Hangvillával velősrántottára. A vak dromedár nem megy Medinába VII.

2025.01.16. 14:53, Recorder.hu

wideuh-fest.jpg

Fekete Ádám a tavalyi UH Fest-ről motyorászik rég sem látott barátjának szikratávirat formájában. Nyílt sisakos (Don Quijote-i) tevegelésünk rohamos aktualitással folytatódik a mai magyar (nempicsforkiánus) zsurnál-sztyeppén. Ez az írás először a Recorder magazin 119. számában jelent meg.

Kedves B.!

Határidőn túl, zúgó aggyal írok, üvölt a Borbetomagus Live In Allentown című csordultigzaj élőszettje a fülemben, az apropó: meghalt Donald Miller, a csapat gitárosa, béke poraira, nála hidegvágóbb, rézhuzalosabb elektromos húrzúzást, egzaltáltabb, infernális drónba hajló feedback-folyamot kevesen produkáltak a zajszakmában; és ha már „feedback” (micsoda átkötés!): a kísérleti színtér magyarkapitális nagyhetéről szeretnék referálni (visszajelezni, jelzajszinten innen és túl) Neked, aki nem hallhattad, láthattad, szagolhattad, mi folyt október 7. és 13. közt a budapesti kultúrkatakombákban. 

Különben az Ultrahang Fesztiválról kezdetben én is csak lemaradni tudtam – „Mikor lesz az UH? Most volt, fater!”, hányszor jártam ennek a párbeszédnek a keserűbbik végén –, és számomra megdöbbentő volt, hogy hozzám közel álló (vájtfülű) embertársaimat még 2024-ben, az UH brand fennállásának huszonnegyedik évében is meglepetésként érte, hogy ilyen nevű rendezvénysorozat egyáltalán létezik. Mintha nem tudnák, hogy létezik egyesmetró! (Én se tudtam, amíg gyógytornára nem kellett járnom vele.) Hogy ez hirdetésprobléma-e, vagy ezt a fajta zenét egyszerűen ennyien tartják számon…? 

De milyen fajta zenét?

Hát…

És itt most következzen egy szándékoltan szakmaiatlan felsorolás, hiszen szórakoztatni (is) szeretnélek, vagy talán inkább (leginkább) azt; szóval hogy milyen fajta zenéket szervez, kurál, hoz tető alá az Ultrahang? Ha lesz ami lesz alapon, ahogy én tettem, egy héten át (munka után) minden este vak hajcsárként beletevegelsz a fesztivál karmikus hangerdejébe, biztos lehetsz benne, hogy lesz ott: puttyogás, sistergés, baszargás, zörgés-börgés, szeletelés, csivitelés, rakaszolás, zümmögés, siketítés; „fellép a porosz tekerőlantművész és a körlégző homár” (?); lesz negyedhangos folk-drone, sirató-ambient; szabad impró, strukturalizmus, archaizmus, poszthumanizmus; rituális lesz, animális lesz, szaggatott lesz (vagy épp egybecsuszamló), kontinuitását vesztett (és új kontinutás-élményt teremtő); személyes lesz és személytelen (is) lesz; találsz soha nem látott hangszerépítményeket és ódon instrumentumokat különös kiegekkel, preparálóeszközökkel, habverő alakú hangszedő, kaucsukdrót, gyűszű, szeg, böllérkés, göndörítővas; lesznek előadók, akiknek látod majd az arcát, nyakszirtjét, idomait megfeszülni a tevékenységben, és lesznek, akik mályvaszínű ködből elősejlő sziluettként jelennek majd meg előtted; lesz act, ami zűrt teremt benned, lesz, ami felemel, lesz, ami alatt a pulcsidat párnává gyűrve fekszel a krómozott parkettán, lesz, amin körbeúsztatod görbe kis testedet a punkokkal, és lesz, amiről kimész egy rumra, mert sehogy sem tudsz hozzá kapcsolódni, valószínűleg a te hibád, gondolod majd, mert most nem olyanban vagy, nem tudtál rárezegni, valahogy nem tudott elkapni, ilyenekről fogsz a többi UH-járó buckalakóval diskurálni a szünetben, meg arról, hogy ez a flow-hiány, vagyis a hirtelen beálló hang-idegenség, telítettség saját gondjaiddal és gondolataiddal, a mindennapi taposómalom hordalékanyagával, lélektani zaccal, és az ezek miatti figyelemvesztés is mennyire de mennyire az UH része, a pillanattal való viaskodás… hiszen (és itt térek valódi mondandómra!) az UH azokat a fanatikusokat gyűjti össze, akik a pillanat megpróbáltatására szerződtek, fellépőket és hallgatókat egyaránt, akiknek van merszük és indíttatásuk belekamikázézni magukat (minden málhájukkal) a kiszámíthatatlanba, és akik ezt a közös hazárdjátékot érzik valamiképpen megindítónak, és akik hajlandóak bekebeleztetni magukat egy felcímkézetlen zörejtömeggel, érzelmi és idegrendszeri homokviharral, a résztvevők kitettségével vagy bizonytalanságával, szakrális gyakorlatával vagy épp profán lemeztelenedésével – de nem riadnak meg a lepattanástól, kintrekedéstől sem! 

uh_fest_2024_aftervideo_mp4_snapshot_05_01_320.jpg

Számomra a leginspirálóbb rész: a közönség megfigyelése, a testek hullámzásának, a lábak toporgásának, az arcokra kiülő mosolyoknak vagy komor elmerülésének, esetleg kéjes élvezet- és fájdalomgesztusoknak az átvétele, elkölcsönzése. Hányszor volt, hogy egy körbeállós koncerten, miközben a ringben ment a munka – ugyanis a zenélés itt gyakran: valami számomra mélyen megnyugtató praktikusság aurájával bír (ahogy egy ima praktikus), hegesztés, kalapálás, darálás, nekifeszülés egy óriási, hangokból összeálló medvecukortömbnek; a fizikai aspektus minden alkalommal lenyűgöz!), szóval hogy miközben figyelem ezt a dévaj vagy éppen minucózus tornát, egy szemközti hallgató arcáról, hajlongásából, súlyos gubbasztásából vagy bakkhánsokat idéző, epileptikus örömtáncából jövök rá, miről is van szó, ezektől a gesztusoktól kapom meg a kulcsot, mit és hogy kellene hallanom, hogyan kéne az ízlésem belső struktúráját, elmerevedett ítéleteimet és az ezekben meredten gyökerező (zeneértői) hiúságomat lebontanom úgy, hogy a hallottak hatására újfajta kristályszerkezetbe rendeződhessenek; vagy néha: csak a megfeszülő vádlim, a figyelemtől görcsös csuklyásizmom, vagy a magánéleti frusztrációktól béklyózott ágyékom valamely rostjából kell a zárványosított indulatot, szégyent kiengedni valamiképpen, rádöbbenni statikusságom fizognómiai eredőjére, és kicselezni, igen, kibújni ebből a kívülről megfigyelt önképszarkofágból, ebből a kérgesebb énből, hogy a mathcore sajátos aritmetikája, a reggeaton monotón acid-cuppogása, a baltikumbéli, ókeresztény gyerekdalok vagy a performatív queer-csend átitathasson, újrakalibrálhasson (még akkor is, ha végül nem ez vagy az válik a kedvenc együttesemmé).

Bizonyos szempontból egy ízlés nélküli ízlésnek kell átadnom magamat, és valami pillanatmegszállíottságot kell a műveltségem elé helyezni.

Ennyiben az UH, mindig: szabadsággyakorlat!

Napi öt koncert mellett persze nem lehet elkerülni, hogy az ember, sörrel a kezében, egy-egy „protokoll-elektronikai” műsorszámot is végigálljon, a kiábrándulás maszkjában, igen, ez a szcéna (a kísérleti villanyszerelésé!) igenis kitermeli a maga közhelygyakorlóit, akiknek a zúgattyúi úgy zúgnak el mellettünk, mint az az egyesmetró, ami nem szállít utasokat – de valakit meg éppen ez a minket hidegen hagyó műsorszám érint meg! Ami nekünk átlátszó, vagy lila, az a másiknak életre szóló élmény! 

Kár, hogy idén stratégiai szünetet tartanak. (Nem lesz UH! Még lemaradni sem fogsz tudni róla.)

Láthatod, nem fogok a koncertekre egyesével kitérni. Rettentően sajnálom, hogy lemaradtam a The Body-ról, ami a Dis Figgel performált a Gólyában; a barátaim, akik ott voltak, oda voltak.

wide_84.jpg
Arnaud Rivière (Autoreverse) / Fotó: Ofner Gergely | Biró Marci / Fotó: Fodor Csilla

 

Egy sommás (némileg provinciális) laudáció viszont: felvillanyozó, milyen gyúerejű magyar zenekarok születtek újonnan! A Protoplasma zsigeri indián-progrockja (elképesztettek a punk-zeuhl-hibrid struktúráik, tele humorral!, a Boredoms-ra szoktam ilyen széles vigyorral headbangelni) és a Csicskakoporsó boszorkányos („Dario Argentós”) doom metálja szikrázó, modulárszintis zajbetétekkel: igazi csúcsteljesítmények! (Az összekötő ember: Biró Marci, a dobos!) Lillával lelkendeztünk: virágzik a magyar rock-élet!

Valamint vettem egy Autoreverse kazit a merchben, talán akad magnód, gitár és primitív elektronika (kurvajók voltak!) – mellékelem, puha borítékban, remélem, nem töri kézbesítés közben ripityára egy rövidlátó, beduin postás.

Ölel,

a vak dromedár

https://recorder.blog.hu/2025/01/16/hangvillaval_velosrantottara_a_vak_dromedar_nem_megy_medinaba_vii
Hangvillával velősrántottára. A vak dromedár nem megy Medinába VII.
süti beállítások módosítása