni, kattogni meg kontrollálni. Nem úgy kell élnem, ahogy éltem, világos. Ez egyszerre nagyon felszabadító élmény, másrészt meg ezzel járnak feladatok, például hogy akkor az orfűi fesztiválon igenis el kell játszani három dalt. Basszameg!

„Biztos nem divatos, de mi a szeretet felől akarunk beszélni” – A 30Y első 21 éve 21 dalban

Ez az első szólólemezed. Lesz második is?

Az biztos, hogy nem ez érdekel. Ha bármi lényeges van az életemben, akkor az a 25 éves 30Y. Azt ünneplem, és némileg féltem is, mert fontos nekem, és mert szeretném, ha minimum egy R.E.M. életút lehetne a miénk. De a legszívesebben Rolling Stones lennék. Az bennem a legnagyobb vágy és kíváncsiság, hogy lehetséges-e ilyesfajta életút a magyar zenei térben. Szeretnék ezen az úton végigmenni, és nem azért, mert különben miből veszek kiflit, mert soha nem erről szólt a 30Y szerencsére. Hanem azért, mert nagyon értékes az az emberi, alkotói és előadói viszony, ami megteremtődött, és úgy érzem, megvan négyünkben a szükséges erő és szeretet, amivel ez a viszony életünk végéig elkísérhet minket.

Nagyon mélyen megérint ezeknek az embereknek a közelsége az életemben. Jó lenne egészen addig csinálni, amíg ez az erő el nem fogy. Szeretnék velük együtt megöregedni.

A ZAJZAJZAJ február 21-én egyszerre ünnepli az alkotó közösség új megjelenéseit (Zaza szólóalbuma mellett boebeck új EP-jét, ami még ma debütál a Recorderen), és indítja el a 30Y és az Esti Kornél tavaszi klubturnéját Debrecenben egy három zenekaros minifesztivállal, amit a Fiúk nyit a Lovardában. Részletek és jegyek a Facebook-eseményben. A 30Y idén is Kobuci-turnéra indul, és tavasztól őszig beköltöznek az óbudai kerthelységbe: az öt koncertből az első már most teltházas, a második június 6-án lesz, és nemrég startoltak rá a jegyek.

interjú: Soós Tamás
Nyitókép és Zaza-portrék: Martin Wanda