Izzás a hamu alatt. The Cure: Songs of a Lost World (lemezkritika)

Tizenhat évet kellett várnunk erre az albumra, de megérte. Robert Smith a veszteség és elmúlás fájdalmán keresztül talál vissza ahhoz a sötéten ragyogó, intenzív érzelmű alkotói világhoz, ami naggyá tette zenekarát. Akár ez az utolsó lemezük, akár egy kései újjászületés kezdete, a Cure csúcsformában van. Ez a kritika először a Recorder magazin 119. számában jelent meg.

A nyolcvanas évek egyik legfontosabb, popkulturális trendeket diktáló zenekara persze nem a semmiből tért vissza. A hosszú hallgatás ellenére a The Cure népszerűsége töretlen, rendszeres koncertjeik továbbra is katartikus élmények, a fiatalabb generációk pedig nemcsak amolyan klasszikusként, de meghatározó inspirációs forrásként is tekintenek a zenekarra. Az albumtalanság oka, hogy az előző másfél évtizedben Robert Smith egyszerűen képtelen volt olyan dalokat írni, amiket önazonosnak érzett. Az új lendületet némileg paradox módon az öregedés, az elmúlás és a veszteség megélése hozta magával.

A negyvenhatodik születésnapját ünnneplő Cure nagyjából a kilencvenes évek közepén került ki a fősodorból. Smith, aki egy személyben a posztpunk, a new wave és a goth rock kulcsfigurája, mindig is saját sebezhetőségéből és gazdag belső világából dolgozott. Ez a fajta művészet pedig egyrészt törvényszerűen önkizsákmányoló, másrészt teljesen a művész adott élethelyzetének függvénye. Az 1992-es Wish, amit az utolsó jelentős Cure-lemeznek szokás tartani, a maga pozitív és napfényes megújulásával pontosan mutatta, hogy Smith védjegyszerű sötét érzelmeit nem lehet a végtelenségig újabb és újabb formákba önteni. A dalszerző-énekes a vélt-valós elvárások helyett így törvényszerűen a saját ötleteit és mániáit kezdte követni, ezért a szélesebb tömegek elfordultak tőlük.

A Wish óta megjelent négy sorlemez egyáltalán nem volt rossz, csak mindig picit más, avagy Smith rendre megkísérelte újradefiniálni a zenekart. A The Cure esetében épp az a paradox, hogy az érzékeny fiús imázshoz már a késő húszas éveikben hozzátartozott az öregedéssel járó fásultság, a Disintegration minden szempontból megkerülhetetlen alapműve pedig a harmincassá válás fájdalmából született. A különös tehát, hogy Smith még „csak” hatvanöt, de úgy három évtizede sikertelenül küzd azzal, hogy többé nem szenzitív huszonéves. Az új dalok ennyiben nemcsak a dicsőséges visszatérést jelentik, hanem azt is, hogy általuk Smith végre ismét utat talált önmagához.

A méltóságteljesen hömpölygő, gyakran himnikus magasságokba emelkedő album különlegessége, hogy egyrészt esszenciális töménységben sűríti magába a Cure hangzását, miközben finoman meg is újítja a zenei világukat. Smith egyáltalán nem rádióban játszható, hagyományosabb szerkezetű popdalokat, hanem külön univerzumokat épít. A nyolc új szám az idő, a halandóság és a gyász súlyos kérdéseivel birkózik, de akadnak köztük keserű, politikai síkon is értelmezhető, az általános megosztottságra és elveszettségre reflektáló balladák is (Warsong, Drone: Nodrone). 

Smith többször úgy énekel, mintha az utolsó dalát írná (Alone, Endsong), de az is érezhető, hogy az újra megtalált, minden korábbinál jobban megélt személyesség valamiféle művészi vérátömlesztéssel ért fel. Akár búcsú, akár egy váratlan újjászületés kezdete, ez a hallgató fölé fenséges hegyként tornyosuló ötven perc egyértelműen a legjobb dolog, amit az 1989-es Disintegration óta csináltak. Tekintve pedig, hogy az a lemez nemcsak a Cure legjobbja, de az egyetemes könnyűzene egyik nagy pillanata, a Song Of A Lost World a méltóságteljes öregedés és az újjászülető kreatív energiák gyönyörű mementója lett. 

9.5/10

Huber Zoltán