S most megjelent a tanítványoknak. A Jesus Lizard diadalmas visszatérése

2025.01.29. 09:31, Recorder.hu

0036912638_10.jpg

Akik ismerték, sohasem feledték el, de ma már kétségkívül keveseknek mondhat bármit is a The Jesus Lizard neve. Pedig a huszonöt hosszú év után most újra élő zenekar nyomába ma sem érhet lényegében senki sem. Ez az írás a Recorder magazin 118. számában jelent meg először.

Olyasféle bornírt kérdésekkel, mint hogy vajon melyik is a világ legjobb zenekara, a közmegegyezés szerint csak valóságos vagy lélekben úgy maradt hátulgombolósok, ortodox hívők és egyéb menthetetlen esetek szórakoztatják magukat és jobbat érdemlő közönségüket. 

A világ legjobb zenekara természetesen a Jesus Lizard

Persze, legyen: ha a hajakat és a dzsekiket nézzük, akkor a Ramones még náluk is sokkal jobb volt. Új ösvények kitaposásában a Beatles, harmóniákban a Supremes vagy a Beach Boys. Gitárszólóban a Van Halen. Gitárriffben a Slayer. Hangolásban a Sonic Youth. Valahogy mégsem tűnik úgy, hogy bármelyik ellenpélda is alaposabban megingatná cikkünk tudományos igényességgel elővezetett alaptézisét: a legjobb, mit tegyünk, akkor is a legjobb marad.

Mondhatnánk persze, hogy az idő nem dolgozik épp a Jesus Lizardnak – csakhogy mint látni fogjuk, történetesen ugyanígy az idő mint fizikai fenomén felelős azért is, hogy ez a zenekar ma ismét szóba hozható, ráadásul a tárgyhoz illő, ünnepélyes hevülettel. Ami az első felét illeti: két és fél évtized felettébb nagy idő, és bármennyire elismert társaság volt is a maga idejében, tehát a kilencvenes években a Lizard, hatását mint többé-kevésbé töretlenül underground jelenség csak egy elég jól körberajzolható területen fejtette ki, és ahogy változtak az idők, az ízlések és a hierarchiák, ez a hatás ugyanolyan kivédhetetlenül fakulni kezdett, mint ahogy megtörtént a poptörténet korábbi szakaszaiban lényegében bárki más esetében is Elvistől a Misfitsig. Ahhoz viszont, hogy ne csak mint a fesztiválokon és egyéb piacokon könnyen értékesíthető brand, hanem mint eleven, érvényes és utánozhatatlan művészi entitás tudja felmutatni önmagát még akkor is, amikor már egészen más erejű és irányú szelek fújdogálnak mindenfelé, éppenséggel elengedhetetlennek látszik az a rengeteg hét, hónap és év, amely alatt lecserélődhetnek a sejtek, újratölthetnek az elemek, és újfent kiélesedhet a fókusz, ami az elején, az ifjúkor forrongásában még mintegy magától megy, később azonban leginkább már sehogyan sem. Csak ki kell tudni várni – ennek elengedhetetlenül szükséges feltételeként pedig életben muszáj maradni; el kell valahogy viselni úgymond az egymásra halmozódó évek egyre masszívabb súlyát, mint a kilométerekét a maratonistáknak. A Jesus Lizardnak írd és mondd, huszonöt esztendő kellett hozzá.

wide_86.jpg

Noha ezzel a brutális negyedszázaddal (ami, gondoljunk csak bele, éppen annyi, amennyi egykor, mondjuk, a Shangri-Las és a Lizard egymástól minden részletükben kontinensnyi távolságra lévő bemutatkozó lemezei között eltelt) dobogósnak mondható, távolról sem a Jesus Lizard az egyetlen vagy az első zenekar, amelyik óriásit tudott tarolni a rendkívül hosszú hallgatás utáni ultrakései nevezés radikális gyakorlatával. A legeslegnagyobbat eddig, sejthetően behozhatatlanul a Sonics gurította a maga szerény negyvenkilenc éves kihagyásával, de joggal kért figyelmet magának ebben az extrém sportokhoz csatolható kategóriában a Radio Birdman (ragyogó comeback szintén huszonöt év után), a Dictators (huszonhárom év) vagy a My Bloody Valentine (huszonkettő) is. De amikor arról beszélünk, hogy a Jesus Lizardnak nyilvánvalóan most is van hát miből merítenie, mégsem kizárólag a (hozzájuk egyébként tökéletesen illő mértéktelenséggel felhalmozott, kegyetlen) időmennyiségre gondolunk.

Vonalak, gyökerek

A föld alól oly sok minden mással együtt szintén a punk áttörése után előindázó, jobb híján noise-rocknak nevezett, döntően amerikai (és persze japán, de az egy másik történet) irányzat legjelesebb képviselői ugyanis két mélységesen mély forrást is találtak maguknak – jóval mélyebbeket, mint amilyeneket az azóta eltelt évtizedek legtöbb zajkeltője próbál kizsákmányolni. Az egyik a földdel, a közösségekkel és a zajló történelemmel sejtszinten összeforrt tradicionális, voltaképp folkszerű pozíciót betöltő amerikai zene, jelesül a jazz, a country, a déli/fekete gospel és a blues. Ezek alapos ismeretére és tiszteletteljesen lelkiismeretes kiforgatására építette a maga zaklatott nagyvárosi hangzását a Helmet, az Unsane, a Cows, a Pussy Galore vagy az Ausztráliából egyből a globális élvonalba kéredzkedő Birthday Party is. Elit zeneiskolákban képzett gitárosa, Duane Denison (korábban Cargo Cult, később Tomahawk és Denison/Kimball Trio) játékán keresztül a Jesus Lizard leginkább a jazztradícióval és főleg annak legszabadabb, kozmikus pályákat becélzó képviselőinek szellemiségével ápolt intim kapcsolatot, illetve ennek a magas kvalifikációnak a révén a szokatlanul szigorú kontrollt és a tudatos, matematikai precizitású építkezést állította oda ellenpontként a totális, fortyogó káosz mellé. Mert ez utóbbi volt a másik, nem kevésbé szakadékmély bázis, ahonnan a muníciót a felszínre csempészték: az emberi lélek vadállatias, formátlan és kiismerhetetlen alsó ösztönrétege. Ennek elsőszámú médiuma a zenekarban David Yow – nála volt és van a mikrofon. Arra valahogy kevésbé áll rá a kezem, hogy „énekest” írjak, mert a teljesítmény, amit a Lizard (a nagyon-nagyon jó és a falrepesztően briliáns között ingadozó) lemezein felmutatott, leginkább az önmagukat képletesen, de olykor a szó legszorosabb értelmében is keresztre feszítő, saját vérüket dúsan a műveikbe csepegtető akcionista performanszművészek kirohanásaival rokonítható.

jesuslizard_acl_2.jpg

Lehet persze – sőt biztos –, hogy az utat Yow előtt is, ha már zenészről van szó, mindenekelőtt a testi fájdalmat láthatóan nem ismerő, erejét a nyílt provokáció diadalából kiszipkázó Iggy Pop, a saját démonjait nagy nyilvánosság előtt kihányni igyekvő Nick Cave vagy a korai hardcore nem kevésbé krisztusi hevületű, stigmákat halmozó ösztönlényei (Darby Crash-től Henry Rollinsig) nyitották meg, de a Jesus Lizard a koncerteken rendszeresen fejjel a kőpadló felé ívelő, saját farkát rémülten tépkedő, valahol elvesző, majd váratlanul, mintegy a sírgödörből újra előbukkanó, minden dalban ezer százalékos szorongással és megalázottsággal a mikrofonba nyüszítő-köpködő, ám habzó szájával is végtelenül esendőnek – és ami tán a legfőbb kulcs hozzá: szerethetőnek – mutatkozó vezérének szintjéig egyik sem jutott. David Yow (kedves, szerető szülők csakis különös genetikai balesetként vagy csodaként jellemezhető ivadéka) viszont sosem tudott mást adni, mint ami a lényege, így már egyből az első, hasonló szellemiségű, bár valamivel kevésbé élesre fent zenekara, a Scratch Acid anyagain is ezzel a párját ritkító elkötelezettséggel gyötörte-gyilkolta magát. Ennek tükrében aztán a Jesus Lizard története első szakaszának végén, 1999 táján senki sem lepődhetett meg, hogy a hosszú éveken át újra és újra a reflektorok fényében elvégzett élveboncolás után immár maga Yow sem hajlandó többé a maradandó máj-, agy- és egyéb károsodás egyre növekvő kockázatával átlépni ezen a vérvörös vonalon. Érett férfikorában ehelyett inkább szakácskodással, festéssel-rajzolással, illetve a nagy emberek körében meglehetősen népszerű tevékenységgel, vagyis lelkiismeretes macskagondozással foglalta el magát; beszédes gesztus, hogy egyetlen szólólemezén (Tonight You Look Like a Spider, 2013) egyetlen sort sem énekelt.

Zuhanás felfelé

Igen hosszú, közel tízéves regenerálódási szakasz után a Jesus Lizard viszont végül visszatért a színpadokra, de a fentiek ismeretében bőven elfogadható megoldással mindig csupán néhány alkalomra vállalták be az utazást a bugyborékoló belső pokol felé. Ennek fényében hatványozottan lenyűgöző, és nagyjából a vízen járással egyenértékű varázslat (aligha véletlen, hogy épp egy hasonlóra képes hüllőről nevezte el magát anno a zenekar), hogy a hetedik nagylemezen a 64 éves Yow simán saját egykori csúcsformáját futja, és derekasan húzza-vonja magával a többieket is. 

152.jpg

A Jesus Lizard pályafutásán az egyetlen diszkrétebb művészi törést az utolsó, Blue című lemez okozta, egyrészt, mert lecserélték rajta a pótolhatatlan, a ritmusokat rendre az agyrázkódásos tudatzavar szintjéig pumpáló dobost, Mac McNeillyt (aki most visszatért), másrészt pedig mert hallhatóan megkísértette őket a vágy, hogy ha már a tökéletes produkció (a logikus gondolkodás aranyszabályai szerint) tovább nem tökéletesíthető, akkor meg kéne próbálkozni esetleg valami mással, például azzal, hogy bekapcsolnak, és ha már úgy van, nyomkodni kezdenek egy szintetizátort. Negyed évszázad viszont bőven elegendőnek bizonyult a sztoikus bölcsesség eléréséhez, amelyhez önnön egyszeri nagyszerűségük békés elfogadása is hallhatóan hozzátartozik: a Rack pontosan, de tényleg takkra, centire úgy szól, mint a klasszikus Jesus Lizard a Head és a Shot között, felmutatva még egyszer, talán utoljára azokat a páratlan és üdítően felforgató lehetőségeket, amiket egy lényegében még mindig a Led Zeppelin felállásában, hang- és hangszerkészletével játszó rockzenekar – ezek szerint – még ma is elérhet, csak éppen ötlet és tehetség híján általában nem szokott sajnos elérni. 

Ha szigorú vagyok, nem teszem a lemezt ugyanarra a polcra, ahol a Goat és a Liar (a noise-rock, a méltán legendás Touch and Go kiadó, Szent Steve Albini mint producer, a gitárzene, a színház- és performanszművészet, valamint a homo sapiens mint olyan két csúcsműve) pihen, de a Head, a Down és a Shot mellől nem lóg ki szemernyit sem, és nem is érdemes bármi máshoz hasonlítani, ne adj isten, valami mással mérni. Mivel időn és téren kívül áll, nem fog forradalmat kirobbantani, már csak azért sem, mert mintha nem is a forradalmak idejét élnénk újabban. Most a konstans zuhanás van inkább műsoron, amihez viszont a Rack több, mint ideális aláfestés: hiszen semmi más nem mutatja ilyen kívánatosnak a mélypontot, ahol legalább szilárd a talaj, és így lehetséges az elrugaszkodás.

szerző: Greff András
headerfotó: Joshua Black Wilkins

https://recorder.blog.hu/2025/01/29/s_most_megjelent_a_tanitvanyoknak_a_jesus_lizard_diadalmas_visszaterese
S most megjelent a tanítványoknak. A Jesus Lizard diadalmas visszatérése
süti beállítások módosítása