Huszonegy percnyi súlyos téboly. Húszéves a Meshuggah monumentális száma

A Meshuggah 2004-es monumentális dala egy jószándékból elkövetett málhás ad hoc elkattanás, ami annyira jól sült el, hogy azóta sem született hozzá fogható metalszám. Ez a cikk először a Recorder magazin 119. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2004-ben.

Néhány nálunk okosabb ember írt ugyan veretes zeneelméleti tanulmányokat a Meshuggah komplex, körkörösen egymásba fonódó, egymásra rétegzett poliritmikus dalszerkezeteiről, amiken viszont a zenekar csak jókat derült. Leszarják a Steve Reich-párhuzamot. Ez az egész csak úgy jön: saját múzsájuk van, de rámutatni nem tudnak. Pőre kreativitás. 

A valaha jellegtelen tucat-thrasht játszó négyes valahogy, valamikor levedlette magáról a műfajiságot és arcunkba csűrte az 1995-ös Destroy Erase Improve végtelenül újszerű embertelenségét. A thrash nyersessége még érződik ugyan, a tébolyult matekos strukturáltsággal tonnázó bődületes riffek, a nem evilági gitárszólók, a követhetetlen ritmusok-ütemek viszont porba alázták a múltat. Nagyon más volt ez, mint a kilencvenes évek technikás halálmetáljának tükörre rejszoló virtuózkodása. A Meshuggah nem villant. Türelmes, kimért, kigondolt. Iszonyatos a kontrol a káosz felett. Főként ezért válhatott egyből klasszikussá a formanyelvüket kőbe véső zseniálisan nehéz 1998-as Chaosphere, amit a masszívan pszichedelikus, már-már doomosra lassult, sterilebb és repetitívebb 2002-es Nothing követett. 

A 2004 júliusában megjelent I amolyan pihenő volt. Örömzenélésnek indult, már ha esetükben lehet ilyesmiről beszélni. Csak össze akartak dobni egy dalt, hogy beindítsák vele Jason Popson haverjuk Fractured Transmitter kiadóját, de inkább summázás lett belőle. Egy 21 perces szám, amiben minden ott van, ami a Meshuggah. A nagyívű, epikus rockdalokat kiröhögő I nyitánya felejthetetlen: a Chaosphere izomsvungjára licitáló szélsebes, értelmezhetetlen gitár-staccatózásra ráboruló döbbenetes dobvihar lehámlasztja a húst a decibelektől remegő csontokról. Az ezt követő, 22 másodpercnyi éles, áthatolhatatlan zajáradat a dobhártyát felzabálva jelzi, hogy valami nagyon durva dolog jön. Berobban Jens Kidman jellegzetes szaggatott szörnyüvöltése, majd a Destroy Erase Improve bólogatós riffjei köszönnek vissza, de már a Chaosphere gyilkos tördeltségével. A Nothing cammogó, sötét pokoljárását idéző témák feszesebben nyesnek, mintha korrigálnák, amit nem kellett volna. Fredrik Thordendal semmiből előbukkanó életidegen disszonanciával sokkoló jazzes szólói nyúlósabbak és savasabbak, mint korábban bármikor. Passzírozás, dzsi-dzsi, nyik-nyik, gyönyörű agyzsábák tucatjai. Percről-percre lehetne közvetíteni az egymásba mosódó észveszejtő állatságokat.  

A bravúr azonban nem az, hogy mit és hogyan játszanak, hanem az, hogy az improvizatív, ad hoc kollázsszerűség ellenére az I mégis kiérlelt szerzeménynek tűnik. Ebben a pazar szerkesztés mellett nagy szerepe van a dal finoman szólva dekadens ívére írt, brutálisan üvöltött dalszövegnek is (a címbéli én egy önmagát cafataiból újraépítő világban próbál rájönni, hogy az emberiség megsegítésére hozták létre, vagy annak nemezisévé kell válnia). 

A Meshuggah életművében az I egyszeri és megismételhetetlen. Nem csak méretében és összetettségében, hanem abban a tekintetben is, hogy az azt követő lemezekre csekély hatással volt. Egy jószándékból és szórakozásból elkövetett elkattanás csupán, ami annyira jól sült el, hogy azóta sem született hozzá fogható monumentális metalszám.

Pernecker Dávid

Meshuggah: I

Megjelenés: 2004. július 13. 

Kiadó: Fractured Transmitter

Játékidő: 21:00