Van élet a képmutatáson túl is: lengyel űrindiánok, agymosó krautos spacerock, ordas suttyó riffek és az életgép hasmenése Gerdesits Faszi kedvencei között, amik „úgy mossák le a sok túlhájpolt, semmitmondó marhaságot, mint nyári zápor a madárszart a szélvédőről.”
Miután listába szedtük a legjobb külföldi és magyar lemezeket, filmeket és sorozatokat, idén is megkértünk zenészeket, hogy gyűjtsék össze a kedvenc dalaikat, albumaikat az évből. Ezúttal ifj. Gerdesits Ferenc „Faszit”, aki a Quimby-vel sok év után újra arénakoncertet adott az MVM Dome-ban, amin összehozták a lüktető szimfonikus szekciót a rock & rollal, idén pedig klubturnéra indulnak Közel címen (ami a Kobuciban indul május 30-31-én egy dupla bulival), a Marlboro Mannel pedig felújítva, remaszterelve hozta ki újra a 30 éves klasszikus lemezüket, a rendszerváltás utáni, káeurópai kapitalizmusnak görbe tükröt tartó és máig aktuális Tombol a hülyeséget. Tribute zenekara, a Lead Zeppelin január 18-án, az A38 Hajón ismétli meg a tavalyi, 20 éves, teltházas születésnapi bulijuk sikerét, amin gyakorlatilag a ‘75-ös Earls Court koncert műsorát is eljátsszák, sok-sok improvizációval.
Felfoghatatlan mennyiségű zene jelenik meg már naponta, és a nagy számok törvénye alapján nyilván sok köztük a... hát, kevésbé jól sikerült alkotás. Sajnos különösen gyenge a mainstream, ami eljut az emberek nagy többségéhez, és nyilván javarészt fiatal, könnyen eladható arcokról van szó. Mindig is szokás volt az idősebb generációk részéről beszólni a fiataloknak, pedig ez egy hülyeség, nincs velük semmi baj. A baj azzal van, hogy a mainstream által főleg a súlytalan, gyatra, semmitmondó alkotások és alkotók kerülnek előtérbe, akiket az ún. zenei médiumok erőltetve nyomatnak, jól felfogható érdekektől vezérelve, így aztán az idősebbek azt hihetik, hogy a fiatalok kizárólag szart csinálnak. Ebbe a 2024-es összeállításba nagyon sok első kiadványos alkotó került bele, sok ifjú zenekar és előadó, egyszerűen azért, mert jók és valahogy rájuk leltem. Tehát nincs okunk a jövő miatt aggódni, az igazi tehetségek itt vannak, csak félre kell tenni az előítéleteket, át kell látni a műmájereken és élvezni a valódi művészetet. A felhozatalt látva szerintem ez jövőre is menni fog.
(Az alább felsorolt zenék többnyire albumok, sajnos, ha valami tetszik nekem, abból nem elég egy szám, sokat szeretnék belőle. Ez van, nekem belefér, egyszer élünk.)
„Ki nem szarja le Billie Eilisht, ha itt a Sleaford Mods?” – Faszi kedvencei 2023-ból
Az év dala: Sleaford Mods – Bang Someone Out
A Sleaford Mods hasított 2024-ben is, ez pedig szerintem a valaha írt legjobb számuk. Végre valakik, akik nem kertelnek, kendőzetlen tahósággal nyomják az arcunkba a valóságot, nem foglalkoznak a PC-séggel, nem udvariaskodnak és nem játsszák az eszüket, ahogyan szinte mindenki, aki sikert szeretne elérni vagy fenn akarja tartani a népszerűségét, és már a mosolya is hazug. Úgy tűnik, mindezek ellenére vagy tán épp ezért, az emberek szeretik őket, teltházas turnékat nyomnak az Egyesült Királyságban, nagynevű fesztiválokra hívják őket és ez némileg visszaadja az elveszett hitemet abban, hogy van élet a képmutatáson túl is. Mondhat bárki bármit, szerintem jelenleg ők a legfontosabb zenekar.
Cold Soviets: Memories of Year Zero
Ez a lemez mindent vitt tavaly és lehet, hogy még idén is. Nem is értem, hogy miért nem ismertebb és felkapottabb, vagyis hát értem, de ezt inkább hagyjuk. Az biztos, hogy a Cold Soviets debütalbuma úgy mossa le a sok túlhájpolt, semmitmondó marhaságot, mint nyári zápor a madárszart a szélvédőről. A találó név mögött egy John Bakewell nevű belfasti arc rejtőzik, aki kétségtelenül egy zseni, úgy olvasztja össze a világ eddig ismert minden zenéjét, hogy abból egy egyedülálló, csak őrá jellemző hangzás születik, eközben végig a 80-as évek stílusában énekel.
Az album tele van ötletekkel, kiszámíthatatlan, sosem tudhatod, hogy mi fog történni a következő pillanatban, ugyanakkor végig egységesen hozza a névből adódó és sajnos ma újra aktuális hidegháborús hangulatot, hihetetlenül szikár és jól eltalált a hangszerelés, néhol az elektronika dominál, néha a lehangolt, agyontorzított stoneres gitárok, aztán a zongora, változatos és szórakoztató az egész, úgy, hogy közben nyakig merülünk a melankóliába és a depresszióba. A dobos (feltételezem, hogy az is Bakewell) külön kedvencem, ízlésesen, visszafogottan és nagyon ötletesen játszik, egy hanggal sem többet a kelleténél.
Ez az album megmutatja, hogy hol tart ma a szó szoros értelmében progresszív zene és hogy hol kellene tartania a többi műfajnak, például képes a hazai megmondóemberek által rajongott autotune-t, ill. a vocodert úgy használni, hogy az indokolttá és elfogadhatóvá válik, és nem lesz az az érzésem tőle, mint általában, hogy egy gégemetszésen átesett ember magyaráz nekem a buszmegállóban. Szóval ez az album szólt nálunk tavaly a legtöbbet, szerintem 2024 legjobb anyaga, messze a jelenlegi zenék fölött van, nagyon is érdemes egy esélyt adni neki – és ezáltal szerezni magunknak egy páratlan élményt.
Zagušljivi dim: Durchfall der Lebensmaschine
Horvát trió Čakovecből, azaz Csáktornyáról, ami elég közel van a magyar határhoz, mégsem tudunk róluk itthon semmit. Szomorú ez, főleg, mert a fiatalok, akik 2019 óta zenélnek együtt, olyan anyagot hoztak ki novemberben, hogy simán az év albuma a Cold Soviets után. A nevük „Fullasztó füstöt” jelen, amely megfogalmazásuk szerint „a kimondott igazságot, a változást és a megfoghatatlanságot szimbolizálja”, a lemez címe pedig „Az életgép hasmenése”, már ez is sokat elárul az általuk közvetített üzenetről, ami nem épp vidám.
A zene pedig nehezen bekategorizálható, leginkább poszt-rocknak lehet nevezni, de a hagyományos dalformát teljesen félredobó, hipnotikusan hömpölygő, néhol durván elektronikus, néhol ütősökkel vegyített tételekben bátran és lazán keverik össze az ötleteket. Saját maguk pedig a shamanic és a dark electro tageket is használják a zenéjükre, az album fő gondolatmenetéből pedig egy rövid részlet: „Az egykori szent kandalló helyén most egy mesterséges Nap hamuja hever. Ahol tudás volt, most űr van.” A cseppet sem pozitív üzenet többi részét érdemes elolvasni a Bandcamp-oldalukon, az albumot pedig szívből ajánlom, kár lenne megfosztani magunkat ettől az élménytől.
Hawkwind: Stories From Time And Space
Hát a Hawkwind nálam alap és az is marad, ezért különösen örülök, hogy 2010 óta csaknem minden évben új albummal jelentkeznek, és nagy mennyiségben adnak ki archív anyagokat. A Stories From Time And Space ismét tökéletes lett, talán a legszomorúbb Hawkwind-lemez, és ez a szomorúság furcsamód nagyon jól áll nekik, miközben semmit nem veszít hatásából a jellegzetes space rock sound.
Az album a végtelen űrutazást az idő-élet-halandóság gondolatával állítja párhuzamba, ami a 83 éves Dave Brock esetében érthető és aktuális is, az orvosok tavaly kevesebb fellépést javasoltak neki egészségügyi okokból, amit részben be is tart, életkora pedig kicsit sem hallatszik az anyagon, ami ötletes, friss és lendületes, engem sokkal jobban meggyőzött, mint néhány túlértékelt, újabb előadó. És mivel olyan nincs, hogy egy évben csak egy Hawkwind cucc jöjjön ki, tripla albumon megjelentették a tavaly, szeptember 29-én a Royal Albert Hallban adott koncertjüket egy, a próbákon és a soundchecken felvett bónusz anyaggal megfejelve. Mivel ezen a bulin volt szerencsénk személyesen is részt venni, hatalmas öröm újra hallani és átélni az eseményt. Hawkwind forever!
Solaris: Marsbéli Krónikák III (Mi vagy M.I.)
A 80-as évek közepén, amikor kamasz voltam, idehaza mindössze két zenekart lehetett hallani, akik progresszív rockot, játszottak, az egyik az East volt, a másik a Solaris. Hogy melyikük sorsa hogyan alakult, az egy teljesen más és igen hosszú történet, lényeg, hogy a Solaris jó ideje ismét létezik és szerencsére eléggé aktív. Az 1984-ben megjelent első Marsbéli Krónikákat rongyosra hallgattam, mígnem valaki ügyesen lenyúlta a lemezt. Volt egy második rész, a legújabb, amelynek fő inspirációja és témája a mesterséges intelligencia, pedig 2024-ben jelent meg.
Nehéz bármit mondani vagy kiemelni erről az anyagról, annyira ötletes és úgy folynak át a részek egymásba, hogy az teljesen elvarázsolja az embert. A művet három szvit alkotja, mindhárom kicsit más és mégis egységes hatást kelt, mindhárom alapja egy-egy AI témájú novella, amiket a zenekar billentyűse és főideológusa, Erdész Róbert írt. A prog hagyományainak megfelelő, ugyanakkor meglepően modern és mai zene, a legtöbbször latin, néha magyar nyelvű, de mindenképp ritkán megjelenő énekek, a fuvola és a vonósok, az elképesztőn ötletes és változatos zenei megoldások 80 percre tökéletesen kikapcsolják a külvilágot, nem véletlen, hogy komoly prog-magazinok agyondicsérik az albumot, ami más hazai (és nem progresszív, hanem jóval populárisabb műfajban utazó) előadókkal valami furcsa okból nem szokott megtörténni. Számomra mindenképp az év hazai albuma.
Red Scalp: Hallucinations
Lengyel űrindiánok Pleszew-ből – ők így nevezik magukat, jelentsen ez bármit. Saját bevallásuk szerint szeretik az űrt és az indiánokat, a fuzzos gitárhangzást és a Black Sabbathot, ez utóbbi egyértelmű egy doomos stoner zenekarnál, de az elődökhöz képest elvarázsolt orgonával, szaxofonnal és némi space rockkal fűszerezik a keménykedést, amitől még pszichedelikusabb lesz a végeredmény. Leírva is jól hangzik, de az EP-t hallgatva még jobban sajnálom, hogy kihagytam az antwerpeni Desertfestet, ahol felléptek, fürge kezű dobosukra (ritka az ilyen a stoner műfajban) kíváncsi lennék élőben. 10 év alatt ez az ötödik kiadványuk, fiatalok és szimpatikusak, büszkék lehetnek rájuk a lengyel stonerek!
Harald Grosskopf: Strom
Harald Grosskopf a krautrock egyik alapfigurája, dobolt a még kezdő Scorpionsban, majd többek között a Wallenstein, az Ash Ra Tempel és a Cosmic Jokers tagjaként klasszikus kraut albumokon játszott, és jó pár közös albumot készített a szintén dobosból lett szintetizátormágussal, Klaus Schulzével. Első szólóalbuma, a Synthesist a krautrock egyik alapművének számít, a 2024-es Stromon pedig 75 évesen is hozza a rá jellemző tipikus berlini elektronikát. A lemez minden sallang és nagyot akarás nélküli, bármely napszakban és élethelyzetben hallgatható, pozitív hangulatú kraut, a műfajjal ismerkedőknek tökéletes belépő lehet. Rögtön utána pedig érdemes meghallgatni a Synthesist!
Velvet Meadow: Never Want to Leave My Head
A Velvet Meadow Kris Heironimus floridai multiinstrumentalista pszichedelikus pop művész egyszemélyes projektje, akinek I See Blue című dala 2023-ban több, mint 600 ezer megtekintést ért el rövid időn belül, így a 2020 óta aktív zenész legújabb albumát már a SIC Records adta ki. Persze ezekről mit sem tudtam, csak az idén fedeztem fel a Velvet Meadow-t, aki – nem is olyan egyszerű – popdalait alaposan megmártóztatja a 60-as évek psych-popjára emlékeztető hangzásban, sőt bőven túllép a régi stíluson.
A lustán, álomszerűen lebegő zenék alá trip-hopos, lüktető dobokat játszott, váratlan, kiszámíthatatlan részek követik egymást, az egészet a már-már eltúlzott zengető és effektek tartják egységben. Az album azonnal behúz a saját különleges világába, szinte átélhetjük, hogy milyen lehetett egy bemindenezett, napsütéses szombat mondjuk a 60-as évek Londonjában, a délutáni Hyde Parkbéli csatangolástól egészen a teljes szétcsúszásig a Soho legmélyén – ilyen gondolatokat hoz elő belőlem, szóval üt az album rendesen. De ha valaki rajtamarad, hát ennél nagyobb baj ne érje.
Dying Suns: Periphera
A kaliforniai Dying Suns középiskolás zenekarként kezdte még 2018-ban, első albumuk tavaly jelent meg. Hallhatóan hatott rájuk a Yes és a Crosby, Stills, Nash & Young, az énekesekre mindenképp. Zenei világuk már kevésbé behatárolható, a retro és modern rock, folkos és progresszív zenei ötletek mentén alakították ki a saját stílusukat, mindezt slágeres, már-már popba hajló énekdallamokkal megkoronázva. Azért attól nem kell tartani, hogy mainstreammé válnak, a világ még nem érett meg az ilyesmire.
Le Orme: Il leone e la bandiera
Sosem gondoltam volna, hogy új Le Orme-albummal fogok találkozni 2024-ben. Márpedig ez történt, és ha jobban figyeltem volna, láthatom, hogy 2019-ig elég aktívak voltak és a dobos még mindig az eredeti, Michi Dei Rossi, aki még tartja a frontot a nagy sikereket elért 70-es évekbeli felállásból. Ennek ellenére a fiatal, új tagokkal is hozzák a rájuk jellemző, dallamos progresszív világot, nem véletlenül számítottak a műfaj fénykorában az Italian Prog egyik legismertebb képviselőinek. Ez az albumuk mindenki számára tökéletes választás, ugyanúgy hatásos annak, aki most ismerkedik velük, mint a régi rajongóknak, például nekem, aki boldog, hogy ilyen zenét hallhat 2024-ben.
Heavy Trip: Liquid Planet
A Heavy Trip 2020-as első albuma annak idején nagyon beakadt nálam és így van ez a derék kanadai stoner arcok legutóbbi kiadványával is. Egyszerűen lenyűgöz az az elképesztő energia, ami árad a zenéből, az első hangtól az utolsóig tartó instrumentális bluesos-doomos-stoneres őrjöngés lavinaként sodor magával. Az ötletekből kifogyhatatlan szólógitáros nevét érdemes lenne megjegyezni, de párját ritkító szerénységgel magukról szinte semmit nem árulnak el. Marad a zene, ami minden szónál többet mond. Kedvenc stoner albumom az évből.
Gjenferd: Gjenferd
A bergeni, norvég és nagyon fiatal zenekarnak ez az első albuma, akik igencsak érzik a régi vágású rockot. A nevük újjászületést jelent és általuk valóban újraéled a 70-es évek Hammond orgona és brutál csöves erősítők uralta zenei világa, a mellotron használata kimondottan kellemes meglepetésként ért, az ordas, suttyó riffek után pedig olyan elszállások következnek, melyek hatására valóban elfelejtjük, hogy 2024-et írunk. És meg kell hagyni, hogy ez nagyon jól is esik, sok ilyen bandát és zenét kívánok 2025-re is.
Jupiter Fungus: Garden Electric
A Jupiter Fungus első és egyetlen albumán régi vágású progresszív rockot játszik, ez a zene a 70-es években élte a csúcsidőszakát és nem mellesleg az egyik olyan műfaj, ami a kedvencem. A két görög arc megszámlálhatatlan zenei ötletet pakolt a lemezre, olyan, mintha az összes Jethro Tull-albumot és még 50 másik progrock felvételt egyetlen kiadványba próbáltak volna belesűríteni, ráadásul a hangzás is közelíti a korabeli zenék megszólalását, miközben cseppet sem tűnik idejétmúltnak. Egy kicsit talán sok is ez, nehezen felfogható és emészthető az anyag, egy barátom azt mondta, hogy egy idő után már nem is lehet követni, hogy melyik szám szól éppen, nekem pedig pont ez tetszik benne, hogy nem is kell, szerintem egyetlen dal az egész album. Annyiféle hangulatot, világot, érzést és érzelmet mutat be, hogy nem tudom megunni, szerintem minden progresszív rock rajongónak hallania kell!
Sheepfucker and Kraut: Bring Your Sheep
Ebben a nemzetközi társaságban a nevük fogott meg először, ezt be kell vallanom. Aztán persze a zene is, árad belőle a mérhetetlen suttyóság, amire számítottam, igazi pszichedelikus stoner rock and roll, nagyon kicsit a Monster Magnetre emlékeztet, néha bluesos és punkosabb elemekkel. Az olasz Sheepfucker, a guatemalai Doctor Espresso, a bolgár Mr Goodnews és a német Mr Kraut egy jókedélyű, igazi zenekar benyomását kelti, akik barátok és még nem nyomasztja őket a siker, az egók harca és a többi, zenészekre leselkedő veszély, valószínűleg még a földön járnak. Ráadásul név és címválasztásuk alapján magasról szarnak a PC-re, emiatt is szimpatizálok velük, jó lenne látni őket élőben is.
Power Plant: To Human Nature
A lengyel stonerek nagyon tudnak valamit, a Power Plant is odavalósi, instrumentális, durván pszichedelikus, space stoner trió. Nem is kell szöveg, csak utazzunk a zenével, ez alatt a 40 perc alatt olyan helyekre juthatunk el, amilyenekről még nem is álmodtunk. Nagyon szeretem az ilyesmit, pont nekem való zene.
Lahmana: On Embracing a Blank Space
A rettentően fiatal osztrák srácok első lemeze a lehető legmaibb progresszív, pszichedelikus rock, néha lírai és ambientes elemekkel. Olyannyira az első, hogy eddig még semmi nem jelent meg tőlük, ifjú koruk ellenére pedig egy igen összeszokottan muzsikáló csapatot hallhatunk, váratlan ritmus- és hangulatváltásokkal, sok páratlan ritmikával. A nagyszerű és gyönyörű borítót külön kiemelném, bár tudom, hogy mostanság nem sok jelentőséget tulajdonítanak az ilyesminek, pedig valaha egy műfaj volt ez is. Azért érdekesnek tartom, hogy míg minden hallgathatatlan, üres celebről értesülünk akár a tengerentúlról is, arról fogalmunk sincs, hogy pl. a közvetlen szomszédainknál micsoda értékek rejtőznek.
Twelve Atlas: Twelve Atlas
Trió Norwich-ből, akik annyira újak, hogy ez az első, teljes hosszúságú anyaguk, a Facebookon pedig mindössze 20 kedvelőjük és 45 követőjük van. Persze ez jelentheti azt is, hogy az ő közönségük már nem a FB-ot használja elsődleges közösségi platformként és valójában mindegy is. Alternatív pszichedelikus muzsika, számtalan, ezekben a műfajokban tevékenykedő előadó hatásával, mégis egyedien. Érdekes és változatos dalaik vannak, némelyik akár sláger is lehetne, nagyszerű és okosan játszó gitárossal, a dobos neve pedig Joe Bonham, ezzel engem le is vettek a lábamról.
Lords of Form: Hypnotise the World
Az egykori Hawkwind basszeros, Niall Hone zenekara igencsak aktív, 2024-es albumukon is nyomják a kemény, agymosó, krautos spacerockot. A Hypnotise the World totálisan behúz a saját világába és kikapcsolja a külvilágot, a több, mint 20 perces We Soothe, You Suffer című szerzemény pedig tökéletes pszichedelikus utazás a világűrből az elme legmélyére és viszont, tényleg úgy érzed magad utána, mintha a kozmoszból tértél volna vissza egy három napos űrutazásról, gyengébb idegzetűek és kommerszebb ízlésűek viszont egy kiadós őrültekháza-trippel gazdagodhatnak. Sikerült 2024-ben élőben is elkapni őket, hát nem kenyerük a finomkodás, rendesen lezúzták az agyunkat. És továbbra sem tétlenkednek, januárban két albumot is terveznek kiadni, nagy örömünkre.
Blank Frank: Wirklichkeit
Blank Frankról nem sokat tudok, csak azt, hogy egy Brian Eno-dalról kapta a nevét és hogy francia, ennek ellenére ezen az albumán német újhullámos zenét, Neue Deutsche Welle-t játszik. Hogy a többi lemeze milyen, azt nem tudom, nagyon kevésbe hallgattam bele, valószínű, hogy azok is a 80-as évek zenéjéből táplálkoznak. Nekem a Wirklichkeit, azaz Valóság jött be, de nagyon, igazi NDW, jó primkó zenével, társadalomkritikus, ironikus és önironikus szövegekkel. A Neue Deutsche Welle témáiban mindig ott volt a társadalom visszásságainak kigúnyolása, a jelenlegi kor pedig bőségesen kínál témát, hiszen az emberi ostobaság elképesztő magasságokba tört, rettentően elhülyült a világ, mindehhez jó adag öntudatosság és büszkeség társul. Hát ezt a világot osztja Blank Frank és nem tudok nem egyetérteni vele, ráadásul néha kraftwerkes elemeket is bevet, szóval igazán szimpatikus. Jó cimborám is lehetne ez az arc akár.
Mount Hush: II
„Helyezd magad egy nyugodt, kényelmes pozícióba és figyelj!” – ezt tanácsolja a Mount Hush, akik magukról mindössze annyit árulnak el, hogy ők egy heavy psychedelic blues banda az Alpokból. Szerintem még egy jó adag alter is van a zenéjükben, és nem járunk rosszul, ha megfogadjuk a tanácsukat, jól fogunk szórakozni kemény, de érzelmes és lüktető muzsikájukkal. Szóval sör a kézbe, irány a fotel!
Verstärker, Kombynat Robotron, SPECK, Sarkh: International Space Station Vol. II
A Nemzetközi Űrállomás valóban nemzetközi, egy amerikai, egy osztrák és két német zenekar alkotja, a dupla albumon egy-egy oldal jutott mindegyiküknek. Mindannyian a krautos, pszichedelikus, posztrockos zenei világot képviselik, jó hosszú dalokkal, kavargó space-es jammelésekkel. Ha az előbb a fotelt ajánlottam, ide elkel akár a kanapé is, vagy feküdjünk ki a természetbe és élvezzük az áradó kozmikus energiát!
Black Sky Giant: The Red Chariot
Argentin instrumentális space rock, én hallok bele egy jó adag 80-as évekbeli zenét is. Oldalukon egy misztikus utazásra invitálnak egy elég ködös történettel és ez az utazás nagyon is megéri, remek, elszállós stoner, nem háttérzenének való, muszáj rá odafigyelni. Egy meglehetősen fiatal zenekar, érdemes lesz követni őket a jövőben is.
Stranded Alien/The NTT: Supernova
Stranded Alien avagy NTT egy földönkívüli zenész, aki 2017-ben lezuhant a földre, azóta itt alkot. Polgári neve Philipp Helmer és állítólag Dél-Koreában él, ezt mondjuk a bevezető után nehezen hiszem el neki. Jóval hihetőbb a zenéje, chilles, kísérletezőbb elektronika, nekem a 70-es évek space rockja ugrott be róla. Kiváló éjjeli hallgatnivaló, de bármikor működhet, amikor egy kis relaxra van szükségünk. Ez az albuma egyébként pont 2024 január elsején jelent meg, de akinek tetszik, örülhet, mert '24-ben kihozott még két anyagot, a legutóbbi címe Megalopolis, ami csak még jobban erősíti bennem a space rock érzést. Vajon miért?
Gerdesits Feri 2023-as kedvenceiért KATT IDE, a 2022-esekért IDE, a 2021-esekért pedig IDE.
Böngészd át a szerkesztőség kedvenceit is!
Még több idei zenészlista:
Somló Pál (Shell Beach, SONYA)
nyitókép: Vendég Viki
Ajánlott bejegyzések:
-
„Segghülye riffeket láncfűrészhanggal játszó gitárok” – A NORMS kedvenc 2024-es zenéi
-
„Menő, hogy úszik ilyen poszt-punk ízű történet a mainstreamben” – A Black Nail Cabaret és a Crow Black Dream kedvenc 2024-es zenéi
-
„Álmokból előszűrődő hipnotikus antislágerek” – A Galaxisok és a Felső Tízezer kedvenc 2024-es zenéi
-
„Az ilyen zenékkel mindig a jungi árnyékomat etetem” – A BORU és a VLKN kedvenc 2024-es zenéi
-
„A zenekar, ami jobb, ha inkább a tiéd marad teljesen” – A Hitori és a camille corot kedvenc 2024-es zenéi
