Lesz jövő, még ha Tarr Béla rendezi is. Felső Tízezer: Kicsi forradalom (lemezkritika)

A notórius zenekarhalmozó Sallai László vezette Felső Tízezer ötödik albumán tovább csiszolja az elmúlt közel tíz évben folyamatosan érlelődő hangzását, miközben továbbra is remek szövegekben mesél az dalszerző-frontember aktuális élethelyzeteiről. Ez a kritika először a Recorder magazin 118. számában jelent meg.

Aki esetleg lemaradt volna az előzményekről, a Felső Tízezer azon ritka hazai formációk egyike, akik úgy játszanak gitárcentrikusan slágeres, azonnali dallamtapadást okozó dalokat, hogy a magyarul írt szövegek egyszerre mélyen személyesek és univerzálisak. Ha egymás mellé tesszük az eddigi lemezeket, mintha egy időről-időre újabb folytatással jelentkező filmsorozat egyes részei lennének, amelyben a főhősünk, Sallai László bölcs éleslátással és némi karcos iróniával próbálja megérteni, mi történik vele a hétköznapokban és hol tart éppen a nagybetűs életben. A néhol terápiás jellegű, máshol erősen szubjektív megfigyelésekből így olyan kompakt, könnyen átélhető hangulatjelentések születnek, melyek garantáltan jól öregszenek. 

A Sallai-galaxisban persze mindig vannak kisebb-nagyobb változások. Miközben a frontember énekhangja az első lemezek óta hallhatóan kinyílt és erősödött, a dalok a mai napig megtartották azokat a hatékony formákat és megoldásokat, amik rendkívül testhezállónak érződnek. Ezzel párhuzamosan, nyilván a folyamatos tagcserék és kapcsolódó testvérzenekarok jótékony mellékhatásaként is, a zenekar hangzásvilága előnyére formálódott. Bár a korai lemezek szegényesebb csináld-magad megszólalása remekül illik az akkori témákhoz, a sokkal gazdagabban, aprólékosabban kevert későbbi lemezek már kétségtelenül olyanok, amiket folyamatos rotációban játszhatna egy magát menőnek és igényesnek gondoló alternatív zenei rádió - ha még létezne ilyen. 

A Felső Tízezer rendkívül szimpatikus vonása, hogy a fent említett organikus fejlődés ellenére alapvetően mégis ugyanaz a közvetlennek érződő, őszinte powerpop-zenekar maradt. A folyamatos csiszolódás ugyanis sohasem drasztikus, a szövegek fókusza, ha fokozatosan el is mozdult, bizonyos alaptémák és motívumok visszaköszönnek. Az újabb és újabb lemezek így egyszerre nyújtják az ismerős otthonosság és jótékony újdonság érzését, ami szintén egészséges önismeretről árulkodik. Mindez hatványozottan igaz a Kicsi forradalom dalaira, ahol az előző albumon felbukkanó csilingelő billentyűket dögösen gerjedő gitárok váltják, a társadalomkritikus attitűd még erőteljesebb, de a zene fesztelen lüktetése ugyanolyan, mint a kezdetekben.

Mindezek fényében a friss anyag címe egyszerre értelmezhető amolyan általánosabb alkotói hitvallásként és az aktuális közérzetre adott, nagyon is konkrétan értelmezhető válaszként. A Kicsi forradalom vezérfonala az állandósuló apátia elleni makacs lázadás (Lefelé), az elszürkülés ellenében kutatott szépség (Ugyanolyan nap), az általános mellőzöttségből fakadó dac (Kísértetek). A „csak azért is” mentalitása hol keserű iróniába, hol dühös mantrákba fordul, de azért apróbb reménysugarak is felcsillannak néhol. Cselekvő energiákat generáló ellentmondások, éltető kettősségek ezek, amit mindennél pontosabban illusztrálnak azok a kiábrándult szövegű dalok, amelyek nem mellesleg azonnal együtt énekelhető, lúdbőröztető dallamos slágerek (Minden, amit eddig tudtál, Valóra vált). A Kicsi forradalom így a felvillantott érzelmek széles skálája ellenére is egy egységesen erős, élőben borítékolhatóan még nagyobbat ütő lemez lett.

9/10

Huber Zoltán

Lemezkritikánk elkészítését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.