Szenvtelen zajongás, ráadásként mágikus rockolás – ilyen volt Kim Gordon a Magyar Zene Házában

Az alternatív rockzene legendája, Kim Gordon szólókoncertjén először a trap-noise-rock második lemez dalai domináltak, amik kritikus szenvtelenségükkel szembemennek a rockkoncertek elvárásaival. De azért van a ráadás (amikor van értelme), hogy ott megtörténhessen valami más is – beleértve egy kis ikonikus gitárgerjesztést is. Beszámoló és galéria.

Kim Gordon szólólemezeit már többször alaposan körbejártuk – legutóbb itt –, szóval csak röviden, hogy én miért szeretem a The Collective-et. Egyrészt mert a trap és az agresszív, zajos gitárnyúzás összehozása pompás ötlet, amit nagyszerűen meg is valósítottak. Másrészt Kim Gordon szerintem nagyszerűen eltalált perszónája miatt. Amikor szenvtelen, akkor oda tudod képzelni mögé a kritikát hajtó szenvedélyt (dühöt, kiábrándulást) – de ahhoz, hogy a kritika működjön, az előadásnak (kvázi: a jelenre vetülő tekintetnek) zárójelbe kell tennie az érzelmeket. (Mert tudjuk: a rendszer a rendszerellenes dühöt nagyon is jól tudja integrálni.) Másrészt amikor szenvedélyes, akkor a leggyanúsabb, hogy itt valami csavar van vagy meta. (Egyébként értem azt is, hogy másnak meg miért van ezzel baja.)

Ha szoft-zajt akartok – A Sonic Youth utolsó nagy korszakáról

Na most ez pont nem alkalmas arra, hogy egy olyan rendes, koncertszerű koncert legyen belőle, ami mégiscsak a közönség az előadóval és egymással való azonosulására, együttmozgására és ilyesmikre épül. A nyilván nagyon tudatos Kim Gordon ezt úgy oldotta meg, hogy tartotta magát a koncepcióhoz. Az egy vonalban felsorakozott zenekar szépen (értsd: rútan) lejátszotta a The Collective számait – szólt gépdob is, és a dobos (szerencsére!) nem akarta túlságosan is emberivé tenni a ritmusokat. A gitárok meg többé-kevésbé úgy zajongtak, ahogy a felvételen hallható. Kim Gordon minimálgesztusokkal dolgozott, a kifejezéstelenség és a redukált teatralitás elegyével. Kifejezetten mókás volt, hogy a leginkább „átélt előadást” a Psychedelic Orgasm végén mutatta be, ahol agyon van effektezve a hangja.

Egy – a Sonic Youth-t idéző, a közönségnek nyilván igencsak tetsző – pszichedelikus gitárbúgatás-lebegtetés ékelődött csak a The Collective tíz száma közé, aztán jött néhány szám a No Home Recordról. Az Air BnB már mutatott valamit abból, hogy ez egy kvázi rockandroll zenekar is tud lenni, de igazán a ráadásnál jött ez ki. Kivételesen a ráadás nem az a kiüresedett rituálé volt, hogy tapsoljatok, aztán úgyis visszajövünk, hanem tartalmat adott ennek a szónak: itt egészen mást kaptunk. Bár hangzásban nem volt nagy különbség, a Hungry Baby és a Grass Jeans noise-kraut-garage-punkja tényleg rockkoncertszerű volt. Az addig egy-egy „thanks”-et megeresztő Kim Gordon itt kommunikált a közönséggel, a Grass Jeanst például úgy vezette fel, hogy ez valójában egy „reményteli dal”.

Randiznék ezzel a lemezzel, olyan szexi – Szurcsik Erika ajánlja Kim Gordon debütalbumát

A közönség pedig nagyon hálás volt ezért. Mert addig is minden jó volt, érzéki és konceptuális szinten is működött az előadás, de hát azért csak van valami mágikus a koncertszerű koncertekben. (Azért is jó volt a ráadásként elkülönítés, mert így a két megközelítés nem érvénytelenítette egymást.) A legvégére jutott még igazi látványos, erősítőnél gitárgerjesztés is, telefonok emelkedtek a magasba, ami egyrészt vicces – főleg a The Collective borítóját is tekintetbe véve –, másrészt meg hát Kim Gordon gerjesztette a gitárját!!!! – és akármennyire is új fejezetet nyitott a szólólemezeivel, attól ez még egy olyan dolog, ami a rocktörténelem része.

Szöveg: Rónai András
Fotók: Lékó Tamás